"Apu már a polcon üldögél" - a Covid két arca

ZOLTÁN – citokinvihar után újra otthon

Első két nap csak hőemelkedésem volt, aztán csatlakozott egy izomlázszerű érzés, majd jött a 39,9 fokos láz. Mivel semmilyen komoly alapbetegségem nincs, épphogy a hatodik X-be léptem, nem aggódtam. Én kértem a háziorvosomat, hogy küldjön tesztre, pozitív is lett. A március 15-i hosszú hétvége miatt későn értem el a dokit, több napos késéssel akkor is kifejezetten én kértem, hogy írja fel a favipiravirt. Két napig szedtem, közben arra gondoltam, talán a fele halott azért van, mert azt mondja: kibírom én otthon! Mivel nem ment le a lázam, és az a furcsa levertség sem múlt, a családtagjaim unszolásra bementem a sürgősségire. 8-10 órát vártam egy széken ülve magas lázzal. Végre elvittek tüdő CT-re. Egyből bent tartottak. Az orvosok utólag azt mondták, sokat számított, hogy nem vártam ölbe tett kézzel otthon, mert nem biztos, hogy mi most itt beszélgetnénk. Döntésemet az is befolyásolta, hogy folyamatosan mértem az oxigénszintemet, ami addigra 92 százalékos értéket mutatott, holott a makacs lázon kívül semmi egyéb jele nem volt, hogy a tüdőmmel bármi gond lenne. Furcsállom, hogy a háziorvosok nem ajánlják mindenkinek a véroxigénszint mérést, holott életet menthet.

A 25 lebenyemből 13 volt sérült, tehát 50 százalékos tüdőkapacitásom volt, amikor felkerültem az osztályra.

A második napon – ahogy utólag megtudtam - átéltem egy úgynevezett citokin vihart, ami nagyon súlyos állapotot jelent, az ilyenkor termelődő rengeteg citokin az immunsejteknek azt az üzenetet közvetíti, hogy a szervezetben kórokozók vannak, amiket azonnal el kell pusztítani. Ebből az állapotból sokan nem jönnek ki. Minden reggel rengeteg gyógyszert, esténként pedig infúziót kaptam, egy hétig a maximum oxigént. Percenként 13 litert. A szilikonmaszk 24 órán keresztül rajtam volt, abban is aludtam. A következő lépcsőfok már csak az intenzív osztály tele lélegeztetőgéppel … 3-4 méterre volt csak a vécé, de arra külön fel kellett készülnöm, mert minden erőm elment. A vérből folyamatosan nézték a gyulladási markereket, s mivel nálam hatottak a gyógyszerek és az infúzió, egy hét után kezdték el lejjebb venni az oxigént, hogy visszaszokjon a tüdőm a légzéshez.

Ez veszélyes üzem, mert ha rossz ütemben teszik, vagy a tüdő még nincs felkészülve, megfulladhatsz. Ahhoz, hogy hazaengedjenek, 2-3 napig támogatott oxigén nélkül kell lélegezni.

Bent eldöntöttem, hogy 24 órán keresztül magammal foglalkozom. Agykontrolloztam, meditációs zenéket hallgattam, s a magammal vitt biorezonanciás géppel kezelgettem magam. Ezek sokat segítettek, de alapból is elég optimista ember vagyok, nem szoktam elkettyenni. A nap 99,9 százalékában nem is jutott eszembe, hogy rosszul is végződhet ez az egész. Ennek ellenére volt, mikor sötéten láttam a dolgokat. Családtagokkal nagyon röviden telefonáltam. Le kellett venni hozzá a maszkot, hogy tudjak beszélni. De ha beszéltem, nem volt levegőm, s a hetedik szó után már köhögni kezdtem, úgyhogy elég ördögi kör volt.

Csak utólag vettem észre, hogy az első két napban küldött sms-eim kriksz-krakszok voltak. Meg voltam győződve, hogy értelmesek, pedig olvashatatlanok.

Talán furcsa, de nem volt baj, hogy nem tudott bejönni látogatni a család, nem tudtam volna mit kezdeni velük abban az állapotomban. Kimaradtak és össze is folytak a napok.

Szerencsés vagyok, öten voltunk a szobában, és nálunk nem volt haláleset. Mindennap jöttek takarítani, szegény nővérek állandóan futkostak, mert kevesen vannak, és a pelenkázástól kezdve az inzulinozásig mindent nekik kell csinálniuk. Délelőttönként jött a gyógytornász, akivel légzőgyakorlatokat csináltunk fekve. Most is csinálom otthon ezeket, meg erősítő gyakorlatokat is, hogy visszajöjjön az erőm.Utolsó este százszor-kétszázszor is elmondtam magamban, hogy jónak kell lennie a tesztemnek, hogy hazaengedjenek. Reggel 5-kor megcsinálták és tényleg negatív lett.

