Nem kevés időt, mintegy fél évet töltöttek otthon a felsősök és a tinédzserek (az alsósok kicsit kevesebbet), de talán ők még hosszabbnak élték meg ezt az időt, mint mi, felnőttek.
Mégis, alapvetően a diákok sokféleképpen élték meg az elmúlt időszakot: van, akinek nagy szabadságot adott az online oktatás, mert jól tudta strukturálni az idejét és meg tudta tölteni tartalmas elfoglaltságokkal, sőt sokan a barátaikkal is tudtak találkozni. De ezzel szemben nem elhanyagolható azon kamaszok száma, akik a tartós otthonlét okozta társas izolációt nehezen viselték és „egyedül maradtak a problémáikkal”.
Hogy miért? Egyrészt nem tudtak hozzáférni az erőforrásaikhoz, nehezen tudták beosztani az idejüket, a barátaiktól is eltávolodtak és esetleg nem volt jelen „érzelmileg elérhető” felnőtt, szülő számukra.
A kamaszok többsége ezért most azon a véleményen van, hogy értelmetlen volt visszamenni erre az egy hónapra.
Ez valahol érthető, mert a digitális oktatás alatt hozzászoktak a nagyobb szabadsághoz, hiszen nem kellett korán felkelni és hosszasan utazni az iskolába, kevesebb órájuk volt otthon és sokan akár több jegyet is javítottak (ami feltehetően nincs arányban a megszerzett tudással).
Így most az iskolanyitással megjelentek a félelmek, hogy mindezeket az előnyöket elvesztik, felborul a megszokott napirend és újra hozzá kell szokniuk a kellemetlenségek elviseléséhez, többek között a személyes számonkéréshez. De nagyon sokan örültek is a nyitásnak és kíváncsian várták, hogy újra találkozhassanak az osztálytársaikkal, mert kifejezetten kiéheztek a társas kapcsolatokra.
Furcsa módon a segítségkérések száma alapvetően csökkent, ezt az otthonlét okozta szeparációnak is betudom, pedig iskolapszichológusként gyakorlatilag 0-24-ben elérhető voltam, igyekeztem „láthatóvá” tenni magam a diákok számára.
Mintha lenne egy régi és egy új időszak
Végeztem egy közvéleménykutatást a diákok körében, amiből jól látható, hogy az újranyitásban mi okozott nekik nehézséget. A válaszaik alapján látható, hogy az egyik legfontosabb kihívás számukra most egy „új-régi” napirend kialakítása, aminek része a koránkelés, a napi 6-8 tanóra, az elvárásoknak való megfelelés (a folyamatos számonkérések, dolgozatok, amitől nagyon elszoktak), valamint a szociális élethez való visszaszokás. Véleményem szerint mindezekre azért egy-két hét elegendő lesz és talán így a nyári szünetet is másmilyen érzésekkel fogják elkezdeni.
Azt tapasztalom, hogy nem csak a diákoknak, hanem a pedagógusoknak is ugyanúgy vissza kell állniuk a régi „menetrendre”, - ami tőlük is hasonló alkalmazkodást kíván, mint a gyerekektől, - de a legtöbben már nagyon várták a jelenléti oktatást és a közösségben való munkát, hiszen a digitális oktatás kevesebb személyes visszajelzést tett lehetővé.
A nevelői-oktatói munka egyik fontos alappillére pedig a tanár-diák közti személyes kapcsolat. Másrészt azt is látom sok pedagógusnál, hogy van bennük egy sürgető késztetés a számonkérésre, - mintha valamit be szeretnének pótolni, viszont a diákoknak ez „hirtelen” jött, ezért szokatlan és frusztráló. Mintha lenne egy régi és egy új időszak (digitális kontra jelenléti oktatás) és a diákok számára nehézséget jelent a digitálisan leadott tananyag személyes formában való visszakérdezése.
Arra a kérdésre, hogy mennyire nehéz visszaszocializálódniuk a tiniknek, nem lehet egyértelmű választ adni, széles a spektrum: azok a gyerekek, akik szociábilisabbak, könnyen barátkoznak és nehezen viselték a társak hiányát, azok már nagyon várták az újranyitást és bizony egymás nyakába borultak. De az introvertált vagy szorongó és nehezen oldódó diákoknak több időre van szükségük, hogy biztonságban érezzék magukat és nyitni tudjanak mások felé.
Megváltoztatta-e a karantén a kamaszokat?
A megnövekedett internethasználat alapvetően a „telefonozást” és az online térben – főleg a négy fal között – eltöltött időt (pl. online játék) növelte meg a gyerekeknél, aminek talán az egyik következménye a mozgás és a sport háttérbe szorulása (tisztelet a kivételeknek), illetve egyeseknél testtartás vagy szemproblémákat is okozott, ami szerintem nem elhanyagolható.
Igen nehéz felmérni, hogy a diákok mekkora hányadánál okozott a járvány, a veszteségek és a karantén időszak depressziót, lehangoltságot, mégis a pedagógusok véleménye, illetve az általam végzett közvéleménykutatás szerint is alapvetően jól vannak a diákok. Természetesen azért küzdenek az új napirend kialakításának nehézségeivel és a személyes jelenlétű számonkérésekkel.
Emellett akadnak olyan visszajelzések kollégáimtól, illetve a hozzám járó diákok között is vannak olyanok, akik valamilyen veszteséget éltek át a családban az elmúlt időszakban (pl. halál, gyász, munkahely elvesztése, megnövekedett családi feszültség), ezeknek pedig egyenes következménye lehet a depresszió, a szorongás és az ezzel járó egyéb tünetek (lehangoltság, motiválatlanság, alvászavar). Rájuk különösen oda kell figyelnünk pedagógusként és észre kell vennünk, ha segítségre van szükségük.
Mennyire kapták vissza a tanárok „rossz bőrben” a gyerekeket?
Az elmúlt időszakban sajnos volt pár nehéz eset, ahol megjelent az erőszakos viselkedés a családban, vagy az öngyilkossági gondolat illetve kísérlet, falcolás. Emellett egyre több gyereknél tapasztaltam a szorongás okozta pánik-jellegű tünetek megjelenését, amivel egyes esetekben pszichiáterhez kellett irányítani őket. Ahol a szülők érzelmileg elérhetőek voltak és a diák mert hozzájuk fordulni, ott tudtak segíteni a gyermekeiknek.
Az, hogy mennyire kapták vissza a tanárok „rossz bőrben” a gyerekeket, inkább abból fakadhat, hogy komoly erőfeszítéseket kell tenniük a számonkérések, a vírushelyzet és a koránkelés okozta nehézségek leküzdésében. De ha a napi rutin egyre inkább megszokottá válik és „végre nem kell egész nap a gép előtt ülni” (és a nap is kisüt), akkor a barátokkal töltött idő újra a feltöltődés szigete lehet. Természetesen ugyanilyen fontos az is, hogy felnőttként legyünk érzékenyek a gyermekeink nehézségeire, ne bagatellizáljuk azokat, hallgassuk meg őket nyitott fülekkel és motiváljuk a felelősségteljes és önálló döntésekre, céljaik elérésében.
