Akkora a pusztítás az amerikai bázisokon, hogy menekülőre is foghatják Irán környékéről

A Wall Street Journal műholdképek elemzése alapján a közelmúltban arra a következtetésre jutott, hogy rendkívül súlyos károkat okoztak az iráni rakéták és drónok az Egyesült Államok egyik legfontosabb közel-keleti bázisán, a bahreini haditengerészeti támaszponton.

Az irániak február végétől júniusig rendszeresen támadták a Naval Support Activity Bahrain (NSAB) néven ismert bázist, és a védelmi rendszerek ellenére számos ellenséges eszköz el is jutott célpontjáig.

Az amerikai haderő állítása szerint a csapások nem öltek meg senkit és „nem befolyásolták jelentősen a támaszponton zajló tevékenységet”. Tájékoztatásuk szerint Irán több mint 8 ezer drónt és rakétát lőtt ki a térségben található amerikai támaszpontokra, és ebből „csak” két olyan találatot ért el, amelyek amerikai katonák vagy a kiszolgálószemélyzet tagjainak halálát okozták.

Ez azért is történhetett így, mert az amerikai haderőnél prioritásként kezelték az „élőerő” védelmét: a bázisokat a támadások idején általában evakuálták, és csak a mindenképpen szükséges számú személyzet maradt a posztján.

Ez viszont nem jelenti azt, hogy a csapások nem okoztak súlyos károkat. Ugyan az amerikai kormányzat igyekezett nyomást gyakorolni a műholdfelvételeket készítő civil szolgáltatókra, hogy ne tegyék elérhetővé a közel-keleti támaszpontjaik környékéről készült képeiket, a lap műholdképek és közösségi médiás felvételek alapján arra jutott, hogy csak a bahreini bázis épületeiben esett kár elérheti a 400 millió dollárt.

Milliárd dolláros károk

De a bahreini bázison kívül számos más amerikai katonai létesítményben estek jelentős károk a térségben, támadások érték például a békeidőben 10 ezer amerikai katonának és a térségbeli amerikai parancsnokságnak is otthont adó katari al-Udeid légibázist, vagy a Szaúd-Arábiában található Prince Sultan Air Base légitámaszpontot is.

Az amerikai hadügyminisztérium (Pentagon) egyelőre nem volt hajlandó választ adni a kérdésre, hogy mekkora költséggel számolnak a helyreállításokkal kapcsolatban. Amikor májusban egy 29 milliárd dolláros számot közölt az Irán elleni hadműveletek költségeiről, abban ez a tétel nem volt benne.

A CSIS kutatóintézet becslései szerint a támaszpontokban esett károk összege 2,2 és 5,2 milliárd dollár között lehet. (Az intézet pontos listát közöl a kárt szenvedett bázisokról és a helyreállításuk becsült költségéről – a szerk.)    

De ezek feltehetően csak a külső felvételek alapján megbecsülhető, az épületekben esett károk. Nagyon nem mindegy ugyanis, hogy mi volt az épületekben. A bahreini bázison például a hírek szerint két AN/GSC-52B műholdas kommunikációs terminál is megsemmisült. Ez a szerkezet szinte valós idejű katonai kommunikációt tesz lehetővé, és darabja körülbelül 20 millió dollárba kerül.

A bahreini bázis az Egyesült Államok egyetlen haditengerészeti támaszpontja az Arab-öbölben, és ugyan az amerikai hajók természetesen adott esetben ki tudnak kötni az amerikai szövetségesnek számító államok kikötőiben, az NSAB volt az a hely, ahol bármilyen amerikai hadihajót fogadni tudtak például javítások, karbantartások elvégzése vagy a készletek feltöltése miatt.

A támaszponton normál időszakban nagyjából 9 ezer katona és a Pentagonnal szerződött civil munkatárs, illetve számos családtag tartózkodott. Egy kisméretű amerikai városként funkcionált, sportpályával, éttermekkel, iskolával, szórakozási lehetőségekkel, így nemcsak logisztikai, hanem egyéb szempontokból is fontos központja volt a térségben tartózkodó amerikai erőknek.

Rések a pajzson

A kérdés, hogy mi lesz most. Az iráni csapások ugyanis komoly gyengeségeket fedtek fel. Ezeket a bázisokat még egy olyan világban létesítették, majd építették tovább, amelyben fel sem merült az a szentségtörés, hogy Irán saját határaitól sokszáz kilométeres távolságban is képes hatékony csapásokat mérni amerikai katonai célpontokra.

Csakhogy a világ nagyon megváltozott az elmúlt években a dróntechnológia, illetve az iráni rakétaprogram rohamos fejlődésével.

