Az egyik legismertebb magyar elemző szerint a párhuzamosan futó válságok gyökere ugyanaz: az eddigi pénzügyi és gazdasági rendszer torzulása. Sarkadi-Szabó Kornél a magyar politikusok helyében inkább Széchenyihez nyúlna vissza, mint Kossuthoz. Legjobb jóslata az olajpiac összeomlása volt, de a jegybanki pénznyomdák erejét ő is alulbecsülte.

Privátbankár: Évek óta több fórumon is rendkívül népszerűek a hozzászólásaid, az interjúid, az elemzéseid. Nemrég megjelent egy 2012-re vonatkozó stratégiád „Kegybanki korlátok” címmel. A címadásból nem lehet nem érezni a cinizmust az elmúlt évek pénznyomda-stratégiája felé.

Sarkadi-Szabó Kornél: Félévente, évente átgondolom, elemzem, hogy milyen válságkezelési stratégiákhoz, eszközökhöz nyúltak a fejlett államok és a jegybankok. Ez a tanulmány gyakorlatilag az elmúlt évek központi stratégiáinak egy esszenciája, megspékelve egy általam régóta hangoztatott felismeréssel: az a tanulsága a válságnak és a válságkezelésnek, hogy mindent csak rövidtávú szemlélettel és jelentős költségvetési pénzt nem érintő megszorításokkal próbálnak megoldani. Magyarul pénzt nyomtatnak, hogy csökkentsék a feszültséget, a piaci bizalmat fenntartva gondolkodnak, a többi nem számít. Ez a fajta döntéshozói attitűd továbbra is fennáll. Ez olyan, mintha egy halálos betegnek a hitét próbálnánk meg fenntartani, de magát a kórt nem kezelnénk. Mivel az államadósságok elszálltak és nincs tere további költségvetési lépésnek, a súly áttevődik a jegybankokra. Ez elsősorban a négy legnagyobb jegybankot érinti, az amerikait, a britet, a japánt és az euróövezetit.

Ez kimondva - kimondatlanul fedezetlen pénzteremtés, mert hiába ígérik, hogy néhány év múlva a rendszerbe juttatott pénzt visszaszívják, ember nem látja annak a lehetőségét, hogy ezt valóban mikor lehetne kivonni a rendszerből. Emiatt a válság kimenetele egyre inkább bizonytalan és kristályosodik le egy kérdésre: meddig lehet egyre magasabb inflációs nyomás mellett ezt a jegybanki akciót folytatni úgy, hogy közben nem omlik össze a pénzügyi rendszer, vagy nem jön egy hiperinfláció, esetleg dupla számjegyű infláció és olyan társadalmi ellenállás nem alakul ki, ami szintén gallyra vágja az egész felépítményt. Az elemzésemnek tehát ezért a címe „kegybanki korlátok”, mert a saját korlátaiba ütközik az egész válságkezelés.

Azt mondtad, hogy tényleges költségvetési pénzek nélküli hitelnyújtás van és főleg jegybanki pénznyomda. Miközben a perifériás európai országokban kezdenek brutálissá nőni a megszorítások és ezt a technikát egyre erősebben ostorozza is egyre több közgazdász és nagybefektető is, mint legutóbb éppen Soros György.

Igen, itt is van egy disszonancia, hiszen azokban az államokban, ahol óriási a gond és a csőd szélére kerültek, (Görögország, Írország, Portugália, Olaszország és Spanyolország) szóval ahol a recesszió és adósságspirál jelentkezik, ott ténylegesen végrehajtottak megszorításokat, de ez ott tovább mélyítette a válságot. A recesszió tovább mélyült, hiszen megszűnt a kereslet a belső piacokon, az állam nem állt az intézmények mögé és nem volt stimulus, de ez olyan pici részét teszi ki a fejlett államok által felhalmozott összes adósságnak, hogy ez a fajta megszorítás csak 10 milliárd eurós tételben mérhető, már ami megtakarítást hoz a konyhára, miközben a probléma ennek százszorosa. Itt költségvetési forrást a gazdag államoktól kellene remélni, akik viszont nem adnak. Egy olyan átcsoportosításra lenne szükség, ahol a gazdag államok betesznek a közösbe, a bajban lévő államok megszorítanak, de ahogy Soros György is mondta: ezt a megszorítást jutalmazni kéne olcsó forrással, én pedig hozzáteszem: adósság elengedéssel. Ezzel szemben az van, hogy a gazdag államok nem akarnak semmit adni, miközben a bajban levő államoknak meg csak megszorítás jut.

