A Fudan Egyetem erőltetett betelepítése miatt mostanában ismét sok szó esik Kína gazdasági-politikai területfoglalásáról, de az ázsiai nagyhatalom az elmúlt néhány évben nemcsak átvitt-, hanem konkrét, fizikai értelemben is terjeszkedésbe kezdett. Ennek egyik látványos, nemzetközi szinten is nagyobb visszhangot vert megnyilvánulása a Dél-kínai tenger egyes részeinek trükkös megszállása volt.
Peking vietnámi és fülöp-szigeteki vízi területeken elkezdett zátonyokat feltölteni homokkal, az így apró szigetekké pumpált földdarabokon katonai leszállópályát húzott fel, majd a sajátjának kiáltotta ki a majdnem a semmiből emelt, ám stratégiailag fontos elhelyezkedésű objektumokat. Nagyjából ugyanez történik most pepitában, csak a szárazföldön, és még ennél is sokkal aggályosabb módon, mert itt nem a semmiből szakítanak ki területeket, hanem egy nagyon is létező, de kicsi, és magát megvédeni képtelen országból, Bhutánból.
Kína és Bhután évtizedek óta a folyamatos határrendezés állapotában van. A '80-as évektől kezdve eddig 24 találkozót tartottak, melyek egyoldalúnak mondhatók abban az értelemben, hogy Peking több bhutáni területre is igényt tart, Bhután pedig azért küzd, hogy a kiszemelt területeket megtartsa. Ahogy az extrém módon elhúzódó tárgyalássorozatból sejthető, ezek a találkozók összességében rendre eredménytelenül zárulnak, vagyis Kína, bár araszolgat előre, a számára legfontosabb területeket nem kapja meg, Bhután pedig ígyekszik úgy manőverezni, hogy ezen - számukra is kiemelkedő fontosságú - területek védelmével együtt se dühítse fel északi szomszédját.
A határtárgyalások 25. köre idén lett volna esedékes, azonban a koronavírus miatt elhalasztották, és a felek csak annyiban állapodtak meg, hogy bepótolják "amint lehet." Úgy tűnik azonban, hogy Kína számára az már csak formaság lenne, a legutóbbi, 2016-os találkozó után ugyanis szemmel láthatóan megelégelték az egy helyben toporgást, és irányt váltottak: mindenféle előzetes tájékoztatás nélkül elkezdtek építkezni Bhután területén.
Ráléptek a Csirkenyakra
Kína 2019 végén kezdett építkezésbe a kínai-bhutáni-indiai hármashatáron, nem egészen egy évvel később pedig már egy teljesen új falu elkészültét ünnepelte. A Pangda nevű települést tavaly szeptemberben rögtön be is lakta 27 kínai háztartás, azaz 124 telepes, akik a hivatalos kínai álláspont szerint önként költöztek át a nem túl távoli Shangdui faluból. A település mellett Kína kisebb katonai létesítményeket is felhúzott, és persze mindezeket új utakkal kapcsolta be a helyi, hegyi vérkeringésbe. A faluba rendfenntartók is érkeztek.
Mindez nem lenne hírértékű - 2017-től fogva Kína 600-nál is több új falut húzott fel Tibet déli részén, hogy "megerősítse" a déli határvidékét - csakhogy Pangdát Bhután területén építették fel. Az idegenben felhúzott település a Doklam-fennsík közelében, attól délre áll, mely már eddig is forró terület volt. Emlékezetes, hogy 2017-ben itt konfliktus robbant ki a kínai és indiai katonák közt, megint csak egy építkezés miatt. Akkor Kína utat épített bhutáni területre, India pedig azonnal mozdult, hogy megvédje szövetségesét - és persze saját érdekeit is a rivális nagyhatalommal szemben. Az a konfliktus szerencsére megállt a kődobálásnál, India leállította az útépítést, Kína pedig akkor jobbnak látta nem tovább feszíteni a húrt.
Pangda a Doklam-fennsíknál is közelebb fekszik ahhoz a területhez, ami kritikus jelentőségű India számára. Ez a, hivatalos nevén Siliguri korridor, indiai katonai szlengben csak Csirkenyaknak nevezett keskeny földsáv Nepál, Bhután és Banglades közé szorulva köti össze India legkeletibb régióit az ország többi részével. A földszoros túloldalán elterülő keleti régiók Mianmarral és Kínával határosak. Kínának annyira fontos lenne, hogy növelje az ellenőrzést a Csirkenyaknál, hogy a '90-es években, a Bhutánnal közös határtárgyalások egyik fejezeteként felajánlotta, hogy eláll egy, az ország északi részén fekvő, 495 négyzetkilométernyi föld iránt támasztott igényétől, ha cserébe megkapnak 269 négyzetkilométer bhutáni földet a hármashatárnál. Ebből, mint a bevezetőben utaltunk rá, nem lett semmi - csak ez az új, kreatív területfoglalási stratégia. A csereajánlat különösen pikáns, később még visszatérünk rá.
