Zseni mackóalsóban: őrült sztorik a Facebook korai éveiből

Nehéz időszakot él a Facebook: egy ideje botrány botrányt követ a cégnél, és a legnagyobb befektetők már ott tartanak, hogy a romló hírnév miatt Mark Zuckerberget is le akarják váltani a vállalat éléről.

Nem volt ez mindig így: a korai időszak nem a számító üzletemberek megkérdőjelezhető húzásairól szólt, hanem sokkal inkább egy kolis közösség marhulására hasonlított, akiknek fogalmuk sincs az üzleti életről, és menet közben igyekeznek megtanulni mindent. Az ambíció viszont már akkor is megvolt a csapatban, különösen Zuckerbergben. A Facebook korai éveiről a Wired közölt még korábban hosszú cikket: minden kulcsjátékost megszólaltatva, oral history műfajban tálalták a sztorit, melyből kiszemezgettük a legemlékezetesebb részeket.

A fogyasztói internet nukleáris tele

A kétezres évek elején az internet még csak weblapok linkkel összekapcsolt halmaza volt, abban az értelemben, hogy ismeretszerzésen kívül olyan nagyon sok mindenre nem lehetett használni. A Facebook megalapításához vezető néhány évben, úgy 2000 és 2004 között az az általános érzet lengte be a techvilágot, hogy már mindent megcsináltak az internettel, amit csak lehetett. Az abszolút mélypont 2002 volt, amikor összesen vagy hat techcéget pénzeltek befektetők, és kész - mesélte Sean Parker, a Napster alapítója és a Facebook elnöke.

Ez a fogyasztói internet nukleáris tele volt, a ma ismert közösségi média pedig még csak ötletelés-szinten merült fel néhány újítani vágyó netes szakemberben. Mark Pincus és Reid Hoffman is a kilátástalannak tűnő 2002-es évben dugta össze a fejét, és beszélt arról, hogy milyen klassz lenne, ha a "web olyan lenne, mint egy nagy koktélparti, amiből szuper dolgokkal sétálna haza az ember". Ez a szuper dolog pedig lehetne munka, randi, lakás vagy akár csak egy kanapé. És ez az egész sokkal hatékonyabb lenne, mint a sima Google-ös keresések, mert ez egy igazi közösség lenne, ahová mindenki ugyanazért lépne be, és a kölcsönös bizalmon alapulna. Ma már tudjuk, hogy ebből az izgatott, csapongó brainstormingból végül egész közösségi médiára épülő cégbirodalmak nőttek ki a Tindertől az Airbnb-ig - Hoffman maga az egyik első fecskeként a LinkedIn-t alapította meg, 2002 decemberében.

A Plaxo is ekkoriban startolt, sőt, egyike volt azon kevés techcégnek, ami akkoriban részesült befektetői pénzekből. Ez egy proto-közösségimédia oldal volt, Sean Parker alapító saját szavai szerint valami átmenetit hoztak létre: egy furcsa halat, lábakkal. Itt ütötte fel a fejét először a virális növekedés jelensége, azaz amikor a terméknek a használata "terjeszti át magát" más felhasználókra. (Mint amikor lájkolunk vagy játszunk valamit a Facebookon, és azt az ismerőseink is automatikusan látják az oldalon, anélkül, hogy mi bármit is tennénk ennek érdekében.)

2002-ben indult a Friendster is, ami akkor - és utána még egy ideig - a közösségi oldalak királya volt, legalábbis az USA-ban, ahol az emberek már kezdték megtanulni, mik is azok a közösségi oldalak. A Friendster aztán hirtelen belassult, és leállt - ekkor vette át a helyét a 2003-as alapítású, már Magyarországon is jól ismert MySpace. Ez már tényleg nagy sláger volt, de ahhoz képest semmi, amivé a következő nagy dobás, a Facebook fejlődött. Kezdetben persze Zuckerbergék oldala sem volt az a világformáló erő, mint ami most.