De ha elengedjük az adósságot, az valahonnan hiányzik.

Így van. Ezért kellene a gazdagabb államoknak hozzájárulni a kasszához és mondjuk egy részleges adósság leírásból fakadó lyukat betömni. Tehát ha mondjuk leírnánk a spanyol adósság 20 százalékát, az olasz 10 százalékát és az EU-s államok egy részénél még hasonló eszközt alkalmaznánk, akkor valószínűleg egy 1000 milliárd eurós lyuk keletkezne az európai bankrendszerben, amit fel kéne tölteni valós pénzzel. Ez Németország és néhány gazdagabb ország részéről érkezhetne. Ott viszont arra lenne szükség, hogy megemeljék a tehetős réteg adóztatását, bevonják a közös teherviselésbe a cégeket, így lehetne csak előteremteni a pénzt, de erre nincs politikai szándék és akarat.

Amit mondasz, olyan mintha feltételeznél valami globális igazságosságot, ami nyilván nem létezik. De ha nem létezik, akkor az általad felvázolt forgatókönyv nem is működhet. Ha pedig nem működik, akkor ennek előbb utóbb csúnya vége lesz.

Ez így van, ráadásul úgy, hogy amikor az Európai Unió, majd az eurózóna létrejött, akkor az nem csak gazdasági, hanem politikai együttműködés víziója is volt. Ha pedig a gazdasági, pénzügyi szabályokat ténylegesen betartották volna, akkor talán még működőképes is lenne az egész rendszer, de mivel a politikai feltételek már nem voltak meg, csak a gazdasági kritériumokat határozták meg az Unió létrejöttekor és az eurózónába való belépéskor, ezért nem volt életképes induláskor sem politikai értelemben. Ráadásul mivel a gazdasági korlátokat sem tartották be és tartatták be, egy idő után a gazdasági ésszerűség és a költségvetések is kicsúsztak az államok talpa alól. És akkor nézzük meg mik voltak a kritériumok: beszél még valaki maastrichti rendszerről? Senki. Valaki az uniós államok részéről eléri ezt a kritériumrendszert? Egyik állam sem. Nem sikerült a saját feltételeit megtartania az EU-nak és így szerintem ebben a formában elvesztette a létjogosultságát is.

Menthetetlen?

Ebben a fázisban igen, ráadásul úgy, hogy a szabályokat nem kényszerítették ki, az egész szerkezet torzult. A leszakadók még jobban leszakadtak, de pont a csődközeli helyzet miatt az euró 20-30 százalékkal gyengébb a dollárral és más devizákkal szemben, mint egy erős EU estén lenne. Viszont a német állam a versenyképességén keresztül kihasználja és élvezi ennek az előnyeit, hiszen ők ezért 20-30 százalékkal magasabb bevételt tudnak realizálni az exportból. A periférián lévőknek ellenben még a jelenlegi szintekhez képest is 20-30%-kal gyengébb fizetőeszközre lenne szükségük, hogy valamelyest helyrebillenjen a versenyképességük. Tehát ellentmondásos módon a feltételek be nem tartása és a válság felnagyítja a haszonélvezők előnyeit és ugyanilyen mértékben növeli a versenyképtelen országok kárát. Ez viszont nem mérhető, ember nincs aki megmondja, hogy hány száz milliárd euróval segíti ez a helyzet a németeket és hány száz milliárddal a bajban lévő államokat. Itt a németek nyilván addig próbálják összefogni a rendszert, amíg nekik ebből előnyük származik és az ajtók mögött biztosan felállították már az unió esetleges szétesésének forgatókönyvét.

