Nem teszi az ablakba Trump, amit Irántól kapott – de az igazi feketeleves csak ezután jöhet

Hosszas huzavona után létrejött a megállapodás az iráni-amerikai háború lezárásáról – igaz, a hivatalos aláírásra várhatóan csak pénteken, Genfben kerül sor. De mi is van ebben a megállapodásban, és kinek a céljai teljesültek inkább?

Már az első kérdésre sem könnyű válaszolni. A megállapodás egyelőre nem nyilvános, tartalmáról csak kiszivárgott információkból, illetve különböző szereplők által elpötyögtetett részletekből alkothatunk képet.

Megszorított szoros

Akkor mi lesz tehát a világgazdaság szempontjából legfontosabb, a háború minden napjával egyre égetőbb kérdésével, a Hormuzi-szoros megnyitásával? Nos, ez sem teljesen egyértelmű. Az biztos, hogy a szorost megnyitják, azaz Irán elkezdi átengedni a hajókat, és az Egyesült Államok is megszünteti az iráni kikötők blokádját.

De visszaáll a háború előtti állapot, azaz a szorost teljesen szabadon lehet majd használni? Az amerikai tisztviselők szerint Irán nem fog vámot fizettetni az áthaladó hajókkal. Legalábbis addig biztosan nem, amíg nem teljesíti az egyezményben foglalt egyéb kötelezettségeit. Amerikai oldalról ugyanis ragaszkodnak ahhoz, hogy Teheránnak előbb bizonyítania kell a jószándékát, és csak utána juthat bármiféle gazdasági előnyhöz a megállapodásból.

Az iráni külügyminisztérium hétfői közlése szerint azonban a megállapodás lehetővé teszi Irán számára, hogy „tengerhajózási szolgáltatási díjakat” szedjen a szoroson áthaladó hajók üzemeltetőitől. Persze lehet mondani, hogy a két állítás nincs ellentétben egymással, hiszen a „vám” nem ugyanaz, mint a „díj”, de a hajózási társaságok – vagy éppen az olajárak – szempontjából nem az a lényeg, hogy minek hívnak egy összeget, hanem az, hogy meg kell-e fizetni, és hogy mennyi is az annyi.

Mindenesetre még nem indult újra a forgalom a szorosban, a hajózási társaságok egyelőre várakozó állásponton figyelik, valóban szilárd-e ez a megállapodás. A több mint 900 hajóval rendelkező japán óriáscég, a Mitsui egyik vezetője szerint

„az elmúlt hónapok tapasztalatai alapján észszerű azt feltételezni, hogy legalább két hét, de akár egy hónap is kellhet” ahhoz, hogy a szorosban a forgalom teljesen újrainduljon.

Hasonlóan zavaros a helyzet a libanoni harcokkal kapcsolatban. Irán szerint a megállapodás az ellenségeskedés teljes beszüntetését írja elő, miközben Netanjahu izraeli miniszterelnök hétfőn azt mondta, Izrael nem vonja ki a csapatait Dél-Libanonból, és fenntartja a jogot, hogy válaszoljon a Hezbollah támadásaira.

„Irán azt akarta, hogy vonuljunk ki, de én megvetettem a lábam”

– fogalmazott az izraeli miniszterelnök. Izrael egyébként közvetlenül nem vett részt a megállapodás letárgyalásában.

Amerikai tisztviselők szerint az egyezménynek nem része az izraeli kivonulás Libanon március óta megszállt területeiről. Az iráni külügyminiszter, Abbász Aragcsi viszont kedd este már arról beszélt, hogy a háborút nem lehet lezárni addig, amíg Izrael ki nem vonul Libanonból, és be nem fejezi a Hezbollah elleni akciókat.

Azt mindkét fél elismeri, hogy az iráni nukleáris program sorsát nem rendezi a megállapodás. Erre – ahogy más részletek letárgyalására is – 60 napos határidőt szabnának meg az egyezményben. Annyi biztosnak tűnik, hogy Irán hajlandó írásba adni, hogy nem fejleszt nukleáris fegyvereket – csakhogy évek, lassan évtizedek óta következetesen ugyanezt kommunikálja az iráni vezetés. A kérdés az, hogy mi történik közben, illetve hogy elhiszi-e ezt Iránnak az amerikai (vagy éppen az izraeli) vezetés.

