A képen egy spanyol turistát látunk a lányával. Lehetnék akár én is, vagy a kedves Olvasó. A kép egy ír kisvárosban Omaghban készült, amelyről nem tudok semmit. A háttérben emberek, akik ott élik az életüket, amely életekről szintén nem tudok semmit. Állok, nézek a kamerába, hátam mögött egy piros Vauxhall, MDZ 5211-es rendszámmal.
— Martha Pope — mondta az ismeretlen a telefonba. — Ötszáz font, a Fő utcán, harminc perc múlva.
Persze azt sem tudom, kicsoda Martha Pope. Utánanézhetnék, és akkor megtudhatnám, hogy ő egy amerikai nő, George Mitchell amerikai szenátor stábjából. Mitchellnek komoly szerepe volt az 1998-as nagypénteki békemegállapodás tető alá hozásában.
Azon az augusztusi napon Martha Pope neve azonban valami egészen mást jelentett. Az Ír Köztársasági Hadsereg szakadár szárnya a hatóságokkal kommunikálva kódnévként használta Pope nevét. A Martha Pope név kimondása azt jelentette, hogy valóban bombát fognak robbantani. Ötszáz fontos bombát, a Fő utcán, harminc perc múlva.
Huszonkilencen haltak meg. A halottak listáján nincs középkorú spanyol férfi. Túléltük, kedves Olvasó.
Tizenhét évvel korábban, a Maze börtönben meghalt egy Bobby Sands nevű ember. Hatvanhat napig éhezett. Az IRA tagja volt.
Próbáltak már éhezni akárcsak öt napig? Próbáltak már meghalni valamiért? Próbáltak már megölni valakit? Próbáltak már megölni huszonkilenc ártatlan embert? Próbálták már bemondani egy telefonba Martha Pope nevét és nem hozzátenni, hogy a bomba a piros Vauxhallban van?
Próbáltak háromezer halott után, egyszer csak elkezdeni hinni abban, hogy ezt most abba kell hagyni?
Mögöttünk nincsenek piros Vauxhallok, senki nem mondja a telefonba Martha Pope nevét. Blogokban öljük egymást, nem a belfasti éjszakában. És még büszkék is vagyunk rá. És nem akarjuk abbahagyni. Soha nem akarjuk abbahagyni, mert az északíreknek volt valamijük, amiért háborúzhattak, nekünk meg csak a háborúnk van. Ha abbahagyjuk, nem marad semmink.
Változnak az árak. 
