Csak Nobel-díjasok segíthetnek a magyar egyetemeken

Privátbankár: Meglehetősen megosztja a pedagógusokat a minősítésük és a portfóliójuk elkészítése. Sok a pro és a kontra. Ön mit gondol, szükség van-e a tanárok minősítésére?

Polónyi István, egyetemi tanár: Én nem tartom ezt annyira rossznak, valahol el kell kezdeni a minősítést. Nem feltétlenül rossz, ha be kell mutatni, prezentálni kell, hogy ki mit csinált. Ez például a felsőoktatásban régóta így van. Én minden olyan módszert jónak tartok, ami a pedagógusokat egyfajta minőségellenőrzésre kényszeríti.

PB: Miért kell ez Ön szerint?

P.I.: Mert szörnyű a magyar oktatás színvonala. Az autonómia nagyon jó dolog, ha valamilyen ellenőrzéssel párosul.

PB: Milyen autonómiáról beszél?

P.I.: Most már semmilyenről (nevet). A kettő együtt működne. Az lett volna a megoldás, hogy az autonómia mellé bevezetjük a minőségellenőrzést.

PB: A világban hogyan működik?

P.I.: Lehetett volna más technikát is találni, olyat, amilyet például a finnek csinálnak.

PB: Eddig akárkit kérdeztem az oktatás átalakításáról, mindenki azt mondta, bezzeg a finnek! Miért?

P.I.: Azért, mert Finnország egy kicsi, hozzánk mérhető ország, nagy szétszórtsággal, mégis sikerült nekik nagyon színvonalas oktatást produkálni. Ezzel szemben Magyarországon nagyon polarizált az oktatás, itt nem szabad kis településre születni, mert akkor az ember egész életére hátrányba kerül. Ha azt akarjuk, hogy a kis, vidéki iskolákban ugyanaz legyen a színvonal, mint itt a fővárosi Pók utcában, ahhoz ugyanannyi pénz kell, mint a Pók utcában, ha nem több, hogy oda lehessen vinni a jó szakembereket. Magyarországon azt hiszik, hogy az oktatás minőségét egy központi ukázzal meg lehet oldani, miközben nagyon sok odafigyelés, program, pénz kellene. Igen, szeretünk a finnekre hivatkozni, de azt elfelejtjük, hogy nagyon sok pénzt költenek az oktatásra következetesen, 20 éve. Nem 2, 3, meg 5 évre terveznek, mint Magyarországon, hogy minden új kormánynak új oktatáspolitikája van. Az oktatásnak jellegzetesen a politikán kívüli, hosszú távú dolognak kellene lennie, ez Közép-Európában sajnos nem működik.

PB: És az működik, hogy egy magáncég teszi oda magát például azért, hogy minden tanuló számára elérhető legyen a nagy sebességű, széles sávú internet? Bejárta a hír a magyar sajtót: Árvai Pétert, a Prezi vezérigazgatóját fogadta az amerikai elnök, mert ez a cég is csatlakozott egy iskolai programhoz.

P.I.: Az Egyesült Államok elnöke mindig iszonyú nagy energiát fordít arra, hogy a legjobb technológiát és a legjobb embereket oda vigye az USA-ba. Nagyon tudatosan csinálja, hogy odahívja a világ legjobb embereit, így fogadta a Prezi vezetőjét is. Ennek inkább szimbolikus értelme van.

PB: De Magyarországon nem lenne szükség valami hasonlóra?

P.I.: Dehogynem. Magyarország semmit sem tudott előrelépni az innovációban. Ha megnézi az innovációs mutatókban, hogy mennyi a szabadalmak száma, pont annyi, mint a rendszerváltás idején. A béka feneke alatt vagyunk, talán a szlovének tudtak a szocialista múlt adataitól elszakadni. Itt van az ilyenfajta gesztusoknak jelentősége, de nem csak ettől lesz innovatív az amerikai világ.

PB: Anyagi hasznot hozhatna egy ilyen együttműködés? Az államnak láthatóan nincs elég pénze.

P.I.: Van pénz, csak hülyeségekre költjük. Ha körülnéz a tudományos világban, hogy ki az okos ember, az, aki akadémikus, meg levelező akadémikus, de legalább akadémiai doktor. Az, hogy volt-e találmánya, kit érdekel?! Ma kuriózum a világon, hogy a Magyar Tudományos Akadémia tagjai havonta 480 ezer, a nagydoktorai pedig 90 ezer forintot kapnak az adófizetők pénzéből, és ezért semmit sem kell csinálni, csak meg kellett írni egy egyébként teljesen értelmetlen dolgozatot, aminek nincs semmiféle innovációs ereje.