„Több mint 50 éve vagyunk ott, és a bázis nőtt, ahogy nőtt. Azt hiszem vannak dolgok, amiket most máshogy csinálnánk”

– fogalmazott John Miller nyugalmazott amerikai altengernagy.

Ugyan rakétái már korábban is voltak Iránnak, azok találati pontossága messze nem volt elegendő ahhoz, hogy egy néhány négyzetkilométeres bázist, és pláne azon belül egyes kulcsfontosságú épületeket vagy létesítményeket eltaláljon. A mostani konfliktusban viszont pontosan ez történt.

„Csodálatra méltóan védtük a létesítményeinket, de az eszközök, amelyek átjutottak, olyan infrastruktúrát találtak el, amelyre szükségünk volt a műveletek lebonyolításához. Ez a mellékterméke annak, hogy Irán tíz éven keresztül adaptálta csapásmérési technológiát a nagyobb hatótávolságra és pontosságra”

– mondta Ravi Chaudhary korábbi amerikai légierőért felelős miniszterhelyettes.

És akkor arról még nem is esett szó, hogy milyen összegeket költöttek el kilőtt légvédelmi rakétákra e bázisok védelmére. És ugyan feltehetően a tapasztalatotokból okulva az amerikaiak fejleszteni (és „olcsósítani”) fogják drónvédelmi képességeiket, a rakétátámadások problémáját ez nem oldja meg.

Menni vagy maradni?

Nem csoda, hogy az amerikai vezetésben állítólag felmerült a Perzsa-öböl térségében található támaszpontok helyzetének alapos átgondolása. Pusztán katonai szempontból valószínűleg érdemes lenne azokat vagy legalábbis a funkcióik egy részét távolabbra, a tömegesen bevethető iráni fegyverek hatótávolságán kívül helyezni.

A jövőbeni döntésben szerepet játszhat majd az is, hogy mely országok miként „viselték magukat” a háború során. Szaúd-Arábia például – noha területén is található ugyebár egy fontos amerikai légibázis, a Prince Sultan – hivatalosan megtiltotta légterének használatát az amerikai és izraeli gépeknek az Irán elleni műveletekhez (bár a valóságban valószínűleg nem tartatta be ezt a tilalmat teljes mértékben).

Talán nem véletlen, hogy a múlt héten Közel-Keleten „turnézó” Marco Rubio amerikai külügyminiszter Bahreinbe, az Egyesült Arab Emírségekbe és Kuvaitba ellátogatott, de Szaúd-Arábiát kihagyta. Mennyire számíthat a jövőben az Egyesült Államok a szaúdiakra – és mennyire akarják a szaúdiak a tapasztalatok fényében azt, hogy az amerikaiak a területükön lévő támaszpontok révén belesodorják őket egy konfliktusba anélkül, hogy beleszólásuk lehetne abba?

De ha elköltöznek a bázisok, akkor hova? Izrael az egyik helyszín, amely felmerült, ahol saját támaszponttal is növelhetné katonai jelenlétét az Egyesült Államok. Persze könnyű belátni, hogy onnan azért nem ugyanannyi idő egy hadihajónak az iráni partokhoz vagy éppen a Hormuzi-szoroshoz érnie, mint Bahreinből.

További fejtörést okozhat az amerikai stratégáknak, hogy a támaszpontok nem egyszerűen katonai létesítmények, hanem az amerikai jelenlét és befolyás szimbólumai, illetve az amerikai kultúra és értékrend egyfajta közvetítői is. Arról nem is beszélve, hogy az amerikai kivonulás esetleg teret és lehetőséget adna egy másik hatalomnak, elsősorban mondjuk Kínának arra, hogy betöltse a hátrahagyott űrt, akár esetleg saját támaszpont(ok) létesítésével is.

Megszüntetésük vagy csak alapfunkcióik megtartása egyértelmű jele lenne annak, hogy a világ megváltozott a régióban, és az Egyesült Államok elvileg mindenhova elérő keze egy kicsit messzebbre kerül a világ kőolajkészletének jelentős részét rejtő régiótól.

Ezért aztán egy ilyen döntés meghozatala komoly átgondolást igényel. Egyelőre valószínűleg inkább a károk teljes felmérése, a harci cselekmények értékelése zajlik, majd jöhet a döntés arról, hogy mit kell és mit érdemes újjáépíteni. Végül pedig ki kell találni, hogy mit és hogyan telepítsenek máshova, és persze azt is, hogy hol is lesz az a máshol pontosan.

Ezek a döntések hosszú évtizedekre komolyan befolyásolhatják a térség, illetve az ott fenntartott amerikai jelenlét és befolyás jövőjét.

A Nagyító többi cikkét itt olvashatják.