Maguk a határviták egy 1890-es egyezmény eltérő értelmezéséből fakadnak. A dokumentumot a Csing-dinasztia és az Indiát akkor uraló Brit Birodalom írta alá - Kína szerint egyértelműen az áll benne, hogy övék a Doklam-terület, Bhután és India szerint meg nem. De Kína azt is vitatja, hogy Pangda bhutáni területen állna. A Kommunista Párt lapja, a Global Times külön cikket szentelt annak, hogy elbagatellizálja/vitassa a területfoglalásról szóló aggályokat.
Hogy a határ bhutáni oldalán áll az új falu, arra az amerikai Nemzeti Felderítő Hivatal számára eszközöket biztosító Maxar Technologies vállalat műholdas felvételei hívták fel a figyelmet - a kínai kormánylap állítása szerint Kína saját műholdas felvételei viszont azt bizonyítják, hogy az kínai területen áll. Az erről szóló cikkben viszont nem mutatták be a hivatkozott műholdas felvételeket, csak screenshotokat Baidu térképekről (ez a Google Maps kínai megfelelője), azokon pedig a határvonal kínai oldalán van bejelölve a falu. A cikk emellett a fentebb említett határdokumentumra is mutogat a (be nem mutatott) műholdas felvételek mellett - aszerint meg, ugye, Pangda amúgy is a doklami területen van, ami a régi paktum szerint Kínáé, szóval végképp nincs itt semmi látnivaló.
A Maxar felvételei egyébként olyan objektumok felhúzását is felfedték, melyek a cég szóvivője szerint katonai bunkereknek tűnnek - utóbbiak azonban szerintük is egyértelműen kínai területen állnak.
Északkelet-Bhután eldélkínásítása
Kína Nyugat-Bhután mellett az ország észak-keleti részén is építkezik - hivatalosan persze itt sem történik határsértés. Ez a projekt lassabban készült el: Peking még 2015-ben jelentette be, hogy új falut alapít a Tibeti Autonóm Régió déli részén. Ez 2020 októberére lett kész, és nem Tibetben, hanem mintegy két kilométernyire a bhutáni határ túloldalán. Mintegy 100 telepes vette birtokba, akiket az ünnepélyes megnyitón a tibeti ügyekért felelős kínai főtitkár egyebek melllett arra buzdított, hogy húzzák magasra a kínai lobogót.
A Gyalaphug (kínaiul Jieluobu) nevű új falu történetét a Foreign Policy mutatta be nemrég. A település a bhutáni Lhuntse körzet legészakibb csücskében épült fel. Erre a 600 négyzetkilométeres körzetrészre Kína a '80-as évek elejétől fogva a sajátjaként tekint. A körzetrészen a Gyalaphugon túl még két további falu épül, valamint egyebek mellett több mint 100 kilométernyi út, egy vízerőmű, két kommunista pártközpont, kommunikációs központ, öt katonai előörs, egyéb katonai létesítmények, egy jeladótorony és egy műholdas vevőállomás. (Hogy ez az építkezés bhutáni területen folyna, azt szintén hevesen tagadja a kínai állami média, szerintük minden kínai földön történik. A CGTN tévécsatorna oldalán például véleménycikkben nevezik hazugságnak, tipikus nyugati dezinformációnak a Gyalaphugról szóló cikk állításait.)
Azt a nyugati területet, melyen az új Pangda falu áll, a Foreign Policy szerint lehetséges, hogy Bhután végül is csöndben átengedné Kínának, anélkül, hogy erről hivatalos bejelentésben tájékoztatnák a világot. Gyalaphug jelentősége azonban túlmutat a nyugati fölfdoglalásén, mert, mint az a fentebbi felsorolásból is kiolvasható, eleve nagyobb volumenű projekt, de méginkább azért, mert a Lhuntse körzet északi része kiemelt vallási jelentőséggel bír a bhutániak számára.