Magyarországon az a tudomány, ha sok doktori disszertációt írunk, ez az önmagáért való tudomány. Ez Amerikában is megvolt a háborúig, aztán az állam szépen lassan kivonult az ilyen finanszírozásból, ehelyett ipari fejlesztésekre, nagy kutatási projektekre, meg hadi fejlesztésekre költött.

PB: Másként kérdezek: honnan lesz több pénz az oktatásra, a kis iskolákra? Ki fizessen? Fizessen többet az állam?

P.I.: Két lehetőség van: Mihály Péter szokta mondani, szántsuk be és hintsük be a kistelepülések helyét sóval, mert ennek az országnak sose lesz annyi pénze, hogy azoknak az embereknek ugyanolyan infrastruktúrát, ugyanolyan iskolát, újságot, televíziót, színházat adjon, mint a városiaknak, mert egyszerűen nincs annyi pénz. A másik véglet a mai politika, ami egy francia vidékfejlesztési politikából építkezik, lényege, hogy igenis kell fejleszteni a vidéket, mert az a kultúránk szerves része. Na, de ha nincs pénzünk rá, akkor arra kényszerítjük az ott élő embereket, hogy fogadják el, ők sose fognak eljutni például az Operába.

Azon is sok múlik, milyen civil mozgalmak vannak. A cigány gyerekek tanításának lehetne egy óriási civil mozgalmi háttere. Itt van a másik probléma, hogy ez az ország megszokta, hogy mindent az állam csinál. Gondolja el, hogy egy hátrányos helyzetű kistelepülésen lakó kisgyerek soha nem jut el színházba. Egy civil szervezet meg tudná oldani. Miért nem szervezzük meg, maga meg én?! Azért, mert a dolog sokkal több, mint álom. Tudja, mi a baj a mai oktatásirányítással? Az, hogy a tényleg jó iskolákat visszanyomja, viszont nagyon kétséges, hogy a rosszakat fel tudja-e emelni.

PB: Bokros Lajos azt mondta, hogy nem kell minden faluba kis iskola, legyenek kistérségi iskolák.

P.I.: Nemcsak ő mondja ezt! Ez egy amerikai rendszer, azokban az országokban alakult ki, ahol nagy területen elszórtan élnek az emberek, utaztatni kell a gyerekeket a jól felszerelt körzeti iskolába. Ez is egy megoldás. Nagyon sok megoldás van, csak mindegyiket jól kellene csinálni. Ausztráliában például a távoktatás a megoldás. Nem kizárt, hogy nagyon sokára a magyar is jól működő rendszer lesz, jó szakemberekkel, akik értenek ehhez. Mire ez kialakul, évtizedek telnek el. A központi rendszernek mindig az a baja, hogy elvész az innováció, a kezdeményezés. Ha például önszerveződő alapon működik a tűzoltóság, és a szomszéd faluban kigyullad a templom, mindenki rohan oltani. De ha központi az irányítás, akkor először meg kell kérdezni, hogy mehetünk-e. Addig persze leég a tető, de a szolgálati utat tartani kell.

PB: Mennyit kellene költeni az oktatásra, GDP-arányosan?

P.I.: 5-6 százalékot. Most 3,5 százalék körül van. Az elmúlt 5-7 évben radikálisan csökkent az állami támogatás.

PB: Valamelyik reggel Ascher Tamás beszélt a Klubrádióban, azt mondta, hogy 2009-től a Színház- és Filmművészeti Egyetem költségvetése 50 százalékkal csökkent.

P.I.: Nincs kizárva. Az egész felsőoktatásból kivontak nagyjából 50 milliárd forintot, vagy inkább 70-et, gyakorlatilag a harmadát. Ez nagyon különböző mértékben érintette az egyetemeket, és a hallgatói létszám is nagyon eltérően alakult, ijesztgették a fiatalokat a tandíjjal és ettől automatikusan csökkent a számuk.

PB: Miért mondja, hogy ijesztgették? A tandíj puszta emlegetésével még 2014-ben is lehet ijesztgetni?

P.I.: Igen, a tandíj elriasztja a gyerekeket. Ez pszichológia. Arról van szó, hogy a magyar társadalom elszegényedett, az emberek nagyon nagy részének, legalább egyharmadának óriási erőfeszítést okoz az, hogy a gyermekét főiskolára, egyetemre járassa. Ezek az emberek mihelyt arról van szó, hogy fizetni kell, elriadnak.

PB: Akkor ne is fizessenek?

P.I.: A tandíjnak is több technikája van. Nem minden adófizetőnek kellene az összes gyerek tanulását fizetni, különösen, ha az nem is hasznosul. Ha elfogadjuk ezt a filozófiát, még mindig lehet azon gondolkozni, hogy milyen technikát alkalmazunk erre. Lehet utólagos tandíj is, hogy azt mondjuk, oké, ha bejött neked, fizessél. Ez sokkal kevésbé riasztja el az embereket.

