VII. Messi és az Aranylabda: komolyan vehető-e a futballvilág legnagyobb egyéni díja?

Alexia Putellas (Barcelona) női Aranylabdáját mindenki csendben elkönyvelte, de egy exbarcelonai, Lionel Messi újabb Aranylabdájára már felhördülés következett – ha nem is a díjátadón, de a közönség és a szakírók körében mindenképpen. Minden idők egyik legjobb futballistája 2009, 2010, 2011, 2012, 2015 és 2019 után hetedszer kapta meg a legnagyobb egyéni elismerést. Messi hét Aranylabdája könnyen lehet, hogy megdönthetetlen rekord, azt viszont már sokan vitatják, hogy megérdemelt-e a hetedik. Meg magának az Aranylabdának az értékét is – az 1956 óta átadott díj a reakciókból ítélve a hitelességvesztés problémájával küzd. Egészen biztosan nem tesz ugyanis jót az elismerés presztízsének, no meg a kiíró France Footballnak, hogy másnap reggel ilyen címek jelennek meg:

„Komédia!” „Igazságtalanság!” „Jelentőségét vesztett díj”. „Lewandowskit meglopták”. „Szörnyű Lionel Messi-emlékdíj”. „Mindannyian tudjuk, hogy nem Messi érdemelte meg, ugye?” „Miért nem Pelé? Ő is jó volt…”

Az meg pláne nem, hogy a kritikus vélemények tömege mellett összeesküvés-elméletek is keringenek, mely szerint mind a France Footballnak, mind a katari kézben levő Paris Saint-Germainnek, mind a 2022-ben vb-t rendező Katarnak valahogy „nagyon kapóra jött” ez az Aranylabda-végeredmény. Ezek természetesen bizonyíthatatlanok – ráadásul titokzatos háttérbefolyásolás helyett elegendő magyarázat az is, hogy a 2021-es évben Messi győzelme mellett szólt jó pár ok –, de az vitathatatlan, hogy már a díj reputációja sérült.

Egyáltalán, mi értelme van a hasonló díjaknak?

Fából vaskarika

Az Aranylabda-szavazás – más egyéni díjakhoz hasonlóan – fából vaskarika. Mert hogyan lehet összehasonlítani különböző környezetben versengő, különböző posztokon futballozó játékosokat? Az Aranylabdára eredetileg – és most, a FIFA-val „közösködés” megszűnése után ismét – egy futballszakírókból álló zsűri voksol. A 170 felkért újságíró (országonként csak egy) az első öt helyezettet választotta ki egy harmincas listáról, amit a kiíró France Football magazin szakemberei állítottak össze. Az újságírók által adott pontok (6, 4, 3, 2, 1 az első ötnek) összesítéséből jön ki a végeredmény, melyet megkísérelnek teljes titokban tartani a késő őszi bejelentésig. Három guideline-t kapnak a szakírók a voksoláshoz. Figyelembe kell venni:

• A naptári évben nyújtott teljesítményt
• A játékos klasszisát (tehetségét, sportszerűségét)
• A játékos karrierjének általános megítélését

A naptári év alapján mért teljesítmény eleve megkérdőjelezhető dolog, hiszen a labdarúgóvilág alapvetően idényalapú: a 2020–2021-es szezonban elért eredmények valószínűleg könnyebben értékelhetők lennének, mint a 2021-es évben elértek. Az őszi teljesítmény a naptári éves szavazásnál óhatatlanul lábjegyzet lesz (Messi például átigazolása óta még nem nyújt csúcsteljesítményt a PSG-ben, ahogy a 2006-ban az olasz válogatottat fantasztikus teljesítménnyel világbajnoki címhez segítő Fabio Cannavaro teljesítménye is visszaesett a vb után, csak hogy két példát említsünk). A játékos klasszisa és karrierjének általános megítélése sem épp egyértelmű iránymutatás és fel lehet tenni a kérdést: ugyan, a karrier általános megítélésének mi köze az adott évben nyújtott teljesítményhez?

