Rémálom a Kunigunda utcában, avagy miért fél a hatalom öt mondattól?

MTI/Mohai Balázs

Emberek egy kis csoportja az éj leple alatt bejut egy nagyon rossz hírű épületbe, kétségbeesetten keresi a ház urát, de senki sem akarja útba igazítani, ezért órákon át bolyong az elátkozott falak között. Végül néhányukat kidobják, mások azonban visszamásznak a kerítésen át, vagy besomfordálnak a hátsó bejáraton. Hirtelen becsapódó ajtók, földön vonagló emberek, elcsigázott tekintetek. A Sötétség Urai nem mutatkoznak, de a jelenlétüket mindenki érzi. És senki sem tudja, hogy mi történik a következő pillanatban.

Mindez nem egy eszelős fikció, hanem a Nagy Magyar Valóság, amelyben azért áll a bál már egy napja, mert néhány ellenzéki képviselő be akar olvasni öt mondatot egy kamerába. Öt mondatot arról, hogy miért tüntet napok óta több mint tízezer ember. Öt mondatot a túlóra-törvényről, a rendőri túlórákról, a független bíróságról, az Európai Ügyészségről, a független közmédiáról.

Ezt az öt mondatot azonban eddig a pillanatig nem olvashatták be. A hatalom hosszú órákig válasz nélkül hagyta a követeléseket, majd szolgáit küldte maga helyett, és jéghideg jogászkodással tolta el magától az ügyet. Úgy tett, mintha egy sima „birtokvédelmi kérdéssel” állna szemben,  és nem látná, hogy ennél jóval súlyosabb helyzetről van szó. Homokba dugta a fejét, és azt gondolta – vagy úgy tett, mintha azt gondolná  –, hogy ezzel le is rendezte az ügyet.

De vajon miért fél ennyire a hatalom öt nyomorult mondattól? Mi történt volna, ha Szél Bernadett és társai egy percben beolvashatták volna követeléseiket? Hirtelen a közmédia összes, még megmaradt nézője megvilágosodik, kiugrik ágyából, és megindul kaszával a kezében Budapest felé? Vagy kitárja ablakát, és a dermesztő éjszakába üvölti, hogy nem bírja tovább a hazugságot? Hirtelen tömegek jönnek rá, hogy eddig napi rendszerességgel mosták az agyukat?

Aligha. Az emberek felkeltek volna, mint mindig, és elmentek volna dolgozni, mint mindig. Az ellenzék lenyugodott volna egy időre, a hatalom meg elmondhatta volna magáról, hogy legalább néha kész a kompromisszumra.

Wéber Balázs

Akkor miért nem tette meg ezt a gesztust az MTVA vezetése vagy a kormány? Miért mutogatnak a jogszabályokra, miközben nagyon jól tudják, hogy ez a történet már rég nem erről szól? És miért tudnak erre is csak egy végtelenül bornírt sorosozással válaszolni, amitől már mindenki a falat kaparja kínjában?

Tényleg ennyire hülyék? Vagy szimplán pökhendiek, és úgy gondolják, hogy most övék a hatalom, és pont? És egyáltalán ki döntött minderről? Az MTVA főnöke vagy a legfelsőbb politikai vezetés? A kérdésekben alighanem ott vannak a válaszok is.

Ha tegnap este akár csak egyetlen ellenzéki képviselő azt mondta volna a tömegnek, hogy „Egy, kettő, három: utánam!”, akkor lehet, hogy éjszaka már lángokban állt volna a köztévé. Mert nincs az a rendőrsorfal, amely több ezer dühös embert erőszakmentes eszközökkel meg tud állítani. Az, hogy nem így történt, az amúgy messze nem tökéletes, számos szempontból joggal kritizálható ellenzék ott lévő vezetőinek belátásán múlott.

A hatalom megtehette volna, hogy legalább egy időre kifogja a szelet a vitorlából, ehelyett azonban olajat öntött a tűzre. Hiszen az elmúlt napok történéseinek apró részletei pontosan megmutatták, hogy milyen országban élünk, és miért annyira dühös nagyon sok ember.

Ha ezt a dühöt nem veszik komolyan, és nem kezelik a kiváltó okokat, akkor valóban rémálom lehet a Kunigunda utcában – szociálpszichológiai alaptézis, hogy a tömeget egy pont után nem lehet kontrollálni. Nem kellene megvárni, hogy így legyen.