Juan Guaidó, a venezuelai ellenzéki többségű parlament elnöke egy caracasi nagygyűlésen 2019. január 26-án, három nappal azután, hogy ideiglenes elnökké nyilvánította magát a hivatalban lévő államfő, Nicolás Maduro elleni tüntetésen. MTI/EPA-EFE/Miguel Gutiérrez

Sokszor előfordult már, hogy egy diktátor fogságba ejt egy népet, és sehogy nem lehet szabadulni tőle, de olyan elnyomorodást, mint amilyet Venezuelában sikerült Madurónak előidéznie, talán még Ceausescu sem ért el Romániában 1989 előtt. A román diktátort azonban, amint körülötte a keleti blokkban mindenhol megdőlt a kommunista rendszer, saját népe, illetve az országot vezető erők, valamint a hadsereg megdöntötték, csak hű testőrsége avagy kvázi magánhadserege harcolt pár napig elszántan.

Eddig nem ment

Venezuelában az ehhez hasonló kísérletek mindeddig sikertelenek maradtak, pedig az elnök valószínűleg rekordot döntött népe elnyomorításában: évek óta nélkülözi a lakosság az alapvető létfeltételeket, egyre szélesebb körű az éhezés (amire pedig már alig van példa a világban), és már emberek milliói menekültek el az országból. Gyakorlatilag háborús állapotok vannak békeidőben.

Hogy miért nem sikerül ilyen körülmények között elűzni az elnököt, az rejtély, nehéz megérteni, miben reménykedve tart ki mellette a hadsereg és az állam vezetése. Nem kizárt persze, hogy a nép nyomorba döntésével párhuzamosan az őt hatalomban tartó klientúrát busásan megfizeti, és azzal fenyegeti őket, hogy bukása esetén nemcsak jólétüket vesztik, de elszámoltatás is vár rájuk.

Kihívó akadt

Most azonban valami mégiscsak történt, hisz az ellenzék vezetője kikiáltotta magát önjelölt elnöknek, és eddig a hatalom nem csukta le, nem távolította el. Ez mindenképp a gyengülés jele, és ez adott lökést a nemzetközi közösségnek arra, hogy szóban az új jelölt mellé álljon, és követelje Maduró távozását. Ez ugyan önmagában csak egy diplomáciai eszköz, a hadsereget és az államigazgatást azonban felbátoríthatja arra, hogy szembeforduljanak a diktátorral. Venezuela washingtoni katonai attaséja már be is jelentette átállását, persze az ő helyzete egyszerűbb, ha baj van, legfeljebb sosem tér haza.

Támogatja a világ

Európában Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és Spanyolország jelentette be, hogy elismerik az önjelölt elnököt, amennyiben egy héten belül nem írnak ki ténylegesen szabad választásokat Venezuelában. Oroszország közben kitart Maduró mellett, ami nem feltétlenül szerencsés, mert mégiscsak rosszul mutat egy mindenki más által szörnyetegnek tekintett politikus mellett kiállni.

A kérdés persze az, hogy mindez elég lesz-e a diktátordöntéshez, vagy ezt csak nemzetközi katonai erővel lehetne megvalósítani. Utóbbi esetben az a gyakran felmerülő dilemma áll elő, hogy a nemzetközi közösségnek mikor van joga beavatkozni és milyen mértékben. Az ENSZ BT az a szerv, amelyik erről nemzetközi jogilag dönthetne, de ott a Reuters szerint Oroszország és Kína nem támogatná az ügyet. Marad a remény, hogy végül mégiscsak elég lesz a külső biztatás, Venezuela jobbat érdemel.