Mindenesetre most úgy tűnik, hogy a konfliktus egyik alapjául szolgáló dúsított iráni urániumkészlet maradhatna iráni földön, amennyiben azt „visszahigítják” a katonai célokra alkalmas 60 százalék felettről 3,67 százalékra. A részleteket azonban majd csak a következő két hónap során próbálják meg tisztázni a két fél tárgyalódelegáció.

Az egyezménynek mindenképpen része az Irán elleni szankciók jó részének feloldása – azt az amerikai oldal is elismerte, hogy az ország petrolkémiai exportjára kivetett szankciókat rögtön az egyezmény aláírása után feloldják. Iráni oldalról ugyanakkor azt mondják, hogy a külföldön befagyasztott iráni vagyon fele (nagyjából 12 milliárd dollár, azaz jelenlegi árfolyamon mintegy 3600 milliárd forint) fele is felszabadul, ráadásul az Egyesült Államok korlátozásokat sem szab abban a tekintetben, hogy mire költheti el Irán ezt a pénzt.

Az is biztosnak látszik, hogy az Egyesült Államok és „régiós partnerei” (a gyakorlatban azok az olajállamok, amelyeknek a területén amerikai támaszpontok vannak, tehát az Egyesült Arab Emírségek, Katar, Szaúd-Arábia és Kuvait) egy minimum 300 milliárd dolláros alapot hoznak létre az iráni károk helyreállítására, valamint az ország gazdasági fejlesztésére. Ennek a gyakorlati részleteiben is meg kell azonban még állapodni.

Erős lapot kapott Irán

Mindezt tudva, akkor tehát ki „nyert”? Először is, le kell szögezni, hogy ez egyelőre egy ideiglenes megállapodás, tulajdonképpen a tűzszünet egyfajta tartósabb meghosszabbítása, de még nem „békeszerződés” (pláne, hogy hivatalosan ugye háború sem volt, csak katonai akciók, amelyek egy külső szemlélő számára nagyon úgy néztek ki, mint egy háború).

De ha az ismertté vált pontokat nézzük, akkor azért alapvetően Irán örülhet. A Hormuzi-szorosban visszaállhat a háború előtti helyzet, csak éppen Irán pénzt – nem vámot, csak díjat, ugyebár, de mégiscsak pénzt – szedhet az áthaladásért. Ennél is fontosabb, hogy Irán bebizonyította, a gyakorlatban képes lezárni a Hormuzi-szorost, az Egyesült Államok és szövetségesei pedig nem tudják azt megnyitni. Ez olyan ütőkártyát adott az iráni rezsim kezébe, amelyről korábban nem lehetett tudni, hogy valóban ütőkártya-e vagy csak blöff. Mostantól bármilyen régiós vagy globális konfliktus, nézeteltérés esetén Irán fenyegetőzhet azzal, hogy lezárja a szorost – vagy éppenséggel le is zárhatja.

Az is egyértelmű iráni siker, hogy az iráni szankciók tekintetében – J. D. Vance amerikai alelnök szavaival – egy jelentős enyhítés következik be, a befagyasztott eszközökhöz való hozzáférés pedig úgy kellett a már a háború előtt is súlyos gazdasági nehézségekkel küzdő országnak, mint egy falat kenyér. Ha pedig ehhez még egy minimum 300 milliárd dolláros újjáépítési alap is jön, akkor az már tényleg komoly eredmény. Igaz, az országban valóban súlyos károkat okoztak az amerikai-izraeli légicsapások, és a gazdasági bajokból való kilábalás sem fog varázsütésre, a megállapodás aláírásával és a szankciók részleges feloldásával együtt megtörténni.

És cserébe mit adott Irán? Tulajdonképpen nem sokat. Az, hogy lemondanak a nukleáris fegyverkezésről, – mint ahogy már fentebb írtuk – nem újdonság, és az igazi kérdés úgyis az lesz, hogy miként lehet ezt ellenőrizni, illetve betartatni.

Az egyetlen, amiben egyelőre nem egyértelműen Irán akarata érvényesült, az a libanoni helyzet. Izrael nem része ennek a megállapodásnak, ennélfogva nem is lehet számára kötelező betartani a tűzszünetet, pláne, ha kényelmesen hivatkozhat a Hezbollah támadásaira. Egyelőre pedig igazán fel sem merült, hogy az izraeli haderő kivonuljon a megszállt területekről, és Iránnak az egész megállapodás felrúgásán, esetleg Izrael ellen indított újabb rakétatámadásokon kívül eszköze sincs arra, hogy ezt megpróbálja kierőszakolni.