A kezdetek

A Facebookot a Harvard kampuszán indította el Mark Zuckerberg 2004 februárjában - akkor még thefacebook.com címen - a Friendster másolataként, körülbelül nulla visszhanggal. Akkoriban még olyan problémákkal szembesült az ember, melyekre ma már teljesen triviálisan az a megoldás, hogy felmegyünk a Facebookra: ha meg akartunk keresni valakit az interneten a neve alapján, és meg akartuk nézni a képét, lényegében a lehetetlenre vállalkoztunk. Mindegyik harvardi kollégiumnak megvolt ugyan a saját adatbázisa a lakóiról, volt, amelyik online, volt, amelyik kinyomtatva, de ezekhez csak az adott koli lakói fértek hozzá. Az adatbázisokat "face book"-oknak hívták. Szóval Zuckerberg és néhány barátja úgy döntött, egységesíti ezeket az adatbázisokat, és elnevezi "A Facebooknak".

A Facebook legelső kezdőképernyője, 2004-ből. (Forrás: Business Insider)

A siker szinte azonnali volt: pár héten belül hallgatók ezrei iratkoztak fel az oldalra, és elkezdtek jönni az e-mailek más egyetemekről, hogy ők is szeretnének egy ilyen adatbázist a saját kampuszuknak.

"Amikor elindult a Facebook a Berkeley-n, a társasági élet szabályai egyszerre totálisan megváltoztak. Amikor én kezdtem a Berkeley-n, úgy tudtad meg, hol, milyen buli lesz, hogy egész álló héten át beszélgettél az emberekkel, és megpróbáltál rájönni, mi lehet érdekes, aztán meg folyamatosan kapcsolatban kellett lenned velük. A Facebookkal viszont triviálissá vált, mi lesz a hétvégén. Egyszerűen eléd terítettek mindent."

- mondta Aaron Sittig, a Facebook "like" gombjának feltalálója.

Gyülekező

Ezra Callahan 2003-ban diplomázott a Stanfordon, rá egy évre kibérelt egy házat a kampusz közelében, és meghirdetett egy kiadó szobát. A hirdetésre Sean Parker, a Napster korábbi feje jelentkezett. Az ő ismerőse pedig használt valami közösségi oldalt, ami hasonlított Parker akkori munkahelyére, a Friedsterre és a MySpace-re is, de azoknál érettebbnek tűnt. Parker dobott egy e-mailt ennek a Facebook nevű oldalnak, és leszervezett egy találkozót Zuckerbergékkel New Yorkban. A meetingen a facebookosok teljesen lenyűgözték az ötleteikkel és az ambíciójukkal, de akkor annyiban is maradt a dolog. Mindenki ment haza.

A találkozó után két hónappal azonban Zuckerberg a Szilícium-völgybe költözött, hogy igazi céggé alakítsa a hálószoba-projektjét. Vele tartott facebookos társalapítója és hű fegyverhordozója, Dustin Moskovitz, és pár gyakornok. Palo Altóban telepedtek le, ami akkoriban a techvilág mitikus helye volt. És teljesen véletlenül itt, az utcán történt, hogy ismét találkoztak Parkerrel, 2004 nyarán, kicsivel a New York-i találkozó után.

"Mentem az utcán, és jött szembe ez a csapat gyerek - mindegyik kapucnis pulcsit viselt, és úgy néztek ki, mint ilyen füvezős, középiskolás arcok, akik csak bajt akarnak keverni - aztán meghallottam a nevem. Úgy voltam vele, hogy ó, micsoda véletlen egybeesés, aztán megint hallottam a nevem, mire visszafordultam, és azt kérdezték: "Sean, te meg mit csinálsz itt?" Kábé fél percbe telt, míg leesett, hogy ez Mark és Dustin volt, meg még pár ember. Megkérdeztem őket, "_ti_ mit csináltok itt?", mire ők: "itt lakunk a környéken." Mire én: "hát ez tök fura, én is itt lakom a környéken!"

- emlékszik vissza a viszontlátásra Parker, aki azonnal fel is hívta Sittinget Zuckerbergék Palo Altóba költözésének a hírével.

A facebookos dolgozók akkoriban nyugisak voltak, és folyton a konyhaasztalnál ültek felcsapott laptopokkal. Zuckerberg két dolgot akart csinálni: melózni és pihenni, hogy feltöltődve még jobban menjen a meló. Néha elmentek moziba is. Ezzel együtt a cég korai kultúrája nagyon laza volt, tényleg olyan, mint egy kolis szobaközösségé. Nem jártak be sehova dolgozni, és munkaidő sem volt: a kódolás helyszíne a konyha volt, a munkaidő kezdete meg az volt, amikor épp felébredtek. Embereket nem állásinterjú során vettek fel, hanem, aki szimpatikus volt, áthívták lazulni, cigizni, bulizni.

