Megváltozik-e az oroszokhoz húzó, mainstream narratívákat kétségbe vonó civilek véleménye az ukrajnai háborúról, ha testközelből szembesülnek annak valóságával és az orosz hadsereg pusztításával? Ez az alapkérdése a Megáll az ész című cseh dokumentumfilmnek, amit tavaly augusztusban mutattak be Csehországban, és amit a magyar közönség is megtekinthet majd a január 24-én, szombaton kezdődő 12. Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon.
A dokumentumfilm alapsztorija – a szpojlereket igyekszem majd kerülni – felettébb izgalmas: a filmkészítők feladnak egy hirdetést, amelyben olyan civileket keresnek, akik „kételkednek az Ukrajnában dúló háborúval kapcsolatos médiahírekben”.
Egyúttal felkínálják nekik a lehetőséget, hogy – miközben egyfajta road movie készül az útról – elviszik őket a kelet-ukrajnai front közelébe, hogy „a saját szemükkel lássák a valóságot”.
Fotó: Punkfilm/Bontonfilm
Akik nem hisznek a mainstreamnek
A filmkészítők végül három középkorú civilt választanak ki az útra: Petrát, Nikolát és Ivót. Petra humanistának tartja magát, akit érdekel az igazságosság és a társadalompolitika. Az orosz-ukrán háborút nagy ostobaságnak tartja, amely szerinte ukrán szempontból már a kezdetektől kudarcra van ítélve. Kutyájával és macskájával él, útban Ukrajna felé pedig a szovjet himnuszt énekli.
Nikola teheneket és sertéseket tenyészt. Nem tartja magát konteósnak, inkább világlátottnak – szerinte az oroszok „ápolt, rendes” emberek, kézfogásuk pedig „egy szerződésnél is erősebb”. Nem szereti a Zöldeket, akik „azt gondolják, hogy a tehénfing átlyukasztja az ózonréteget”. Mint mondja, ezek „a nyugati demokráciák sületlenségei”.
Ivóról pedig többek közt azt tudjuk meg a film elején, hogy kertészkedik. Szerinte „a befektetőknek nagy hatalma van”, még a kertészkedéshez szükséges földet is meg tudnák venni, ha akarnák. Felesége, gyermekei nincsenek.
A háborúról az interneten tájékozódik, nem néz utána, hogy igaz-e, amit olvas, inkább a saját belátásaira hagyatkozik. És nem hisz a médiának.
Szembesítés a valósággal
A filmben – amely angolul a Change My Mind, azaz Meggondolom magam címen fut – végigkövethetjük Petra, Nikola és Ivo utazását Csehországból az ukrán front közvetlen közelébe, Harkivba és a környező településekre.
Megfigyelhetjük, hogyan reagálnak a háború mindennapi valóságára – például arra, amikor megszólalnak a légvédelmi szirénák és az óvóhelyre kell rohanni, vagy a háborús pusztítás és kegyetlenség szemmel látható nyomaira.
Robin Kvapil rendező, aki maga is részt vesz az úton és aktívan megjelenik a filmben, nem csinál titkot abból, hogy Ukrajna és az őt támogató nyugati világ oldalán áll, Putyint pedig Európát fenyegető kegyetlen, gonosz erőnek tartja. Ugyanakkor teret enged a három főszereplő véleményének is, és jórészt kerüli a direkt, didaktikus üzeneteket – leszámítva a film legelejét, valamint a legvégén megfogalmazott tanulságot.
Legtöbbször csak kamerát szegez a valóságra, és hagyja, hogy a néző maga alakítsa ki a véleményét.
A film az elejétől magával ragadja a nézőt: együtt utazunk a főszereplőkkel, várjuk, hogy mit fognak tapasztalni a fronthoz közeledve, és mennyire hajlandók felülírni a fejükben élő narratívákat.
Iskola a metróban, tömegsír az erdőben
Erős jelenetekből természetesen nincs hiány. A határátkelés például olyan, mintha hirtelen bezárulna a hátunk mögött Európa, a béke szigete és belépnénk egy veszélyekkel teli világba. Az „itt bármi megtörténhet” érzés kerít hatalmába: együtt futunk a főszereplőkkel, együtt szagolunk be a szűk, büdös óvóhelyek levegőjébe, együtt sétálunk velük az elhagyott, kihalt lakótelepeken, a lebombázott, szétlőtt épületek között.
Megnézhetjük azt is, hogy milyen egy tanóra a föld mélyén, a harkivi metróban, ahol a kisiskolások menedéket találnak a légicsapások elől.
„Ott megy a metró, itt pedig az iskola van. Sok olyan gyerek jár ide, akik porig rombolt helyekről jöttek, és elvesztették az otthonukat,” mondja az egyik kísérő. „A szünetekben kijutnak a friss levegőre?” „Nem. Főként azért, mert ha kimennének, megölhetné őket egy rakéta”.
A párbeszéd közben a kamera hosszan elidőz egy 7-8 év körüli mosolygós kislányon. Érezhető, hogy a látottak megérintik Petrát és társait.
A sokkoló jeleneteknek persze itt még nincs vége. A főszereplőket elviszik például egy erdei tömegsírhoz, ahol a támadásokban életüket vesztett vagy az oroszok által valószínűleg kivégzett civileket temették el. Felkavaró képsorok, csak erős idegzetűeknek.
Később találkoznak egy emberrel, aki egy orosz bombázásban az egész családját elveszítette. És részt vesznek egy ukrán katona temetésén, ahol láthatják a könnyező hozzátartozót és a hosszan egymás mellett sorakozó, ukrán lobogóval díszített sírokat.
Meggondolták magukat?
„Nyilvánvaló, hogy Ukrajna szenved. Oroszország pedig úgy viselkedik, ahogy” – ismeri el a dokumentumfilm vége felé Petra, aki már nagyon szeretne hazamenni.
Ő és társai végül visszatérnek a meleg és biztonságos EU-ba, miközben az ukránok maradnak a másik világban, ahol minden egyes nap harc a túlélésért.
És hogy összességében megváltoztatta-e a személyes tapasztalat a főszereplők véleményét az ukrajnai háborúról? Valamifajta választ erre is kapunk, de nem akarunk szpojlerezni – akit érdekel, nézze meg a filmet. Amely egyébként erősen ajánlott az Ukrajnát démonizálóknak és nem utolsósorban a magyar kormány tagjainak is.
Köszönjük a fesztivál szervezőinek, hogy előzetesen megnézhettük a filmet. Podcastjainkat Nyilas Gergely és Vörös Szabolcs újságírókkal a front közelében szerzett tapasztalataikról itt és itt érhetik el. A Nagyító rovat többi cikkét itt, írásunkat a tavalyi fesztivál egyik nagy port kavart filmjéről pedig itt olvashatják:
Így ég el a közpénz . 