Pásztorinvázió a szent földön
A szóban forgó területen található a Khenpayong beyul, Bhután egyik legszentebb vidéke. Maga a beyul rejtett völgyet jelent - a tibeti buddhizmus tanai szerint ezeket a többszáz négyzetkilométeres völgyeket a nyolcadik században élt Padmaszambhava guru áldotta meg, és egyúttal rejtette is el az emberek szeme elől. Csak azok pillanthatják meg a menedéket nyújtó beyulokat, akik már a spiritualitás magasabb szintjére léptek. Mindez már önmagában elég erős érv lenne ahhoz, hogy ne engedjék át Kínának a Lhuntse körzet északi csücskét, de ehhez még jön az, hogy a jelen bhutáni uralkodódinasztia is az itt található beyul környékéről származik, tehát kizárható, hogy az ország önként lemondana erről a területről.
A kínai projektelésig ezen hegyvidéki régióban még utak sem voltak, épületből is csak két elhagyatott templom állt itt, meg pár kőkunyhó, ahol az átvonuló jakpásztorok megalhattak. Rajtuk kívül csak zarándokok fordultak meg a környéken, meg egy maroknyi tibeti menekült, akiket a kínai megszállás űzött el az országukból az '50-es évek elején. Most pár év alatt rendesen beépítették. De ugyanerre a sorsra jutott a mintegy két kilométernyire keletre fekvő Menchuma-völgy is (kínaiul Minjiuma), az is kapott kínai falut, utakat és telepeseket. Peking építkezése előtt gyakorlatilag itt sem volt semmi.
Bhutánnak nincs állandó katonai jelenléte ezeken a területeken. Korábban nyaranta küldtek ide határőröket, többnyire azért, hogy elsimítsák az összetűzéseket az ott legeltető bhutáni és tibeti pásztorok között. Ezek az összetűzések a '90-es évek közepétől egyre agresszívabbak lettek, a butháni pásztorok egyebek mellett azzal vádolják a tibetieket, hogy lopják a jakokat, a fát, a jakjaikat a bejáratott bhutáni legeltető területekre hajtják, aztán meg adót fizettetnének, ha a bhutáni pásztor az elfoglalt területen legeltetne. 2005-ben végül a beyul déli részére húzódtak a helyiek, és velük tartottak az őket védő katonák is - így aztán 10 évvel később már senki sem értesült a kínai építkezések megindulásáról.
Timpu úgy vélte, a fenti esetek csak kisebb provokációk, melyek gyakoriak azokon a bhutáni területeken, melyekre Peking igényt tart - arra viszont nem volt még példa, hogy ezek építkezéssé fajuljanak, így a kormányt is váratlanul érte a fejlemény. A provokációkra Bhután vélhetőleg azért nem reagált, mert az egy helyi politológus által csak "fegyelmezett csendnek" nevezett külpolitikai stratégiát követi: Bhután egy kis ország, két ázsiai nagyhatalom közé szorulva, így inkább meghúzza magát, és igyekszik elkerülni, hogy "szükségtelenül antagonizálja bármelyik oldalt."
Korábban írtuk: Ilyen az, amikor Kína tesz egy szívességet, aztán kér cserébe valamit
A tibeti pásztorok jelenléte azonban nem véletlenszerű átcsámborgás. Peking 1995-ben arra utasította a határmenti Lagyab nevű falu vezetését, hogy vezényeljen át jakpásztorokat a beyulba, hogy azok ott telepedjenek le. A felhívásra akkor még négy pásztor jelentkezett, összesen 62 jakkal - áttelepültek, és a kínai média attól fogva úgy ünnepelte őket, mint hős nomádokat, akik visszaveszik "a megszentelt földet, mely ősidők óta" Kínáé. A pásztorokat később további áttelepülők követték, így sokasodtak meg a két nemzet jaktartói közötti konfliktusok a beyul területén. Ez a taktika lassú, folyamatos területfoglalás apró lépésekben - teljesen tudatos kínai stratégia. Can shinek nevezik az ilyet, vagyis "rágcsálni, mint egy selyemhernyó" - apránként hódítani, a korábbi, látványos annektálásokkal szemben. Az utóbbira a "lenyelni, mint egy bálna" fordulatot használták.
A Khenpayong beyul és a Menchuma-völgy együtt Bhután területének 1 százalékát adják ki, ez tehát már mondhatni kínai kontroll alatt áll. Ez méretarányosan olyan, mintha a kínaiak megszállnák Maine vagy Kentucky államot az USA-ban. Ha katonai összetűzéssé eszkalálódna a helyzet, akkor Kína már csak annyiból is rögtön behozhatatlannak tűnő előnyben lenne, hogy nekik már vannak útjaik és katonai létesítményeik is a hegyvidéken. A bhutáni katonáknak viszont gyalog kellene megközelíteniük a hegyi terepet, járműszállításra, utánpótlásra nehezen hagyatkozhatnának.