A reális megoldás az lenne, hogy a gazdagabb államok, vagy akik haszonélvezői ennek a gyenge eurónak és torz szerkezetű gazdasági csoportosulásnak, azok be kellene hogy fizessenek a közös kasszába, persze megfelelő ellenszolgáltatás és kontroll fejében. Tehát csak úgy hogy még erősebb szigor alá vonják a bajban levő államok költségvetését. Ez idáig csak úgy valósult meg, hogy szigort próbálnak ráerőszakolni az államokra, de tényleges segítséget meg nem adnak, vagy ha adnak, az csak hitel keretében történik, vagy minimális adósságleírással, mint a görögöknél, ahol 100 milliárd eurót leírtak a magánbefektetők. Ez töredéke annak, amit az egész Uniónak le kéne írnia, más bajban lévő államoknak a kontójára, hogy a realitások talajára hozzák vissza a rendszer pályáját.

"Kegybanki korlátok" - Globális 12 pont

Több neves közgazdász szerint amikor létrehozták az eurózónát, akkor ezek a gondok már bele voltak kódolva a rendszerbe. Ez szerinted is így van? Hogyhogy erre nem figyeltek oda?

Politikai szempontból igen, bele volt kódolva, mert mint mondtam, egyrészt: nem volt arra biztosíték, hogy politikai unió felé haladnánk, kettő: a gazdasági feltételrendszert meg nem tartották be. A politikai egyensúlytalanság, a voksmaximalizálás és a közösségi érdekek figyelmen kívül hagyása elvitte az egészet egy gazdasági csőd felé, úgy, hogy ráadásul az európai adósságválság az együtt járt egy amerikai adósságkrízissel, és 2008-tól pedig egy túlzott kínai hitelezéssel, ami szintén ugyanazokat a szimptómákat mutatja, mint a fejlett világ 2008-ban. Tehát egy olyan időszak alakult ki, amikor egymás mellett párhuzamosan több válsággóc jelentkezik, az itt jelentkező gondok közös alapja pedig a túlzott és szabályozatlan hitelezés, mind a pénzügyi szférában, mind a reálgazdaságban.

Az európai válság így nem az amerikai hitelválság folyománya, hanem ez az egész így együtt a globális pénzügyi rendszernek a válsága és az előző 80 év eltorzulásának a tünete, így az európai adósságválság és az amerikai hitelválság ennek a következménye. Nem volt megfelelő szabályozás a piacokon, nem volt széles bázisú közösségi érdekérvényesítés a politikában, mindenki csak a szavazatok maximalizálására tört. A monopóliumokat vagy túlzott erőfölénnyel bíró vállalatokat, bankokat nem szabályozták, mint ahogy egyébként tették az 1900-as évek elején, amikor az amerikai állam még volt elég erős ahhoz, hogy szétvágja a Rockefellerék által birtokolt Standard Oil Company-t, ami akkor már olyan 70 százalékos részt mondhatott magáénak az olajpiacon.

Akkor még volt ereje az amerikai államnak ahhoz, hogy az ilyen hatalmas és nem hatékony monopóliumokat szétdarabolja és megálljt parancsoljon ezeknek a piaci folyamatoknak. Most a lobbik olyan erőssé váltak, hogy ezeket nem tudja gátolni a politika és inkább együttműködött a lobbiérdekekkel. Magyarul nem volt sem bankpiaci szabályozás, sem hitelszabályozás, sem politikai fék a rendszerben, viszont amíg a piramis épült mindenki boldog volt, mert mindenki jól járt. Ugyanis úgy tűnt, hogy ez fenntartható, nem gondolkodott senki azon hogy meddig, mert amíg volt hitelezés, amíg az ingatlanpiaci árak nőttek, amíg a fedezet értéke nőtt, és volt újabb beszálló a rendszerbe, addig senki nem foglalkozott azzal, hogy ez egy piramisjáték. Ráadásul az alkalmazott közgazdasági modellek nagy része nem tartalmazta azt az egyszerű tényt, hogy a szereplők száma véges. Ennek és a válságkezelésnek a következménye az adósságok kicsúcsosodása előbb a magán, majd az állami szektorban.

Adam Smith óta úgy tudjuk, hogy a piac szabályozza önmagát. Azóta nyilván van számos esemény és elmélet, ami ezt finomítja, vagy kétségbe vonja, de az alapelmélet elvileg ugyanaz maradt. Ez most megdőlt?