Zuckerberg a saját, elsőverziós profilja előtt magyaráz. (Forrás: Business Insider)

Zuckerberg ekkor még a fájlmegosztás megszállottja volt, és újra akarta éleszteni a Napstert a Facebook egyik funkciójaként, Wirehog néven. Zenecserélgetésre szánták, abban az időben, amikor a Facebookon még fotókat sem lehetett küldeni. Ezen is segített volna a Wirehog, Zuckerberg ezt szánta a titkos fegyvernek, amivel a Facebook leuralja a piacot. De azt már többen pedzegették, hogy ha csak nem lesz valami új gurítás benne, akkor nincs sok értelme, csak egy újabb filecserélő program, amiért be is perelhetik őket. Végül el is hagyták.

A Facebook hamar óriási tarolásba kezdett az iskolák körében. Elindították egy kampuszon, és egy nap alatt a tanulók 70 százaléka már regisztrált is rá: ebben az időszakban semmi sem növekedett úgy, mint Zuckerbergék platformja. Moskovitz már akkor arról beszélt, hogy hamarosan milliárd dolláros céggé nőnek.

I’m CEO… bitch.

Ez állt Mark Zuckerberg első névjegykártyáján, ami tökéletesen magában foglalta a céges proto-kultúrát, ami aztán a mai napig rányomja a bélyegét a vállalatra. De talán senkin sem hagyott olyan mély nyomot ez a kicsit tahó hozzáállás, mint Sean Parkeren.

Parker egy nyüzüge, béna arc volt, híján minden meggyőző erőnek. Azonban az ő feladata volt szponzorokat találni - így átgondolta a dolgot, és azt mondta:

"Megszerzem a pénzt a Facebooknak. Megfűzöm ezeket a köcsögöket"

- utalva a befektetőkre. És azzal alfahímmé változtatta magát: divatos frizurát vágatott, kigyúrta magát, lebarnult, és vett egy szép öltönyt. És tényleg megszerezte a pénzt.

Mark Pincust, a Tribe.net fejét a saját elmondása szerint így hálózták be:

"Alfa Sean a meetingükön egyszer csak megszólalt: behozom Markot. És felbukkant Zuckerberg az öltönyös alfahím mellett mackóalsóban, papucsban, és leült, az asztalra tette a lábát, miközben Sean nagyon gyorsan darálta, hogy mi mindenre képes a Facebook, és hogy mekkora potenciál van benne."

Sör, szex, kódolás

2004 decemberére egy kicsit komolyabbra fordult a helyzet: a még iskolába járó gyakornokok visszamentek tanulni, és több lett a munka. 2005 februárjában a cég kinőtte Zuckerbergék lakóházát, és a csapat egy irodaházba költözött. Amikor aláírták a bérleti szerződést, Parker fejéből kipattant az ötlet: ismer egy helyi graffitis arcot, az ő mintáival fel lehetne dobni egy kicsit az új helyet.

David Choe graffitis pedig jött, látott, és 60 ezer dollárt kért az épület kipingálásáért. Parker felajánlotta neki, hogy ezt megkaphatja Facebook-részvényekben is. Choe-t aztán egyáltalán nem érdekelte a Facebook, de imádott kockáztatni, így belement: a graffitijeiért cserébe Facebook-részvényes lett.

A Facebook-iroda az épület második emeletén volt. Choe a lépcsőházba egy három méter magas, nagymellű, madmaxes öltözékben virító, buldogon lovagló harcos nőt festett. Ezt látta minden alkalmazott minden reggel, amikor bement dolgozni. A női vécé falára egy leszbikus jelenet került, máshová pedig egy olyan rajz, amin "épp megdugtak valakit". Utóbbiakat azért egy kis idő múlva átfestették.