Ebből még nagy baj lehet
Mindkét újonnan beépített terület Bhutáné volt még a '90-es évek kínai térképein is. A Menchuma-völgy iránt támasztott igényét Kína nyilvánosan ma sem hangoztatja, ám a beyul esetében már a '80-as évektől fogva hangsúlyozza, egy régi dokumentumra hivatkozva. A kínai fél azt állítja, hogy megtalálta Csia-csing császár (1796-tól uralkodott 1820-as haláláig) egy rendeletét, mely engedélyezi a legeltetést a beyulban a dél-tibeti Lhalung kolostor pásztorainak. A dokumentumot azonban azóta se hozták nyilvánosságra, és, mutat rá a Foreign Policy, az ilyen legeltetési gyakorlatok jellemzően kétirányúak voltak, vagyis a bhutáni pásztorok ugyanúgy átjárhattak tibeti területekre, legalábbis szomszédaik 1950-es kínai megszállásáig. Vagyis pusztán erre alapozni a beyul iránt támasztott igényt nem tűnik indokoltnak.
Az 1984 óta tartó Kína-Bhután határtárgyalások során nem meglepő módon Bhután volt a rugalmasabb fél. A '80-as években például csendben átengedte Kínának a közel 400 négyzetkilométeres Kula Khari régiót az ország északi részén, mondván arra korábban csak "térképészeti hibák" miatt tartottak igényt. Ennyit tehát már kiharapott Kína Bhutánból - ha nem is feltétlenül jogosan, de a kis ország engedékenysége miatt legálisan. A nyomásgyakorlással Peking valószínűleg azt akarja elérni, hogy Timpu teljesen megnyissa a Kínához fűződő diplomáciai kapcsolatokat - ha ez bekövetkeznek, akkor azonnal csökkenne a rivális India befolyása a kis hegyi országban. India jelenleg az egyetlen nagyhatalom, mellyel Bhután szorosabb kapcsolatot ápol. De a folyamatos nyomasztással Kína egy másik úton is India meggyengítését célozza.
A cikk elején említettünk egy kínai csereajánlatot, és hogy arra még visszatérünk - ez az idő most jött el. Az 1990-es ajánlat arról szólt, hogy Peking lemond egy észak-bhutáni terület iránt támasztott igényéről, ha cserébe Bhután átad neki egy annál kisebb nyugati régiót a Doklam-fennsík közelében. Az északi terület a szent beyul régiója volt. Bhután hajlandó is lett volna átadni a Csirkenyak szomszédságát (így fő szövetségesük, India érdekei gyengültek volna), ha ezzel be tudja biztosítani a szakrális terület nyugalmát, ám a részletekről szóló tárgyalások több mint egy évtizedig csak csigalassúsággal vonszolódtak, míg Peking meg nem elégelte azokat, és a nagyobb szabású építkezések előfutáraként további megbeszélések helyett 2004-ben utakat kezdett építeni Bhután nyugati határához.
Hat utat építettek, ezek közül négy átnyúlt a határon. Amikor a sértett fél jelezte az aggályait, Kína közölte velük, hogy egyszerűen "túlreagálják" a dolgot. Az útépítést végül mégis leállították, a "jó szándékuk jeléül." Később máshogy jelezték Bhutánnak, hogy vigyázzon magára. 2006-tól 2009-ig kínai katonák legalább 38 alkalommal sértették meg az ország nyugati határát. És, mint ismert, kicsit később az útépítéses nyomasztáshoz is visszanyúltak, ami kőcsatába torkollt.
Kína és Bhután még 1998-ban aláírt egy megállapodást - az első és egyetlent a két ország történetében - mely kimondta, hogy nem tesznek semmi olyan egyoldalú fellépést, mely megsértené a két ország határvonalát. A cikk során tárgyalt építkezések ezt a szerződést nyilvánvalóan áthágták. Kína ráadásul nem áll le, műholdas felvételek tanúsága szerint újabb és újabb objektumokat és utakat épít Bhután északkeleti részén, a beyul térségében. Ha végül hegyi utakkal összekötik ezeket a pontokat, akkor öt évnyi területfoglalás után egy teljesen új, délebbre tolt határvonalat tudnának felrajzolni Bhután területén. Ez pedig vélhetőleg már reakcióra késztetné a kis hegyi országgal szövetséges Indiát, és egy újabb fegyveres konfliktushoz is vezethet a Himalájában.
Két héttel az Aszad-rezsim bukása után a szíriai menekültek levelet kaptak az osztrák bevándorlási hivataltól, amelyben közlik, hogy eljárást kezdeményeztek a menedékjoguk visszavonására. 