Nem dőlt meg. Pontosan vissza kellene nyúlni Adam Smith-hez, aki azt mondja, hogy akkor van tökéletes verseny, hogyha végtelen sok szereplő van a piacon, vevő oldalon is és termelői oldalon is. Persze ehhez nagyon szigorú szabályok kellenek, hogy a verseny mindenkor tiszta szabályok között működjön, a fogyasztói többlet az adott feltételek között maximális szintet érjen el. Ehhez az kell, hogy az állam minden egyes ponton ott legyen szabályozóként, ne engedje el a kezét a fogyasztónak, védje a fogyasztót és megakadályozza a monopol hatalommal rendelkező multik létrejöttét, és az erőfölénnyel való visszaélést meggátolják. Ez az egyik, amire szükség lett volna a reálgazdaságban. A másik pedig a pénzügyi piaci szabályozás. Az, hogy 50-100-szoros tőkeáttétellel tudnak kötni intézményi szereplők, magánszereplők, nonszensz, óriásira növeli a potenciális kilengéseket. Ez nyilván segítette a buborékok kialakulását és továbbfűtését, mert a reálgazdasági problémákat lehetett egy ideig kezelni monetáris eszközökkel és hagyni a pénzügyi buborékot tovább fújódni, de ez csak olaj volt a tűzre.

Tehát nem volt szabályozás sem a reálgazdaságban, sem a vállalati szektorokban, sem a pénzügyi piacokon, ahol el lehetett fedni a valóságot, ki lehetett bocsátani teljesen irreális hozamszinteken jelzálogkötvényeket, sőt államadósságot is lehetett finanszírozni – lásd a görögöknél – 4-5 százalékos hozam mellett, holott mindenki tudta már szerintem, hogy ez hosszú távon nem fenntartható. Viszont rövidtávú érdekek abba az irányba mutattak, hogy az intézményeknek meg kellett venniük a kibocsátott jelzálogleveleket és állampapírokat, mert ha nem teljesítik negyedévente a tulajdonosi elvárásokat, akkor számonkérés van. Rövidtávon a rendszer motivációs tényezői mind egy irányba mutattak, holott mindenkinek világosnak kellett volna lennie, hogy ez hosszútávon nem tartható. Nem volt se fék, se szabályozás és olyan motivációs rendszer alakult ki, ami mindenkit egy út felé hajtott és ez okot adott az összeesküvés-elméletek gyártására.

Akkor ne higgyünk az összeesküvés-elméleteknek?

Én mindig azt mondom, hogy nincs összeesküvés, nem kell ezekben az elméletekben gondolkozni. Azt kell látni, hogy maga a rendszer a motivációs viszonyaival olyan szinten torzult, hogy egyes nagy szereplők érdeke valahogy mindig egy irányba mutatott és egy irányba esett. Ezekben nyilván mindig van olyan döntés, amiben előtte egyeztetnek. Ha összeesküvés-elméleteket gyártunk, akkor igen, abban van igazság, hogy persze egy politikai döntésnél létezik lobbiérdek és van egyeztetés, de ez azért nem úgy működik, hogy mindig az a négy szereplő szabja meg az irányt, hanem magának a rendszernek az érdek-összefüggései mutatnak egy irányba és a végeredmény hat úgy sokszor, mintha összehangolt lépések történtek volna a háttérben.

Évek óta folyik a vita arról, hogy hagyni kellett volna-e jegybanki beavatkozás nélkül összeomlani a rendszert, akár nagyon súlyos következmények árán, mert ez esetben gyorsabban megtisztult volna; vagy jól van ez így, hogy a pénznyomdák és a fiskális megszorítások nagyon nyögvenyelősen, akár még nagyon hosszú évekig elhúzzák a válságot és csak nagyon lassan gyógyítják a fundamentumokat. Mit vélsz erről?

