A következő uniós támogatási ciklusban a magyar kormány minden korábbinál többet kíván költeni a vállalati szféra támogatására. A bizottságtól 2020-ig 25,4 milliárd eurónyi forrás érkezhet, ami a hazai társfinanszírozással együtt 34,5 milliárd eurónyi támogatást fed. Ha ezt a mai 310 forint körüli árfolyamon számoljuk át, 10695 milliárd forintot kapunk, ami a 2013-as 29114 milliárdos hazai GDP közel 37 százaléka. Másképpen megragadva: csak az uniós források forintban, hét esztendőre egyenletesen elosztva évi közel 4 százalékos forrást jelentenek a tavalyi bruttó hazai össztermékhez képest.
Ekkora összegek láttán jogosan merül fel a kérdés: milyen elvek mentén, melyik cégeknek nyújtson segítő kezet az állam. A válasz azonban talán nem is annyira egyszerű és egyértelmű, mint sokan gondolnák.
Népszerű az a megközelítés, hogy elsősorban a hazai cégek megerősítését kellene szolgálniuk a pályázatoknak, bármit is jelentsen ez. A hangzatos jelszavakból az olvasható ki, hogy sokan a pénzt a gyengék versenyhátrányának kompenzálására használnák. Csakhogy ennek nagyon komoly veszélye van: ha egy vállalkozást ilyen módon megvédünk a piaci erőktől, akkor nem hogy megerősödik, de inkább elsatnyul, s amikor a pénz elfogy önállóan életképtelen lehet.
Ráadásul koránt sem igaz, hogy minden magyar cég egységesen rászorul ilyesféle segítségre. Egy nemrégiben befejezett kutatásunk rámutat: a hazai cégek erősen szegmentáltak. Van egy jól körülhatárolható vállalati kör, amely nemzetközi szinten is versenyképes, s hatékonyságban akár az itthon megtelepedett, de jórészt az olcsó betanított munkára építő multival is felveheti a versenyt. Igaz, nemzetközi cégek másik, a csúcstechnológiával dolgozó csoportjától még jókora az elmaradás.
De ha egy cég erősebb, hatékonyabb, akkor az már önmagában ok lenne arra, hogy kimaradjon a támogatásokból? Éppen ellenkezőleg! Az ilyen cégeknél a közpénzek alighanem jóval hatékonyabban hasznosulnak, mint a saját forrásaikkal is csak gyengécskén sáfárkodó lemaradónál. Ha tehát a lehető legnagyobb gazdasági fejlődést szeretnék elérni bizony racionális lehet a gyengék helyett éppen a jókat, hatékonyakat, erőseket segíteni, hiszen így egyúttal az „építő rombolást”, azaz a rosszabb cégek kiszorulását és így az átlagos hatékonyság javulását is ösztönözzük.
Mások a támogatást elsősorban munkahelyek létrejöttéhez kötnék. Ha pusztán ez a cél, elsősorban a kis és közepes cégeket kellene segíteni, hiszen ott a legnagyobb az egységnyi tőkére jutó alkalmazotti létszám. Ha azonban összevetjük például a német és a magyar vállalati struktúrát, gyorsan kiderül: a cégméret növekedésével vállalatszámban egyenletesen karcsúsodó germán piramissal szemben a magyar kép a közismert hatalmas mikro és kisvállalati létszám mellett abban is eltér, hogy legfelül a piramis jóval szélesebb a vártnál. Tehát amiből igazi hiány van nálunk, az a felemelkedő középvállalat.
Mintha egyfajta üvegplafon létezne a 100 fő létszám környékén. Ez az a nagyságrend, amikor biztosan búcsút kell mondani az egyszemélyi vezetésnek, már muszáj komoly szervezeti hierarchiát kiépíteni, nem lehet csak családtagokból felállítani a menedzsmentet, és szinte biztosan elkerülhetetlen a külpiacra lépés. Márpedig inkább a hazai középcégek tekintik beszállítói bázisnak a kisebbeket, egy kisvállalat szinte esélytelen egy multi beszerzéseinél.
Kényelmes gazdaságpolitikai álláspont azt mondani, hogy az újabb és újabb multinacionális cégek letelepedése majd automatikusan fejleszti a kisebb vállalkozásokat is. Az erőfölényből diktált árak ritkán jelentenek fejlesztéshez is elegendő profitot az amúgy is kevésbé hatékony kkv-knek. Ráadásul az olcsó munkaerőre épülő üzleti tervek csak addig tartják e globális óriásokat Magyarországon, amíg az a fura helyzet tartósan fennállhat, hogy az itthon ugyanolyan márkanévvel nyugati áron adható el a gyengébb beltartalmú termék, miközben a bérek jó, ha negyedét-ötödét kiteszik a fejlettebb országokénak. Ha tehát egyszer valóban sikerre vezet a felzárkóztató politika, a csupán bérelőny miatt itt letelepedő cégek sorra továbbállnának, a létrejött állások pedig megszűnnének. . A gyenge alap összerogy, amint a ház elég magas lesz.
A tartós megerősödéshez ezért a vállalati különbözőségeket felismerve nem használható egyetlen megközelítés. Szemben a sokszor hallott banki hitelfékkel a vizsgálatok azt mutatják, hogy az idegentőkétől való ódzkodás és a jó projektek hiánya a növekedés egyik korlátja. A kisebb cégeknél sokszor nem kedvezményes tőkére, hanem gazdasági (pénzügyi, marketing, termelésszervezési) szaktudásra, tanácsadásra volna szükség. A forráshiánnyal küzdő, de nemzetközi szintéren elismert felsőoktatás óriási segítség lehetne e tekintetben. Amíg egy vállalkozás nem versenyképes, nem érdemes friss tőkét önteni bele.
A ma is versenyképes cégeknél viszont helye van a támogatott hitelnek, a kockázati tőkének, a vissza nem térítendő támogatásoknak, de csak bővítés esetén. Ekkor azonban a megvalósítandó projektet is kellene vizsgálni, nem pedig csupán a pályázó cég előéletét. Ez az a vállalati kör, ahol elvárt növekedést, foglalkoztatási bővülést lehet előírni.
A fejlett technológiájú multinacionális cégek viszont aligha csupán a támogatások alapján döntenek. Ott a gyors ügyintézés, a kiszámítható gazdasági környezet és a képzett munkaerő színvonala és elérhetősége talán még ennél is fontosabb. Ha az ügyintézők beszélnének angolul, 10 nap alatt reagálnának 60 helyett és pénteken délután is felvennék a telefont, a gazdasági ügyekben eljáró igazságügyi dolgozók pedig közgazdasági végzettséggel is rendelkeznének, már óriásit lépnénk előre.
A FinLab blog szerzői a Budapesti Corvinus Egyetem Befektetések és Vállalati Pénzügy Tanszék oktatói és kutatói, de az írások minden esetben a szerzők magánvéleményét tükrözik.
Rossz hírünk van: egyre közelebb a 400-as szint. 
