A hetvenes évek társadalmi mozgalmai a női emancipáció egyfajta melegágyai voltak; a nők nem szorultak háttérbe se a nyugat-európai baloldali, sem pedig a kelet-európai európai emberjogi mozgalmakban, sőt! Ön vidéki lányként, egy kifejezetten tradicionális, falusi környezetből került a fővárosba, ráadásul mindjárt értelmiségi közegbe. Mit érzékelt mindebből a változásból?
Az én esetem eléggé rendhagyónak számított, hiszen nem a világban zajló ez irányú változások juttattak egyetemre, sokkal inkább a sajátos családi megfontolások. Hat fiútestvérem mindegyike elsajátított valamilyen tisztességes szakmát, nekik ugyanis a hagyományos felfogás szerint családfenntartó szerepre kellett készülniük; ez az én esetemben nem volt kifejezett elvárás. Lányként ezért tanulhattam, mondván, majd elvesznek feleségül. Ha ironikusan akarom megközelíteni a kérdést, a pozitív diszkrimináció egy sajátos esetével álltunk szemben. Azért mehettem egyetemre, mert lány voltam, de nem azért, hogy még jobb esélyekkel induljak neki majd az életnek, hanem mert a tradicionális családképbe belefért egy olyan valaki, aki a bölcsészkaron akár „haszontalan” dolgokat is tanulhat, hisz’ majd a férje úgyis eltartja.
A demokratikus ellenzék intézményei, a Hétfői Szabadegyetem, a SZETA (Szegényeket Támogató Alap), az első szamizdatok a hetvenes évek végére jöttek létre, ön pedig pont 1978-ban lett a budapesti bölcsészkar hallgatója. Mennyire volt szükségszerű, hogy kapcsolatba került velük?
Szociológiát hallgattam, társadalmi kérdések iránt érdeklődtem, ez valahogy eleve determinálta az embert, hogy keresse a kapcsolatot azzal a társasággal, amelyik ezeket az ügyeket mélyebben, és talán őszintébben is vizsgálta, és fel is karolta. Aki komolyabban érdeklődött társadalmi kérdések iránt, aki az akkori magyar társadalom problémáit nem csak felszínesen akarta megismerni, de a mélyebb okok is foglalkoztatták, az óhatatlanul odacsapódott ehhez a társasághoz; így lettem én is rendszeres látogatója a magánlakásokon megtartott szabadegyetemi előadásoknak, ami egyfajta belépő is volt a demokratikus ellenzékbe. Mivel a szegénység kérdése nem csak teoretikusan érdekelt, hanem tenni is akartam ellene, így felkerestem Solt Ottiliát, hogy mit segíthetek. Ezzel pedig a SZETA-val is kapcsolatba kerültem.
Mennyire volt szokatlan, idegen ez a közeg az ön számára? Faluról városba, egy paraszti, hagyományos világból a pesti értelmiségi közegbe bekerülni „embert próbáló” feladat lehetett.
Az volt, és ez egyáltalán nem túlzás. Annyira más nyelvet használtak, annyira más nyelven beszéltek az egyetemi társaim, hogy gyakran nem is értettem, miről folyik a szó. A szociológiai stúdiumokhoz fogtam az Idegen Szavak és Kifejezések szótárát, és egyszerűen kiszótároztam egy-egy szakcikket, annyira nehezen értettem. Amennyire meg kellett küzdeni azzal, hogy szellemileg felzárkózzon az ember, annyira nem volt soha problémám azzal, hogy elfogadjanak. Természetes volt ebben a budapesti ellenzéki társaságban, hogy mindenki tette a dolgát, a hagyományos nemi szerepek itt nem számítottak; amikor akkori férjemmel, Demszky Gáborral az első illegális szamizdat kiadó, az AB ügyeit vittük. A legtermészetesebb volt, hogy, ha szerkeszteni kellett, akkor szerkesztettem, ha a nyomdászokkal kellett tárgyalni, akkor azt csináltam, ha pedig a terjesztés feladataival kellett foglalkozni, akkor ott teljesítettem. Alkatilag visszahúzódó természet vagyok, ezt a hagyományos nemi szerepekre nem érdemes fogni, mindig is a háttérben szerettem dolgozni; addig nem is nagyon került a szélesebb nyilvánosság elé a szerepem, amíg meg nem írtam, és 2004-ben ki nem adták a Szamizdat történetek című könyvemet.