Szerintem az egész nem ennyire fekete meg fehér. Ha hagyjuk összeomlani a rendszert 2008-ban, az senkinek nem jó. Már láttuk 1929-33-ban, hogy ha a rendszer összeroskad, akkor abból 10 éves depresszió jöhet és hogy az mivel jár. Ingyenkonyhákkal, 50 százalékos munkanélküliséggel, majd világháborúval. Szóval ez olyan társadalmi kárral járt volna, amit nem lehetett volna megengedni. Viszont a másik megoldás meg nem az, hogy mindenit megmentünk és pénznyomdán keresztül próbáljuk összetartani a rendszert. Ha a szükséges lépéseket megteszik 2008-ban, tehát a Fed első eszközvásárlását végrehajtják és a rendszert megpróbálják összetartani, viszont közben korrigálják az alapokat, szétdarabolják a bankokat, korlátozzák azok spekulációs tevékenységét, levágják a hitelből finanszírozott pozíciókat, nem radikálisan, hanem fokozatosan, és eközben nem drasztikus államadósság növeléssel próbálnak stimulust juttatni a rendszerbe vagy csak szelektíven, célirányosan, akkor lehetett volna egy menedzselt tisztulást végrehajtani. Ez valószínűleg még mindig nagyobb visszaeséssel járt volna mint amit így kaptunk, csak akkor már látnánk az alagút végén a fényt. Ez azonban óhatatlanul hatalmas presztizsveszteséggel járt volna a politikai vezetésekben és a rezsimek bukását hozta volna.

Na de így is a bukását hozta a legtöbb rezsimnek, legfeljebb elodázták.

Így van. Az emberi elme, az emberi gyarlóság már csak ilyen. Rövidtávon akar fennmaradni és nem tekint előre. Pont az előző nyolc év torzulása hozta azt létre, hogy nem alakult ki, sőt egyre fogyatkozóban az „államférfi típusú gondolkodás”, a 10-20 éves reális politikai vízió. Nem ezt igényelte a rendszer. A rendszer rövidtávú szavazatmaximalizálást igényelt, ami pontosan ezeket az intézkedéseket hozta magával, amikről beszélünk. Pénznyomda, politikai felelősségvállalás nélkül, ami könnyen összetartja a rendszert rövidtávon, de meg kell fizetni az árát infláción és a reálbérek folyamatos leértékelődésén keresztül. A problémákat pedig egyre csak toljuk magunk előtt és egyre nagyobb halmazt kreálunk a négy évvel ezelőttihez képest.

Magyarországnak hogyan kellene most viselkednie?

Azt gondolom, hogy vissza kell nyúlni Széchenyihez és nem Kossuth-hoz. Tehát együtt kell élni, és jobb együtt élni az Unióval, mint anélkül. 1848-49-ben is bármekkora lelki töltetet adott a szabadságharc, Széchenyi ellenezte. Ő végig az osztrákok mellett való kiállást hirdette és a fokozatos függetlenedést. Ezzel nem azt mondom, hogy elítélem az akkori eseményeket, csak érzékeltetni próbálom, hogy ez, a realitások talaján maradó gondolkodás lenne célravezető és ebből a szempontból a magyar politika és gazdaságpolitika folyamatos fáziskésésben van. Megpróbálunk evolúciós folyamatban tanulni, mindig levonni a tanulságokat a múltból, csak ezt gyakran rossz irányba és rosszkor tesszük meg. Mit is értek ez alatt? Az egykulcsos adó például kiváló lett volna szerintem békeidőben, amikor növekedés volt a világban, például a 2000-es évek elején. De ami működött akkor, az nem működhetett 2010-től. Teljesen más feltételrendszerbe kerültünk, teljesen más adottságokkal, a hitelválság kellős közepén. Folyamatosan azt érzem, hogy nem az időszaknak megfelelő döntéseket hozzuk és ragaszkodunk ahhoz, hogy egyirányba mozduljunk el a múlthoz képest. Ugyanakkor látni kell, hogy a kormány problémafelismerése jó, csak a kezeléshez nem mindig a megfelelő eszközöket választja, miközben hiszem azt, hogy a miniszterelnök tényleg minden döntésével az ország érdekét próbálja érvényesíteni.

