Szakály Sándor a VERITAS nevezetű rezsimintézet igazgatója azt nyilatkozta, hogy a numerus clausus nem volt jogfosztó jellegű, sőt, volt olyan cukker, hogy a női kvótához is hasonlította, miközben sikerült explicit baromságokat is beszélnie, amiért ma Kovács M. Mária elég csúnyán beledöngölte az altalajba(a posztban nem lesz szó a numerus clausus-ról, zsidókról, sőt Orbán Viktor édespuszedli illatú rendszeréről sem, sorry).
Szakály nem Nógrádi. Szakály valóban történész, és van valami, amihez értett egykoron: a két világháború közötti magyar hadsereg és csendőrség tiszti állománya volt a témája. Ezt persze ő ellenforradalmi rendszernek nevezte a Kádár-korszakban, de ennek sincs túl sok jelentősége. Igen, hosszú éveket el lehet bohóckodni könyvtárakban, levéltárakban alezredesek életpályáját elemezve, és az ilyen munkát nem szabad lebecsülni. Nem lehet belőle publikációkat gyártani high impact journalokban, de a történelmünk megismerése szempontjából vitathatatlanul fontos, hogy legyen valaki, aki hajlandó hónapok keresztül koszos iratokat kötegelni, jegyzetelni, őrült mennyiségű adatot memorizálni, és esetleg igen fontos összefüggéseket felfedezni a két háború közötti időszak tisztjeivel kapcsolatban.
Most azonban Szakály úgy beszélt a numerus clausus-ról, hogy láthatóan egy délutánnyi munkát sem fektetett bele annak tanulmányozásába. Rezsimtörténészként osztott észt, hivatásos schmidtmáriaként, ahogy csak kell. Őt ezért fizetik, az ideológiai alapért, ami sokkal többet (háromszor? négyszer?) ér, mint a valódi tudomány, és általában olyanokra szokták az ilyesmit bízni, akik a fent említett valódi tudomány csinálása közben sajnálatos módon megcsusszantak a kicsi nózijukon (fogalmam sincs róla, hogy ez most konkrétan vonatkozik-e Szakályra, azt tudom, hogy más rezsimideológusokra igenis vonatkozik). Szakály nem egyszerűen túltolta a bringát, hanem szépen be is baszarintotta a susnyásba, de nem ez a lényeg, hanem a kontroll nélküli halandzsázás. A konzervatív néptest generális iránymutatást vár a schmidtmáriáktól (és a liberális közönség az itt most közelebbről meg nem nevezett egyéb fontos értelmiségiektől), általános okosságot, ahol nem számítanak a konkrét adatok, az apróbetűk, de néha a nagyobbacskák sem.
Egyszerű, közérthető és teljesen hamis állításokkal lehet karriert csinálni a hatalom környékén, franc fog bekúszni az irattár harmadik szintjére az 1931-es egészségügyi kartonokért, amikor légkondicionált, kaviáros szendvics intenzív közegben, negyven másodpercben lehet megkeresni ugyanannyi pénzt pár helyesen irányított mondattal.
Az értelmiségi elit nemcsak az országot árulta el, abban itt valahogy mindenkinek kialakul a rutinja, hanem a saját szakmáját is. Megszűnnek komoly munkát végezni, észre sem veszik, hogy évek óta egy releváns mondatot nem írtak le (itt most arról a kisebbségről beszélek, akik évekkel ezelőtt azért le-leírtak egy-egy bizonyos értelemben releváns mondatot). Így válnak egész területek piros lámpás negyeddé (ezt a metaforát jogi képviselőnk udvarias megkeresésére nem fogom részletesebben kidomborítani). Ezt én nem tudom megszokni, és időnként idegesíteni fogom vele a kedves olvasót, amiért újfent elnézést kérek tőle.
Vannak árnyoldalai is a szovjet időkből megmaradt hatalmas készleteknek. 