Az iroda sarkaiba pokrócokat gyűrtek, és mindenhol videojátékok, hatalmas vízipisztolyok és legókockák hevertek, meg Playstation és régi kanapék. Nyilvánvaló volt, hogy páran időről időre odabent éjszakáztak. Volt egy egész polcnyi alkohol. Egyes reggeleken állott sörszagra és összegyűrt sörösdobozokra kellett beállítani dolgozni. Volt egy söröshordó, amit kamerával és kezdetleges arcfelismerő programmal szereltek fel, ami lefotózta azt, aki épp csapolt, majd kiposztolta, hogy "ez-és-ez a hordónál van."

Zuckerberg, Dustin Moskovitz és Sean Parker (b-j) a Facebook Palo Alto-i irodájában, 2005 májusában. (Fotó: Jim Wilson/New York Times)

Az elején nem bírták megzabolázni az iroda ajtaját, az minden reggel pontban kilenckor kinyílt. Mindig kellett valaki - általában Ezra Callahan -, aki odament időre, hogy biztosítsa, senki sem surran be és nyúl le semmit. Mert amúgy a dolgozók csak dél körül kezdtek el beszállingózni.

Volt, aki néha a pizsamájában ment be, és senki nem szólt egy szót se. Mindenki ugyanolyan idős volt, ugyanazokon a fázisokon ment át, a munka érdekes volt, mindenki élvezte, amit csinál, olyan volt, mint egy kolis közösség. Pár utcával arrébb együtt lakott öt-hat mérnök. Náluk folyamatosan a beer pong ment - de szünet nélkül, csak a játékosok cserélődtek.

Az étkeztetést egy mentálisan labilis emberre bízták, ennek az eredménye az lett, hogy soha nem lehetett tudni, mi bukkan fel a tányéron, aminek nem szabadna ott lennie. Egy alkalommal férgek voltak a halban.

Voltak olyan meetingek, amiket csak azért hívtak össze, hogy megbeszéljék, hogyan isszák le magukat aznap este. És ahol együtt isznak és lazulnak a munkatársak, ott hamar elkezdenek egymással randizni is. Az egyik alkalmazott arról beszélt, milyen sokan találták meg életük párját a cégben, akikkel később összeházasodtak, és gyerekeket vállaltak. Egy másik alkalmazott pedig a másik oldalról fogta meg a randizós céges kultúrát:

"Ha megnézed a felnőtteket, akik a Facebooknál dolgoztak abban az első néhány évben, bárkit, aki 30 fölött volt, és házas, és csinálsz róluk egy felmérést - elmondom neked, valószínűleg olyan 75 százalékuk elvált már azóta."

Éjszakai műszak

A különböző újításokat úgy vezették be az oldalon, mintha a vadnyugaton kódoltak volna. A funkciókat az éjszaka közepén élesítették, hogy ne tűnjön fel a felhasználóknak, ha elrontottak valamit - ekkoriban a Facebook csak az USA-ban működött, így az ottani éjszaka az európai felhasználóknak nem jelentett nappalt, mert még nem is voltak európai felhasználók.

Általában éjjel egyre kiderült, minden rendben van-e. Ha rendben volt, akkor lehetett menni inni vagy aludni - ha nem, akkor gyakran reggelig kellett kalapálni a kódot, és ha nem sikerült megjavítani, akkor vissza kellett vonni az egészet, mire az egyetemista felhasználók felébredtek. Volt olyan időszak, amikor kilenc hónapon át minden nap ez ment.

Ebbe kellett beletanulnia az új munkatársaknak is, de egy idő után ritkulni kezdtek az éjszakai kódolások. Az első pár száz alkalmazott még mind valakinek a haverja volt, de ahogy a cég nőtt, elkezdtek felbukkanni a felnőtt dolgozók is, és ezzel a Facebook kolis feelingje egy kicsit megváltozott.

Mondjuk akkoriban az álláshirdetéseket úgy adták fel, hogy krétával felírták egy pizzériából hozott kinti menütáblára, kit keresnek - a táblát egy séf karikatúra-ábrája tartotta. Ennyi energiát feccöltek bele, nem többet, az emberek mégis jöttek, mert akkoriban a Facebook volt a fiatalos, menő cég, ahová menő volt tartozni.