Egész furcsa volt a hazajövetel. Mikor a sürgősségire bementem, kopaszak voltak a fák, mikor mentem haza, kizöldültek. Mintha egy örökkévalóság telt volna el.

Volt egy kis szatyrom, azt is más vitte, mert nem bírtam el. 10 kiló lement rólam, eltűntek az izmaim, de vissza fog jönni, abban biztos vagyok. A Covid előtt heti 3-4 edzésre jártam. Mentem fel a kórház után a lakásomhoz vezető pár lépcsőn, az oxigénszintem 74 (!) volt. Most már 96-97.

Kicsit mintha lelassultam volna agyban, meg testben is. Régen sokkal jobban vágott az eszem. Eddig mindent megjegyeztem, most pedig tudom, hogy van valami, de nem ugrik be. Még hat hétig trombózis ellen szúrni kell magam, és kaptam szteroidot is, amit négy hétig kell csökkenő mennyiségben kell szednem, azt mondták, ez a tüdőregenerálódáshoz és a hegek gyógyulásához kell, meg adtak mellé gyomorkímélő gyógyszert. Állítólag 2-3 hónap, mire a tüdő visszaáll a régi szintre. Már bejelentkeztem kardiológiára május elejére, és megnézetem az összes többi szervemet, ami Post-Covidos lehet: máj-vese-tüdő, nagy labor. Csak egy van belőlem, szóval a kontrollra feltétlenül időt, energiát kell áldozni.  

Amikor bementem a sürgősségire, és türelmesen ücsörögtem félholtan, egy barátom bejött a tüneteivel. 30 éve ismerem a srácot, felháborodva kiabált, hogy ő nem fog itt órákat kell rostokolni. Mondtam neki, ülj le mellém, kibírod, eldumálunk, de csak mondta a magáét, mire a biztonságiakkal valamerre távozott. Tegnapelőtt halt meg.

RUDOLF BÁCSI – „kislányom, meg fogok halni” (Kata, a lánya mesél, aki még szülei fertőzése előtt év elején beiratkozott egy ingyenes ápolói tanfolyamra)

Március 7-én maszkban még megünnepeltük a 80. születésnapját, április 8-án pedig meghalt egy budapesti kórházban. Most pedig már ott csücsül urnában egy polcon, mert várnunk kellett, hogy anyukánkkal mi lesz, ugyanis egyszerre lettek betegek és három nap eltéréssel mindketten kórházba kerültek.

A 77 éves anyukámmal mindig nagyon vigyáztak, alig mentek ki, autóval közlekedtek bevásárolni. Aztán mikor apukámat behívták oltásra, úgy döntöttek, tömegközlekedéssel mennek a kórházi oltópontra. Anyukámat is beengedték, mint kísérőt. Apukám megkapta az oltást, amitől kicsit fájt a keze, más tünete nem volt, de rá egy hétre hőemelkedése lett, azt gondolták, csak megfázott. Anyukám másnap ment oltásra, Ő aznap estére belázasodott már, innentől kezdve napról napra emelkedett a hőmérsékletük és mindkettőnek hasa is elkezdett menni.

Amikor felhívták a háziorvost, azt tanácsolat, hogy vegyenek be lázcsillapítót, fel sem merült benne, hogy esetleg Covidosak a szüleim.

Jött a hétvége, egyre rosszabbul lettek, hétfőn már átvettem az irányítást. Anyukám azt kérte, hogy szervezzem meg magánúton azt, hogy teszteljék le őket, hiszen, ha a háziorvoson keresztül kérik, jó pár napot venne igénybe.

Megerősítettük a magáncég felé az igényünket, hogy mégis jöjjenek. A gyorstesztjük azonnal kimutatta, hogy mindketten koronavírusosak. Másnap hívtam a háziorvost, kértem, hogy írjon fel favipiravirt, amiről olvastam a neten, hogy középsúlyos betegeknek jó otthon gyógyításra. Azt mondta, hogy csak három napon belül érdemes, így végül antibiotikumot és a hasmenés miatt egy infúziónak megfelelő port írt fel, amit otthon vízben feloldva lehet inni és pótolja az ásványi anyagokat.