„Messi minden idők öt legjobb futballistájának egyike. De a szavazóknak az adott évre kellene koncentrálnia. Ez nem olyan nehéz azért” – kritizálta a voksolást Iker Casillas, a Real Madrid volt kapusa.

És vajon milyen alapon hasonlítjuk össze a játékosokat? Közismert, hogy az Aranylabda erősen favorizálja a támadókat hátrébb játszó kollégáik rovására. A díj 1956 óta íródó történetében csak egy kapus (Lev Jasin) és három védő (Franz Beckenbauer, Matthias Sammer, Fabio Cannavaro) nyerte meg az Aranylabdát, a szavazatok túlnyomó részét támadó középpályások és csatárok kapják minden évben.

Adná magát az eredményesség, mint döntő fontosságú mutató, de ebben például a győztes Messi mind a gólok számában (40, illetve 54), mind a gólok+gólpasszok számában (56, illetve 62) alulmarad a második helyezett Robert Lewandowskival szemben a voksolás szempontjából releváns időszakban. Vagy legyen meghatározó az adott évben nyert trófeák száma? Ezzel lehetne érvelni a harmadik helyezett Jorginho mellett, az olasz válogatott és a Chelsea középpályása ugyanis megnyerte az Európa-bajnokságot és a Bajnokok Ligáját, az év két legnagyobb presztízsű versenysorozatát. Ugyanakkor Jorginho – bár meghatározó ember csapataiban – közel sincs akkora hatással együttesére, mint Lewandowski vagy Messi, az utóbbi kettő egyszerűen jobb futballista nála, és Messi is nyert egy kontinensbajnokságot (a Copa Américát, karrierje eddigi legjelentősebb válogatott trófeáját).

Hogy lehet így okosnak lenni? Az Aranylabda-szavazások a múltban azt bizonyították, hogy nem garancia a nagy trófeák megnyerése (Jorginho előtt is sokan maradtak már hoppon vb- vagy Eb- és BL-duplával), nem garancia a gólok száma, nem garancia a gólok és gólpasszok száma, egységes, az egész mezőnyre ráhúzható teljesítményindexet pedig nem használnak a szavazás során. A voksolóknak szinte lehetetlen a helyzetük: nincs egységes, értelmezhető kritériumrendszer. Míg az 1950-es években a szakíróknak az információhiánnyal kellett megküzdenie (nem látták, nem láthatták rendszeresen az Aranylabdáért versengő riválisok mindegyikét, de még így is jóval tájékozottabbak voltak, mint a közönség), ma az információbőség a nyomasztó. Ha egy szakíró csak Messit és Lewandowskit akarná „rendesen” összehasonlítani és megnézni a két játékos összes 2021-es mérkőzését, akkor öt és fél napot kellene a tévé előtt ülnie pihenő nélkül…

Meddig lesz releváns?

Lionel Messi és Cristiano Ronaldo versengése egy bő évtizedre kétszereplősre szűkítette az Aranylabdáért folyó versenyt: 2008 óta egy kivétellel (2018-ban a horvát Luka Modric nyert – abból is botrány lett) mindig vagy az argentin, vagy a portugál csillag győzött. Amikor konszenzus volt abban, hogy egyikük sem érdemelte volna meg – 2020-ban –, akkor a France Football érthetetlen módon, a koronavírus-világjárványra hivatkozva nem osztotta ki az Aranylabdát, megfosztva ezzel Robert Lewandowskit egy biztos elsőségtől. Maga Messi is azt mondta, Lewandowski megérdemelné az Aranylabdát, a 2020-ast visszamenőleg megítélhetnék neki.

Különös döntés volt, mert ugyan a nagy válogatott tornákat elhalasztották, de a legtöbb bajnokságot lejátszották, ahogy a nemzetközi kupasorozatokat is. A francia bajnokság viszont nem ment végig és a France Football ugyebár francia újság… Lewandowski most végül az újonnan létrehozott Az Év Csatára díjat vihette haza, ami teljesen értelmetlen, mivel a védőknek vagy a középpályásoknak nincs hasonló elismerés (a kapusoknak ellenben van). Ez a trófea legfeljebb egy vigaszdíjnak tekinthető.