Jönnek a fotók, és megváltoztatnak mindent

2005 nyarán Zuckerberg leültette a vezetőséget, és előadta, hogy azon a nyáron öt dolgot fognak megcsinálni. Az első a hírfal, a második a fotók feltöltése és taggelése, a harmadik, hogy a "parti" funkciót ráncfelvarrják, majd negyedik lépésként átdolgozzák "eseményekre", és végül ötödikként megcsinálnak egy olyan terméket, ami a helyi vállalkozásokat segíti. Ebből lett az, hogy újradizájnolták az oldalt. Elsőre ennyi sikerült. Kicsit később viszont tényleg megcsinálták a fotós funkciót, és az megváltoztatott mindent.

Akkoriban csak profilok voltak a Facebookon, nem volt hírfal, csak nagyon kezdetlegesen lehetett üzeneteket küldeni, és volt egy szintén nagyon kezdetleges funkció, mellyel bulikat lehetett szervezni. A profilképeken kívül nem voltak fotók az oldalon, semmi sem jelezte, ha valami megváltozott: ha egy ismerős lecserélte a profilképét, azt is csak akkor láthatta az ember, ha folyamatosan csekkolta adott ismerős profilját, és úgy szúrta ki. Voltak, akik óránként cserélték a profilképüket, csak azért, hogy képeket osszanak meg magukról.

Így hát a Facebooknál összerakták a fotós funkció legkezdetlegesebb formáját: fel lehetett tölteni fényképeket, azok bekerültek egy albumba, amiken ismerősöket lehetett megjelölni. A taggelés a lájkolás atyja, Aaron Sittig ötlete volt. Eleinte a fejlesztőknek fogalmuk sem volt, hogy ez ilyen sikeres lesz, egyszerűen csak jó érzés töltötte el őket az újítás kapcsán.

A fotók funkció 2005 októberében élesedett, ekkor már 5 millió felhasználója volt az oldalnak, a többségük egyetemista. Az élesítésekor a Facebook irodájában beüzemeltek egy hatalmas monitort, amin követni tudták, milyen képeket töltenek fel a felhasználók. És elkezdtek érkezni egymás után az első képek - mind Windows-háttérkép volt. "Ó, nem! Az emberek nem értették meg? Talán nem is fog működni?" - gondolták Zuckerbergék, miközben egy felhasználó egy teljes könyvtárat feltöltött a tapétákkal. De aztán beindult a dolog rendesen is: elkezdtek beérkezni a fotók, melyeken srácok lógnak egymással, lányok nevetgélnek bulikban, és így tovább.

"Ott voltunk minden esküvőn, minden bármicvón, láttunk minden király dolgot, és akkor jött egy pöcs. Szóval, egyszerre volt állat és szar."

- ragadta meg a közösségimédiás képfeltöltés kétarcúságát Max Kelly, a Facebook első kiberbiztonsági szakembere.

Az első nap 700 fotó érkezett, taggelve, és onnan már nem volt megállás. Három hónapon belül több fotó került az oldalra, mint bármely más webszájtra. Mi volt a siker titka? A taggelés: nincs olyan ember, aki, ha kap egy e-mailt azzal, hogy valaki feltöltött rólad egy képet az internetre, ne nézné meg, mi az. Ilyen az emberi természet.

A taggelés volt a nagy vízválasztó, attól fogva az emberek tényleg máshogy viszonyultak az oldal használatához.

Lázadás a hírfal ellen

A hírfalat 2005 őszén kezdték fejleszteni, és egy évvel később debütált. Eredeti nevén What's New volt, és csak azt gyűjtötte össze, hogy mi történik az ismerősökkel: az állapotfrissítéseket és a profilváltoztatásokat. Ekkor változott az addig statikus weblap egy folyamatosan frissülő "újsággá", amire az ember időről időre visszatér, figyelni a fejleményeket. De ez 10 millió ember különböző, egyedi és saját magánújságja volt.