Nem erről volt szó

De nézzük amerikai oldalról! A fentieken túl igazából nem is az a legbeszédesebb, ami szerepel a megállapodásban, hanem az, ami nem.

„A fő dolog az, hogy Iránnak nem lesz nukleáris fegyvere. Teljesen beleegyeztek ebbe, erős felügyeleti lehetőségekkel, és nem lesz nukleáris fegyverük, amiről ez az egész szólt”

– mondta Donald Trump a francia elnökkel, Emmanuel Macronnal folytatott hétfői tárgyalása előtt.

Csakhogy, eredetileg legalábbis, nagyon nem csak erről szólt ez az egész. A konfliktus elején Trump többször is kijelentette, hogy nem fogad el mást, mint Irán „feltétel nélküli megadását”, és addig folytatja a csapásokat, amíg ez meg nem történik. Ez a megállapodás minden, csak nem feltétel nélküli megadás. De ha ennél kicsit konkrétabbak akarunk lenni, akkor a háború kezdetén az Egyesült Államok (és Izrael) legalább négy fő célját nevezte meg a katonai akciónak: az iráni atombomba megakadályozását; az iráni ballisztikus rakétaprogram megszüntetését, de legalábbis erős korlátok közé szorítását; valamint a „terrorista” iráni rezsim leváltását; az iráni proxik (például a Hezbollah vagy a jemeni húszik) iráni támogatásának megszüntetését. 

Utóbbi háromról egy árva szó sem szerepel a megállapodásban, és Trump sem emleget már semmi ilyesmit. Még csak valami olyan, inkább szimbolikus jelentőségű gesztusról sem hallani, hogy az iráni hatóságok szabadon engednék a korábbi, véresen levert tüntetéshullám idején bebörtönzöttek egy részét.

Mi lesz ebből?

De még ennél is fontosabbak lehetnek a történtek hosszútávú, stratégiai, reputációs hatásai. Az Egyesült Államok tulajdonképpen belerángatta a Perzsa-öböl menti szövetségeseit egy háborúba, amelyről kiderült, hogy nemcsak nem tudja megnyerni, hanem igazából terve sem volt arra, miként is lehetne megnyerni. Ezek az országok egyrészt közvetlenül is súlyos károkat szenvedtek az iráni csapások, másrészt közvetve a Hormuzi-szoros lezárása miatt is. Most pedig ráadásul még minden bizonnyal sokmilliárd dollárokkal kell majd beszállniuk az iráni helyreállításba, csak hogy nagyjából visszaállítsák a korábbi status quót.

Közben nem mellesleg kiderült, hogy az évek során sok százmilliárd dollárból megvásárolt amerikai fegyverek bizony egyáltalán nem mindenhatók még a lesajnált, gazdasági és technológiai szankciókkal sújtott Irán hadereje ellen sem.

A képlet eddig elég egyértelmű volt: az olajállamok fegyelmezetten, dollárban intézik az olajkereskedelmüket, viszonylagos békében élnek Izraellel, egymással, vagy éppen Iránnal is, a bevételeik egy részét pedig elköltik amerikai hadiipari vagy mondjuk légiipari, esetleg szoftverfejlesztő cégeknél, az Egyesült Államok pedig garantálja a biztonságukat, és azt, hogy az olaj – és a pénz – szabadon folyhat. Ez a rend most egyértelműen felborult.

És akkor még azt se felejtsük el, hogy az Egyesült Államok mindezt nagyon sok milliárd dollárnyi fegyver ellövése vagy elvesztése, repülési, hajózási óra elhasználása, illetve jóhéhány katonájának élete vagy egészsége árán érte el. Előbbiek egy esetleges másik, mondjuk Tajvan körüli konfliktus során is hiányozhatnak, márpedig Kína biztosan nem azt szűrte le az iráni háborúban történtekből, hogy Amerikával nem tanácsos ujjat húzni.

Az ilyen helyzetekben a háborúzó felek szeretnek egyértelmű győzelmet hirdetni, akár a tények ellenére is.

„Az iráni erők szent és acélos akaratukkal megalázták amerikai és cionista ellenségeiket, demonstrálták, hogy az ellenség számára csak a vereség és a megadás az egyetlen járható út”

– idézte az iráni haderő közleményét az AFP hírügynökség. És a helyzet az, hogy ez nem akkora túlzás, mint amekkorának elsőre hallatszik.

(The Guardian, Reuters, CNN)