Délutánra apukámnak a pulzoximeter már csak 72-75-öt mutatott. Észrevétlenül jutott oda, hogy nem volt elég levegője.

Újra kihívtam a mentőt, akik bevitték a sürgősségire. Azt is csak most tudom, hogy vizet, takarót, pár falatot érdemes vinni a sürgősségire a sokórás várakozásra, ahol teljesen egyedül vannak, nem kérdezik meg tőlük, hogy kell-e valami, míg nem kerülnek sorra.

Persze bent tartották a kórházban. Másnap próbáltam érdeklődni az osztályon, de nem sikerült, ekkor a kórház honlapján találtam egy számot, ahol érdeklődhettem utána. A számot csak hétköznap lehet hívni reggel 8-16 óráig, de legalább felveszik mindig és felolvassák a beteg kórtörténetét. A jelenlegi jogszabályok alapján csak orvos adhat tájékoztatást a betegekről. Bár nem tudja kiről van szó, de elmondhatja mit írtak a kollégái. Pedig ezt lényegében egy önkéntes is simán meg tudná tenni, a nap 24 órájában akár.

Most már azt is tudom, hogy ha valakinek van ügyfélkapuja, akkor ezen keresztül el tudja érni az eeszt.gov.hu oldalon családtagjai egészségügyi adatait, s ő maga is el tudja olvasni, hogy mit írtak/írnak a betegről (ehhez kell meghatalmazással rendelkezni természetesen).

Apukám minden nap reggel és este hívott telefonon. Harmadik napon nem csörgött, aggódni kezdtem, aztán negyedik nap este felhívott: „kislányom, meg fogok halni, de ti szeressétek egymást”. Ötödik napon újraélesztették, ezután hívtak minket, hogy menjünk elbúcsúzni tőle.

Be kellett öltöznünk űrruhába. Odaértünk az ágya mellé, s azt kérte csináljunk valamit, mert nem jön rendesen az oxigén a maszkjába, és láttuk, hogy nehezen veszi a levegőt. Szóltunk a folyóson álló nővéreknek, akik közül az egyik közölte, hogy tegye vissza a maszkját és ők már nem tudnak mit csinálni vele. Nem is jöttek oda megnézni. Néztem a készüléket, akkor még nem, most már tudom, ha a maszkhoz hozzáerősített zacskó le van eresztve, akkor nem megy az oxigén. Ebben a pillanatban leesett a légzőkészülék egy tartozéka, majd sípolni kezdett valami. Szóltunk az ápolóknak újból, mire ingerülten odavetette az egyik: hát az az oxigén! Jeleztük, hogy valami leesett a falról, ekkor odarohantak, kiderült, hogy nem volt jól rögzítve a központi oxigén elosztóhoz apukám maszkját működtető rész. Rögzítés után már jött az oxigén, apukám megnyugodott és félálomba merült. Így kellett búcsúzkodnunk, hogy az oxigénnel bajlódtunk. Azt éreztem, hogy már nem is betegnek nézik az embereket, csak valami darabszámnak. Hajnali ötkor hívtak minket, hogy meghalt.

Apukám kórházba kerülése után két nappal anyukám is bekerült a sürgősségire, de a vizsgálatok után hazaengedték. Másnap otthon folyton csak aludt. Mentőt hívtunk újra hozzá, Nógrádból jöttek fel. Mivel anyukám ellenkezett, hogy kórházba vigyék, azt találták ki, megijesztik anyukámat: rendőrt hívnak, ha nem megy be velük, hiszen annyira rosszul volt. Egy másik budapesti kórházba került, ahol minden sokkal flottabbul ment. Mindennap tudtam orvossal beszélni, a nővérkék is mindent megtettek. Két és fél hétig bent tartották, ő is kapott oxigént és vírusölő „remdesivirt” vénásan. Persze nem mondtuk el neki, hogy apu közben meghalt. Bár jelenleg 50 százalékos a tüdeje, kiengedték, szteroidot szed. De tudom, ezzel még nem tudtunk le mindent, az egyik ismerősöm apukája épp most halt meg, akit pár hete engedtek ki a kórházból.

Szürreális még minden, fel sem fogtam, hogy ezek mind megtörténtek. Ahogy az is, hogy mikor mentem édesapám dolgaiért, egyszerűen kitárult a Covid-osztály ajtaja, és úgy, ahogy volt, átadták nekem. Semmi zsiliprendszer a vírus távoltartására. Ez is csak egy adalék ahhoz, hogy ha jobban működnének a kórházban a dolgok.