Katie Geminder, a Facebook korai projektmenedzsere volt az, aki meggyőzte Zuckerberget, hogy hozzanak be felhasználókat az irodába, és figyeljék meg, hogyan reagálnak a hírfalra. A vezetőség sokáig ellenállt. "Nem, a felhasználóink hülyék." Ezt mondták, szó szerint. Aztán behívtak felhasználókat, megnézték, mit csinálnak, és a userek teljesen megrémültek az újítástól. Megijedtek, hogy ezek utáni mindenki mindent látni fog, amit a Facebookon csinálnak - holott erre egyébként is megvolt minden lehetőség eddig is, de most minden újdonság egy helyre lett gereblyézve, és ez sokkolta őket. Az ellenséges reakciók ellenére Zuckerberg úgy döntött, nem apró lépésekben adagolja a hírfalat, hanem egyszerre megkapja mindenki. Éjjel élesítették, egy üzenet és egy bemutató blogposzt kíséretében.

Így festett a frissen debütált News Feed.

Azonnal tömeges felháborodás tört ki a felhasználók között, mindenki úgy érezte, kiteregették a titkait. Az emberek a Facebook bojkottálásával fenyegetőztek, azt érezték, hogy megsértették a privát szférájukat. Hallgatók indítottak petíciót a Facebook ellen, mások az irodaépülethez mentek, kamerákkal. Testőrt kellett felfogadni. "Hozzátok vissza a régi Facebookot!" - skandálták a tüntető egyetemisták. Csoportot indítottak a Facebook ellen a Facebookon, két nap alatt összejött az egymillió tag. Egy másik csoport Ruchi Sanghvit célozta be, "Ruchi az ördög" címmel, pusztán azért, mert ő írta a news feedet bejelentő blogposztot. Még a rokonok is e-mailekkel bombázták a dolgozókat: "mit tettetek? Ez szörnyű. Csináljátok vissza!"

A fejlesztői csapat is hezitált, komolyan elgondolkodtak azon, visszavonják-e a hírfalat. Csakhogy megfigyeltek valamit: akik tiltakoztak, azok is folyamatosan a falukat figyelték. És használták, folyamatosan használták a Facebookot, kétszer annyit, mint a news feed bevezetése előtt. És csakhamar lecsillapodtak a kedélyek, az emberek pedig rájöttek: pontosan a hírfal volt az, amit a Facebooktól látni szerettek volna.

Uralkodni minden felett

A hírfal ugyanakkorát robbant, mint a fotós funkció. Aztán elérhetővé tették az oldalt azoknak is, akiknek nem .edu-ra végződött az e-mailcímük, vagyis innentől a Facebook már nem csak az egyetemisták játszótere lett. Nyilvánvalóvá vált, hogy Zuckerberg cége hamarosan uralma alá hajtja a Földet.

"Uralom!!!"

- ez volt a Facebook nagy mantrája annak idején. És, mint a filmekben, voltak olyan meetingek, ahol a dolgozók ezt együtt kántálták. 2005-ben a céges bulik szállóigéje is lett, és Zuckerberg minden tósztját ezzel fejezte be. És nem csak ugatták, élték is az uralkodást - már akkor, amikor az még csak a képzeletükben létezett. Ezt a legjobban az szemlélteti, hogyan bántak el a Yahoo ajánlatával.

2006-ban a Yahoo 1,2 milliárd dollárt ajánlott a Facebookért. Egy nagy, köztiszteletben álló, komoly cég egy gyorsan növekvő, de még relatíve kicsi, és bevételek nélküli startupnak. Balszerencséjükre Zuckerbergék agya ekkor már teljesen rá volt állva az uralkodásra. Meetingen tépték miszlikbe az ajánlatot tartalmazó iratokat, aztán még meg is taposták a fecniket.

"Baszódjanak meg, le fogjuk uralni őket!"

- ez volt az általános közösségi érzet a cégnél azokban a napokban.

Az internetnek 30 évébe telt, míg összegyűlt az egymilliárd felhasználója. A Facebooknak erre 10 év elég volt. Az oldal titkát Steven Johnson médiakutató abban ragadta meg, hogy az nem egy szolgáltatás vagy alkalmazás, hanem egy alapvető platform - mint az internet maga.

"Semmi, a Facebookhoz hasonlót nem látok - ők tényleg uralkodnak. Csodálom Mark Zuckerberget. Csak futólag ismerem, de csodálom azért, mert nem akarta eladni magát, mert meg akarta csinálni ezt a céget. Ezt nagyon nagyra tartom." (Steve Jobs)