Az Aranylabda presztízse játékoskörökben óriási. Ami egy szavazásnak indult a sokból – az első kiírás eredményeit hetekkel később, rövidhírben közölte csak pár magyar lap –, meghatározó díjjá, címlapsztorivá vált, különösen azután, hogy 1995-től a nem európai játékosok is választhatók lettek, 2007 óta pedig a világ összes profi játékosa versenyben van az elismerésért.

A voksolást, az elismerés „Messi–Ronaldo vándordíjjá” válását érő sok kritika azonban erodálja az Aranylabda presztízsét. Akkor, amikor sosem látott mennyiségű és minőségű adat áll rendelkezésünkre játékosok teljesítményének összevetéséhez – számos cég dolgozott ki komplex teljesítményindexeket –, az Aranylabda-szavazás még mindig egy igen szubjektív folyamat. Az egyik legnagyobb tekintélyű szakíró, Jonathan Wilson pár éve „sztármeghajtású nonszensznek” nevezte a ceremóniát:

„Az Aranylabda-szavazás tökéletlen, irracionális, favorizál bizonyos klubokat és bizonyos játékosokat. De hát ez a helyzet minden voksolással. Szubjektív, és épp ezért nem érdemes véresen komolyan venni”.

Az sem feltétlenül segíti a díj jó megítélését, hogy idén a France Football főszerkesztője, Pascal Ferré és Cristiano Ronaldo összekülönbözött. Ferré azt állította a New York Timesnak, hogy Ronaldo elmondta neki, egyetlen nagy célja, hogy több Aranylabdával vonuljon vissza, mint Messi. Ronaldo a díjátadó után nyilvánosan lehazugozta a főszerkesztőt, azzal vádolva Ferrét, hogy „magát és lapját akarja promotálni” valótlan állításokkal. Igazságot tenni lehetetlen, az viszont tény, hogy Ronaldo említett korábban hasonlót (de azt nem, hogy ez lenne az egyetlen nagy célja), és a világ legnagyobb futballista-influenszerének személyiségéhez nagyon is jól illik a legnagyobb egyéni elismerés hajszolása.

Talán ebben, az egyéni elismerés hajszolásában rejlik az Aranylabda egyik alapvető ellentmondása. Egy csapatjáték legnagyobb egyéni díjáról van szó, amely nagyon is jól illik a mai futballközeghez, melyben a legnagyobb játékosok százmilliós rajongótáború, klubjaikat felülmúlóan népszerű sztárinfluenszerek, nemcsak labdarúgók, hanem az önmárkaépítés bajnokai is egyben.

Messi és Ronaldo esetében a versengés nem kizárólag a nagy címekről, így az Aranylabdáról szólt, hanem burkoltan arról is, melyikük tarthat igényt a minden idők legjobbja titulusra. Az, hogy két ekkora egyéniség pályafutása zajlik párhuzamosan, tényleg Messi–Ronaldo vándordíjjá tette az Aranylabdát, melybe – bármit is tesz – más nem szólhat bele. Ez pedig hozzájárult ahhoz, hogy a közvélemény megosztott lett: egyre hangosabb azoknak a tábora, akik relevanciáját vesztő díjnak tartják az Aranylabdát, mely inkább PR-mutatvány, a sztárkultusz táplálásának és az értelmetlen hiúságnak az eszköze, semmint az éves teljesítmény tényleges elismerése. Lehet, hogy a Messi–Ronaldo rivalizálás telepedett rá ennyire a szavazásra, de az biztos: a France Footballnak tennie kellene valamit a díj hitelességének visszaállítása érdekében.

Leo Messi, the Greatest Of All Time.
#ImpossibleIsNothing pic.twitter.com/ixcEL9apBZ

— adidas Football (@adidasfootball) November 30, 2021

Lionel Messi hetedik győzelme mindenesetre páratlan lehetőséget biztosított a szponzoroknak: az adidas hét arany kecskét „pakolt ki” az Eiffel-torony elé, jelezve: az argentin játékos minden idők legnagyobbja. Hét Aranylabda után ki merne vitatkozni ezzel?