PB: Ezzel azt mondja, hogy ismét fizessen mindenki valamennyit?

P.I.: Hajlok arra, hogy legyen tandíj, az összes képzésre fordított pénz legalább 20 százalékát fedezhetné, és e mögött legyen hitel. Ez egy elviselhető rendszer lenne. Az más kérdés, hogy ez rögtön elriasztja a jelentkezők 15-20 százalékát.

PB: Az baj?

P.I.: Nézze, ez már oktatáspolitikai kérdés. Én nagyon sokáig azt gondoltam, hogy nem baj. Ez egy fejletlen ország, nem kell ennyi diplomás. De amióta tagjai vagyunk az Európai Uniónak, és amióta kétszintű a képzés, azóta hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ez túlmutat a helyi érdekeken. A kétszintű képzés értelmet adhat a sok diplomának, és mobilitással átléphető egy-egy ország szűk munkaerőpiaca. Ezek nagyon kemény oktatáspolitikai problémák, Magyarországon erre nem nagyon voltak egyértelmű válaszok eddig.

PB: Az is oktatáspolitika, hogy kell-e ennyi egyetem, meg főiskola? Hogy lehet az, hogy orvosokat négy helyen képeznek, tanárokat meg negyvenen?

P.I.: És agrárosokat? 6 vagy 8 helyen. Vagy, ha már emlegette a művészeti egyetemet, Budapesten 6 művészeti egyetem van, nagyjából ezerfősek. Hol van még ilyen a világon?! Kétfajta válasz van erre: az egyik az, hogy csinál az állam egy oktatási hálózatfejlesztési tervet, még minden kormány csinált, csak nem tudta megvalósítani. A politikai szféra soha nem tudta magát függetleníteni a felsőoktatási szférától, minden racionális döntés újragondolódott.

PB: Mi lenne, ha rábíznánk a piacra?

P.I.: Az a baj, hogy ennek a szférának egy tulajdonosa van, az állam. Több tulajdonos esetén mondhatná az állam például, hogy Szolnokkal nem foglalkozom, oda úgyis csak helyiek és azok járnak, akik a fővárosból „lecsorognak”, inkább tartsa fenn az önkormányzat.

PB: Miből? Most vették el az önkormányzatok pénzét, amiből a szolnoki például fenn tudná tartani a főiskolát.

P.I.: Ez egy lehetőség. Azt mondja az állam: én kizárólag a hat nagy tudományegyetemet tartom fenn, a többi meg keressen magának gazdát. Magyarul az, hogy kell-e ennyi főiskola, és kisegyetem csak azért kérdés, mert ma egyetlen komoly fenntartó van, az állam. Van egy-két egyházi fenntartású, meg magán, de valójában az állam önmagával versenyez, egyik kezéből a másikba rakja át a pénzt, hogy – maradva a példánál – akarom-e Szolnokot, vagy nem. Szerintem egy okos felsőoktatás-politika azt mondaná, hogy azokat a nagy egyetemeket akarom fenntartani, amelyek világszínvonalhoz közel lesznek majd egyszer.

PB: Van ilyen terv. Elhangzott, hogy 2020-ig több intézménynek is világszínvonalúnak kell lenni.

P.I.: Tudja, erről mindig mi jut eszembe?  Bazsa György (a MAB korábbi elnöke) szokta mondani, hogy volt a bonni egyetemen. A bonni egyetem Európában nem a legjobb, jó közepes színvonalú, de a költségvetése akkora, mint a teljes magyar felsőoktatásé. Magyarul ez csak pénz kérdése.

PB: Magyarul ezt meg tudnánk venni?

P.I.: Persze. Hogy lehetne világszínvonalon a szegedi egyetemen tanulni? Úgy, hogy veszünk egy csomó Nobel-díjast oktatót.

PB: Úgy, mint a Harvardon?

P.I.: Igen. A sanghaji rangsort mi dönti el? Az, hogy hány Nobel-díjas van az oktatási intézményben, hány Nobel-díjas van a végzettek között, hány cikket helyeztek el az oktatók az elmúlt évben a Nature című világhírű folyóiratban stb.. Ha veszünk öt Nobel-díjast Szegedre, akkor világszínvonalúak leszünk 5 éven belül. Na, de 5 Nobel-díjast megvenni, nem olcsó, fejenként legalább 40 millió forint, az összesen 200 millió. Nyugat-Európában, Amerikában így működik. Ilyen fejlesztések nélkül álom, hogy majd a debreceni, a szegedi egyetem világhírű lesz. Mitől lenne világhírű, ha nem világhírűek az oktatói?