|
| fotó: depositphotos.com |
A városhatár kiterjesztése az Országgyűlés által 1949. december 20-án megszavazott 1949. évi 26. törvény alapján történt meg.
Ekkor lett Budapest része Budafok, Csepel, Kispest, Pestszenterzsébet, Újpest, Békásmegyer, Cinkota vagy Soroksár. Budapest azóta létezik a mai határai között. A főváros területe ezzel több mint kétszeresére, 207 négyzetkilométerről 525 négyzetkilométerre nőtt, „Kis-Budapest” 1 millió 058 ezer fős lakosságát pedig 531 ezer fővel gyarapította a „második városegyesítés” - olvasható Budapest Főváros Levéltárának közleményében.
A javaslat elkészítésénél több szempontot vettek figyelembe. Olyan településeket csatoltak Budapesthez, amelyeknél a lakosság összetétele, foglalkoztatottsági aránya, várható népesedése nagyjából azonos volt. . Fontos szempont volt, hogy Nagy-Budapesten önálló jellegű, saját kulturális élettel rendelkező sejtek, városegységek alakuljanak ki. A korabeli elképzelések a sűrűn beépített belvárost a Városliget, a lóversenytér, a Kerepesi temető, a Népliget által alkotott zöld gyűrűvel választották volna el a kertvárosias külső kerületektől, és nem engedték volna nagy lakótelepek – később megvalósult – telepítését a városhatár közelébe.
Téves az a napjainkban is újra és újra felmerülő közhiedelem, hogy Nagy Budapestet Rákosiék megalomániája miatt hozták létre olyan területek becsatolásával, amelyek arra még nem voltak érettek. Preisich Gábor javaslatát két nagy szakmai munka alapozta meg. Nagy-Budapest kialakítására már a negyvenes elején készültek közel azonos tervek a Magyary Zoltán által vezetett Magyar Közigazgatás-tudományi Intézetben, illetve ezeket az elképzeléseket tartalmazta Nagy-Budapest 1948-ra elkészült, de Rákosiék által akkor elvetett Általános Rendezési Terve is.
A probléma nem a városhatár kiterjesztése volt, hanem a belső kerületeket és a becsatolt településeket teljesen uniformizáltan kezelő igazgatási konstrukció, és a pártállam által irányított utasításos tervgazdaság intézményi környezete.