Volt viszont egy történelmi pillanat, amikor kifejezetten kitüntetett szerepet játszott: 1988. március 15-én ön volt az, aki az előző nap bezsuppolt Demszky Gábor beszédét felolvasta több ezer tüntető előtt a Batthyány örökmécsesnél. Hogy élte meg ezt a sajátos rivaldafényt?
Akkoriban, ha nagy szavakat akarok használni, mi házkutatástól házkutatásig éltük az életünket. 1988 március 15-e előtt a hatalom már komolyan félt attól, hogy tömegek vonulnak az utcára, azt pedig mindenképpen meg akarta akadályozni, hogy beszédek hangozzanak el a tüntetők előtt. Ezért egy, az ünnepeket közvetlenül megelőző razzia során próbálták begyűjteni a hangadókat, köztük a férjemet, Demszky Gábort is. 1956 után először fordult elő ugyanakkor, hogy az ellenzék nyilvános beszédekkel készült, olyanokkal, melyek tömegek előtt, köztereken hangoznak majd el. Amikor Kőszeg Ferenc Felszabadulás (Ferenciek) téri lakásában számba vettük, kik vannak még szabadlábon, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy a Demszky Gábor által megírt beszéd elmondása rám marad (Kiss János a Petőfi szobornál, Tamás Gáspár Miklós pedig a Kossuth téren mondja el az ellenzék beszédét). Borzasztóan féltem, a remegő kezemben úgy tudtam csak rögzíteni a mikrofont, hogy a kabátom gallérjához fogtam, ekkor készült rólam az az ikonikus felvétel is, ami a könyvem borítóján látható. Egy szép, és meghatározó pillanata volt az életemnek ez a nap.
Egy kicsit prózaibb kérdés: a magyar szamizdat, a lengyelhez hasonlóan egyfajta üzleti vállalkozás is volt, ebben ön milyen szerepet vitt?
Számomra azért egy kicsit merésznek tűnik gazdasági vállalkozásnak nevezni a politikailag üldözött szamizdat könyvkiadást. A kiadványainkat persze pénzért kellett adnunk, hiszen az olvasók tudták csak fedezni az előállítás költségeit: a papírt, festéket, szállítást, a házkutatásokkal és elkobzásokkal járó veszteségeket, valamint sokszor feketén, állami nyomdában, fusiban történő előállítás árát. De mivel a könyveket mi gyakorlatilag „hozomra” adtuk, annyi pénz soha nem jött össze, hogy az fedezte volna a kiadás költségeit. Így általában mi is kölcsön kellett kérjünk, és így az eladósodásunk is borítékolható volt.
Amikor a rendszerváltás éveiben a rendőrség visszaszolgáltatta azt a stencilgépet, amin a szamizdat Hírmondó készült, Konrád György valahogy úgy fogalmazott, lehet, hogy érdemes a gépet „jobb” időkre bespájzolni, merthogy jöhetnek még ilyen idők. Itt vannak most ezek a bizonyos „jobb” idők?
A „jobb” idők itt vannak, csak az eszközök mások. A kérdés, hogy vannak-e olyanok, akik hajlandók vállalni olyan áldozatokat, mint hajdan a demokratikus ellenzék vállalt. Ma már nincs stencil, de itt az internet, lehet bárkinek nyomtatója, vagyis a technika adott; de meg van a beletörődés is, és amíg az nem változik, addig sajnos maradnak ezek az inkább rosszabb, mint jobb idők.
Az írás eredetileg leptársunk, az eletforma.hu oldalon jelent meg.
Erre a névre neveznék át az M1-es metróvonal „Bajza utca” megállóját Kovács Gergelyék. 