Teljesen igaz, hogy a multik idejöttek, piacot szereztek és kihasználták a magyar fogyasztót, de ennek vége van, nincs már kit kihasználni, elfogyott a belső megtakarítás, és a válságadók egy részével is egyet tudok érteni. Azonban nem most kell a multik ellen fellázadni, hanem korábban kellett volna beépíteni a fékeket a rendszerbe és ez nem a mostani kormány, hanem az elmúlt 20 év hibája. Tehát jelenleg nem annak az időszaka van, hogy elriasszuk a beruházásokat. Amikor levonjuk a tanulságot, hogy igen, minket kihasználtak és akkor kivonjuk a kardot, pont most nem kéne, mert már nem tudunk ebből olyan előnyt kovácsolni, mint lehetett volna a 90-es évek közepén, vagy végén azzal, hogy féket teszünk a rendszerbe és megpróbáljuk lassítani a multik és a külföldi érdekek térnyerését. Mi most próbálunk meg túl hangosan odacsapni az asztalra, amikor ez éppen nem racionális, mert éppen nekünk van szükségünk segítségre, nekünk kellene kihasználni, hogy az EU és az IMF is fél a dominó-effektustól és ezzel együtt dörzsölten elérni a lehető legjobb megállapodást a segélycsomaggal, vagy védőhálóval kapcsolatban.

Tehát ez egy sakkjátszma, ahol az átmeneti politikai visszavonulás valamikor az ország érdekét szolgálja, és sértheti a becsületünket teljes joggal, de pont olyan időszakot élünk, hogy félre kell tenni minden sérelmet és muszáj egyszerűen sakkjátszmaként vagy pókerjátszmaként (is) tekinteni a politikára. Nem most kell konfrontálódni, nem most kell mindig egyenes gerinccel politizálni külföld felé, hanem most kéne a „dörzsölt politika” eszközével élni. Ha mondjuk most látnánk, hogy egy év múlva jön egy növekedési ciklus, akkor előhúzhatnánk a „török-kártyát” és elvolnánk a belső tartalékainkkal, magas költségű finanszírozással és aztán szépen elkezdhetnénk kinőni az adósságunkat. De egy ilyen növekedési ciklus egyáltalán nem biztos, hogy jön. Sőt szerintem nem fog bekövetkezni egy éven belül, elképzelhető, hogy Európa tényleg az elvesztett évtized kellős közepén tart. Lehet, hogy elindul öt év múlva egy konjunktúra , addig meg nem bírjuk ki külső segítség nélkül. Nincs értelme több száz milliárd forintot magasabb finanszírozásra költeni. Márpedig minden egyes válságból csak növekedéssel van kiút globálisan, növekedés meg nem lesz adóssághalmazok mellett, csak ha beüt valami óriási innováció, ami leviszi az energia árát, hatékonyabbá teszi a gazdaságot, de ezt még szintén nem látjuk rövidtávon.

Nagyon sok szerepet vállalsz a legkülönbözőbb médiumokban és olyankor nagyon határozottan képviseled a sokszor egyedülálló véleményedet, legyen szó a világgazdasági, vagy akár a hazai makro-folyamatokról. Nem tartasz attól, hogy károsodik a renoméd? Mennyire gyakran kérnek számon emiatt?

Igen, valaki ezt felrója, de hosszútávon az ember úgy hiteles szerintem, hogy elmondja a véleményét. Nem kell hazudozni, palástolnia, a múltat takargatnia, hanem el kell ismernie, hogy néha téved az időzítést és az irányt tekintve is. Ráadásul nem is egy-két havi távlatokban gondolkozom, hanem folyamatot elemzek és egy hosszútávú, ésszerű kilátást vázolok fel. Ez persze részleteiben néha nem stimmel, de azt gondolom, hogy az előző négy évben „klappolt”, hogyha a hosszútávú trendeket nézzük. És ha egy befektetési döntésről elmondom a gondolatomat, azt mondom, hogy fekete vagy fehér. Ott nem lehet árnyaltabban fogalmazni, hiszen az árfolyam csak két irányba mozoghat. Egy politikai, vagy reálgazdasági folyamat azért sokkal összetettebb, mint egy termék árfolyama, ezek konkrétan számonkérhetőek, de ez nem baj. Nem baj, mert ettől hiteles, ettől transzparens, hogy valami bejön, valami nem, és ha 10-ből hat vagy hét befektetési tipp sikeres, akkor az ember hitelessége nem szenved csorbát. Legalábbis remélem.

