Kína és Oroszország között átfogó stratégiai partneri kapcsolat áll fenn, ám hivatalos szövetségben nem állnak egymással. A biztonságpolitikai tengely globális befolyása kapcsán ki kell emelni, hogy ez a két ország teszi ki Eurázsia területének 68 százalékát, népességük a világ lakosságának 42 százalékát, gazdasági teljesítményük a világ teljes GDP-jének 30 százalékát, miközben birtokolják a világ működőképes nukleáris fegyvereinek mintegy 75 százalékát.
Közös hadgyakorlatok sora
A két állam csupán az elmúlt két hónapban két közös hadgyakorlatot tartott. Egyrészt augusztusban a Kína északnyugati részén fekvő Ninghszia-Huj Autonóm Területen közös terrorellenes földi- és légi hadgyakorlatot bonyolítottak le.
Másrészt Oroszország és Kína október 14. és 17. között hajtott végre haditengerészeti gyakorlatot a Japán-tengeren, alig leplezetten az AUKUS-szerződésre adott válaszként. A tíz orosz és kínai hadihajóból álló raj áthajózott Japán két legnagyobb szigete, a Hokkaidó és a Honsú közötti tengerszoroson.
Ez volt az első alkalom, hogy kínai és orosz hadihajók hajóztak keresztül a Cugaru-csatornán, amely a Japán-tengert köti össze a Csendes-óceánnal, és hivatalosan nemzetközi vizeknek számít. Moszkva egyre inkább tudatában van annak, hogy csendes-óceáni flottájának képességei fokozatosan elmaradnak a kínai haditengerészet mögött.
Szergej Lavrov orosz külügyminiszter október 12-én jelentette ki a geopolitikailag egyre feszültebb térséggel kapcsolatban, miszerint Tajvan a Kínai Népköztársaság elidegeníthetetlen része, „és ezt a világ legtöbb országa is így látja.” Ennek kapcsán érdemes azonban kiemelni, hogy Moszkva a Dél-kínai-tenger határvitáival kapcsolatban továbbra sem akarja egyik fél pártját sem fogni.
A NATO álláspontja
A NATO biztonságpolitikailag már egységes egészként kezeli a tengelyt. Jens Stoltenberg főtitkár múlt héten a NATO védelmi minisztereinek tanácskozásán kiemelte, hogy a két országot nem szabad két külön veszélyforrásként kezelni: „Először is Kína és Oroszország szorosan együttműködik. Másodszor pedig, amikor többet fektetünk a technológiai fejlesztésünkbe, akkor az mindkettőjüknek szól”.
A NATO jövő nyáron fogadja el új „Stratégiai Koncepcióját”, amely a szövetség célrendszerét fekteti le a következő évtizedre. A jelenleg érvényes verziót még 2010-ben fogadták el, és az még említést sem tesz Kínáról.
Stoltenberg leszögezte azt is, hogy a NATO és Oroszország közötti kapcsolat a Hidegháború óta még sohasem ért el olyan mélypontot, mint napjainkban. Valóban, a múlt héten Oroszország bezárta a NATO mellé akkreditált diplomáciai képviseletét, majd a szövetség moszkvai képviseletét egy héttel azután, hogy a NATO kémkedés vádjával kiutasított nyolc orosz állampolgárt.
Szergej Sojgu orosz védelmi miniszter ezzel egyidőben azzal vádolta meg a NATO-t, hogy a szövetség fokozatosan vonultatja fel az erőit az orosz határok közelében, és nem hajlandó egyenlő partnerként megvitatni Moszkvával az európai biztonság kérdését.
Sojgu megjegyzése a legutóbbi fejlemény, amely az Oroszország és a NATO között élesedő feszültségre utal, miután a NATO védelmi miniszterei múlt csütörtökön új tervben állapodtak meg egy esetleges többfrontos orosz támadás elleni védelemről. Annegret Kramp-Karrenbauer német védelmi miniszter az elrettentés egyik módjának nevezte a tervet, de a Kreml azt hangoztatta, hogy az valójában megmutatta: Moszkvának joga volt korlátozni kapcsolatait a NATO-val.
Feltörhető-e a tengely?
Moszkvának le kell nyelnie a békát, hogy míg a szovjet időkben eljátszhatta az erősebb testvér szerepét Pekinggel szemben, mostanra a szerepek megfordultak. Az orosz gazdaság teljesítménye már csak ötöde a kínainak, Peking katonai költségvetése pedig már hatszorosa az oroszokénak. De a kínaiak ügyesek abban, hogy ne sértsék meg az orosz büszkeséget, mindig két egyenlő partner összefogásáról beszélnek és Putyin bizalmasainak zsíros szerződéseket juttatnak.
A kétoldalú viszonyban egyelőre jól működik a formula, miszerint „soha egymás ellen, de nem feltétlenül mindig egymással”. Mindazonáltal Közép-Ázsiában, a Közel-Keleten és az arktikus térségben komoly nézetkülönbségek és érdekellentétek lappanganak.
Közép-Ázsia lehet a töréspont
|
|
Az amerikai stratégák szerint Moszkva és Peking történelmük során túlnyomórészt egymás geopolitikai riválisai voltak. Kína azon álma, hogy Eurázsia egyeduralkodója legyen, óhatatlanul ütközni fog az orosz érdekekkel. Egy ilyen potenciális konfliktusforrásnak Közép-Ázsia ígérkezik.
Moszkva hagyományosan a régió egykori szovjet tagköztársaságait (Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán és Üzbegisztán) saját érdekszférájának tekintette, de idegesen konstatálja, hogy Peking villámgyors gazdasági benyomulása újraírta a politikai dinamikát. Mi több, ez a penetráció már biztonságpolitikai színezetet is vett, amikor kiderült, hogy Tádzsikisztán (amelynek 1360 kilométeres határszakasza van Afganisztánnal és 480 kilométeres Kínával) engedélyezte Pekingnek egy katonai bázis felállítását a területén, sőt 2019-ben közös hadgyakorlatot is tartottak.
(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)
Kínát nem igazán érdeklik az amerikai szankciók.
