Közel egy évtizede tíz magyarból nyolc érezte úgy, hogy sose kell kompromisszumot kötnie a család és munka között, mára azonban tízből csak öten éreznek így. Ezzel szemben tízből egy felnőtt gyakran szembesül azzal, hogy a munkája miatt kénytelen elhanyagolnia a családját

Közel egy évtizede tíz magyarból nyolc érezte úgy, hogy sose kell kompromisszumot kötnie a család és munka között, mára azonban tízből csak öten éreznek így. Ezzel szemben tízből egy felnőtt gyakran szembesül azzal, hogy a munkája miatt kénytelen elhanyagolnia a családját – derül ki a TÁRKI Zrt. részvételével zajló Work-Care Synergies című EU FP7-es kutatásból.

A magyarok körében számottevően nőtt a munka-család konfliktus intenzitása az elmúlt tíz évben, azaz egyre többen vannak olyanok, akik úgy érzik, a családjuk sínyli meg a munkájukat. 2001-ben, a Household, Work and Flexibility (www.hwf.at) című kutatás szerint még a megkérdezettek háromnegyede (78%) érezte úgy, hogy az elmúlt három hónapban soha nem fordul elő, hogy „a munkája miatt nem tudott törődni családtagjaival, vagy más, az életében fontos szerepet játszó emberekkel”, 2010-ben azonban már csupán a megkérdezettek 54%-a érzett így. Ezzel szemben a felnőtt magyarok tizede (11%) úgy érezi az idei vizsgálat alapján, hogy az elmúlt hónapban gyakran, 14 % és 21 % pedig úgy, hogy néha vagy ritkán kellett elhanyagolnia szeretteit.

A dilemma feltehetően azok körében dől el leggyakrabban a munka javára (és okoz rossz közérzetet), akiknek van módja sokat dolgozni, s különösen, ha ez a munka a karriert, az önmegvalósítást jelenti. Erre utal, hogy a magas iskolai végzettséggel rendelkezők körében igen magas, ugyanakkor a kevésbé iskolázottak körében alacsony azok aránya, akik gyakran érzik, hogy a munka miatt elhanyagolják szeretteiket.

Ugyanez az összefüggés a munkaerőpiaci helyzet szemszögéből nézve is leírható: az átlagos 11% és 54%-kal szemben, a diplomát feltételező munkahelyeken foglalkoztatottak 20%-a úgy érzi, hogy gyakran, 33%-a, hogy soha nem hanyagolja el a számára fontos embereket a munka miatt. Ugyanezek az értékek a segédmunkások körében azonban csak 4% és 60%.

Ha a problémát az életciklus mentén vizsgáljuk, akkor látható, hogy a konfliktus intenzitása a magukat a munkaerőpiacon csúcsra járató – gyakran (kis)gyermeket nevelő – középkorúak körében a legélesebb. Hozzájuk képest a fiatalabbak (akik még), s az idősebbek (akik már) nem hajtanak, vagy nem a gyerekeiktől vonják meg az együtt töltött időt, egyaránt kevésbé szembesülnek a fenti dilemmával.

A munkának a családi élettel szembeni előnybe részesítése mögötti okok között a kényszer vagy a lehetőségek megragadása egyaránt jelen van. Ezt sejteti, hogy az átlagosnál többen vannak azok, akik a munkát gyakran a család elé rendelik a munkanélkülivé válástól nagyon félők körében (35%), illetve azok között, akik azért, hogy munkájuk legyen, hajlandóak lennének napi 10 óránál is többet dolgozni.

Az értékrend hatására utal az is, hogy azok, akik úgy vélik, hogy az anya munkája nem árt a családnak és a gyereknek, kevésbé áldozzák be a családi életet a munkáért, mint azok, akik szerint az anya munkáját megsínyli a gyerek s a család. Az előbbi esetben a munkát gyakran a család elé sorolók aránya 6%, az utóbbiban 18%.

Privátbankár - Valentínyi Katalin