Mi volt életed legjobb befektetése, legjobb ötlete?

Én nem kereskedem, magyar piacon legalábbis. Vannak vízióim, amiket megosztok befektetőkkel és adok tanácsokat. Volt sok jó ötlet, sok siker, főleg 2003-2007 között. Az egy olyan időszak volt, amikor az ember bármit javasolt vételre, bármibe ült, mind bevált, mert minden emelkedett. Először a nagy részvények, aztán a kis részvények, majd az árupiacok, de erre nem vagyok annyira büszke, mert ezt mindenki így csinálta akkor. Ami nekem a leglátványosabban összejött, amikor az olajpiac összeomlását vizionáltam, 2008 nyarán. A Lehman-csőd előtt a tőzsde szárnyalt tavasszal, az olaj a 100 dollárt átütötte, majd a tőzsde megbicsaklott 2008 májusában, de az olaj még mindig ment fel arra a várakozásra, hogy az olajkorszak végén vagyunk és kifogyunk belőle egy-két éven belül. Ez a spekuláció megtört 2008 júliusában és a fekete arany piaca gyakorlatilag dominóként omlott össze, 147 dollárról 30 dollárra esett az olaj árfolyama fél év alatt. Talán ez volt a leglátványosabb sikerem.

És mi volt a legnagyobb kudarc?

A hiba az volt, hogy nem tudtam pontosan felmérni a pénznyomda tényleges piaci hatását. 2009 márciusában elindultak a piacok, miután megütötték a tőzsdék a mélypontot és onnantól jött egy felívelés. Akkor az első két hónap után én már nem vártam nagy menetet, de olyan erőteljes volt az amerikai pénznyomda hatása, hogy az még majdnem egy évig kitartott. De ennek a hatását szerintem senki nem látta pontosan előre, még Soros György sem, aki 2009 nyarán is pesszimista volt a piacokkal kapcsolatban. Tehát azt gondolom, hogy itt nagyon nehéz volt, mert nem volt még ilyen akciókra példa soha. Aztán viszont megint jött a feketeleves 2010 tavaszán-nyarán, amikor újabb és újabb beavatkozásra volt szükség ahhoz a jegybankok részéről, hogy fenntartsák a bizalmat, de azt is látni kell, hogy minden újabb pénznyomdának egyre kisebb volt a százalékos hatása a piacokra.

Többször előkerült Soros György neve és a gazdasági sajtó napról napra idézi a neves befektetési guruk sokszor egymástól eltérő véleményét. Bízzunk valakiben? Te bízol közülük valakiben?

Nem szabad senkiben bízni, de érdemes elolvasni a nagy guruk véleményét, mert lehet tanulni belőle és nem is a befektetési tippek miatt, hanem hogy ők hogy látják a világot és a folyamatokat. Emiatt érdemes olvasni például Jim Rogerst, akit nagyon szeretek. Ő nagyon kritikus és szkeptikus a globális gazdaságot illetően. De ugyanígy említhetném Soros Györgyöt is, aki azért szerzett magának hírnevet az előző 40 évben és a legsikeresebb befektetésialap-kezelőként aposztrofálják mind a mai napig. Vagy ott van Peter Schiff amerikai befektető, tehát nagyon sok olyan név van, akire érdemes figyelni, de nem amiatt hogy tippeket lehet tőle elszedni, mert ők is tévedtek nagyon sokszor az előző négy évben. Hiszen pont arról volt ez a válság nevezetes és pont arról lehet megismerni ezt a jegybanki pénznyomdát, hogy kiszámíthatatlan egy idő után és előre kell gondolkozni hat lépéssel a politikusok fejével. Ezt nem lehet soha kiszámítani, ez nem jöhet be mindig. Tehát azt gondolom, hogy senkire ne hallgassunk, csak a gondolkodásuk magvát ültessük el a mi gondolkodásunkba is.

/A cikkben említett "Kegybanki korlátok"-című elemzés a Hungária Értékpapír Zrt. honlapján olvasható/