Koronavírus: mit rontott el a világ, és mit tehetünk, hogy mentsük a helyzetet?

Védőmaszkos egészségügyi dolgozók a kuangcsoui központi pályaudvaron 2020. február 12-én. MTI/EPA/Alex Plavevski

Koronavírus-járvány tombol most már Európában is, 16-ra emelkedett a magyarországi megbetegedések száma, a kormány pedig szerdán kihirdette a veszélyhelyzetet. Úgy érezni, a betegség terjedésének megfékezésére nagyon sokáig nem hozták meg a szükséges, akár drasztikus intézkedéseket az országok, ahol az elsők között felütötte a fejét a vírus, ezért pedig most Ázsia után Európa és az USA is nagy árat fizet.

Hosszú cikk jelent meg a medium.com-on, mely számba veszi, mi mindent rontottak el a döntéshozók, és rámutat, mennyire nem sikerült komolyan venni a koronavírust akkor, amikor még életek ezreit lehetett volna megmenteni. Aztán sorra veszi azokat az intézkedéseket is, melyekkel enyhíthetünk a károkon - sok közülük már ismerős lesz Olaszországból. Mely ország, ha néhány héttel korábban lép, most nem lenne kis túlzással elzárva mindentől, és főképp: nem kellene az elhalálozások szomorú európai listavezetőjének lennie.

Magas vagy alacsony a koronavírus halálozási rátája?

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) megállapítása szerint az új koronavírus halálozási rátája 3,4 százalékos, vagyis ekkora hányada hal bele a betegségbe azoknak, akik megfertőződnek vele. Ez nem tűnik szörnyen soknak, viszont ez a világátlag, vagyis vannak helyek, ahol ennél sokkal kedvezőbb az arány - és olyanok is, ahol sokkal rosszabb. Dél-Koreában pl. 0,6 százalékos, míg Iránban 4,4 százalékos.

A rendelkezésre álló adatok alapján ki lehet számolni azt is, hogy a jövőben hogyan alakul az arány.

A medium cikke szerint jelenleg Kínában 3,6 és 6,1 százalék között mozgunk, ez a jövőben a projekció szerint 3,8-4 százalék felé fog tendálni, ez pedig harmincszor rosszabb arány, mint az influenza esetén, mely betegséget szokás volt felhozni a kedélyek lehűtésére abban a korai időszakban, amikor a koronavírus még nem szabadult el igazán, és a halálozási aránya még csekélyebb volt a már ismert megbetegedésénél.

De a kínai átlag is két tényezőből adódik össze: a gócpont Hupej tartományból és Kína összes többi régiójából. Hupej az, ami felhúzza a projekciót, itt a jövőben 4,8 százalék várható, míg a többi kínai régióban 0,9 százalék felé fog csökkenni a vírus halálozási rátája. Irán és Olaszország is 3-4 százalék felé tendál. Dél-Korea viszont 0,5 százalékos arány felé halad.

Konklúzió: azok az országok (Kína esetében Hupejt leszámítva minden tartomány), melyek felkészültek a járványra, kb. 0,5 százalék és 0,9 százalék felé tendálnak majd, míg a felkészületlenek 3-5 százalékos halandósági rátával kell, hogy szembenézzenek. Tehát a gyorsan reagáló, felkészülésben aktív országok tizedére is csökkenthetik a halálesetek számát.

Mit tehet egy ország, hogy felkészüljön a járványra?

Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a megfertőződések 20 százaléka igényel kórházi ellátást, 5 százaléka intenzív osztályos ellátást, és 1 százalék nagyon komoly segítséget, melyekhez lélegeztetőgépet vagy ECMO-készüléket kell igénybe venni. Utóbbi egy "szívmotor", mely mesterséges keringést biztosít a betegnek, akiknek keringését hirtelen szívhalál után elvégzett újraélesztéssel nem sikerült helyreállítani (eltávolítja a vért a páciens testéből, kivonja belőle a szén-dioxidot, oxigént juttat bele, és visszapumpálja a vért a testbe, így biztosítva a "lélegzést"). Öt-hat napig tudja helyettesíteni a szívet. Ilyen "műtüdőt" egyébként 2014-ben használtak először Magyarországon.

Az arányok lefordítva: ha hirtelen megfertőződik 100 ezer ember, akkor 80 ezernek otthon kell maradnia karanténban, lábadozni, 20 ezret viszont kórházba kell vinni, ebből 5 ezer főt az intenzív osztályra kell szállítani, ezret pedig lélegeztetőgépre vagy ECMO-ra kötni. Tehát a sikeres felkészüléshez elegendő mennyiségűt kell beszerezni mindkét gépfajtából.

Túlterhelt egészségügy

A cikk a számolgatás után rátér arra, milyen drámai jelenetek játszódnak le napjainkban a fertőzés által leginkább sújtott országok egészségügyi intézményeiben.

A kórházakat ugyanúgy elárasztották a betegek Hupejben, mint Olaszországban. A beszámolók azonos, riasztó állapotokról szóltak: a helyhiány miatt a várószobákban, folyosókon kellett ellátni a fertőzötteket. Az egészségügyi dolgozóknak órákat kellett ugyanabban a védőfelszerelésben tölteniük, egyszerűen azért, mert nem volt elég cseremaszk és -kesztyű. Emiatt aztán el sem hagyhatták a fertőzött épületrészeket. Amikor végre kijöhettek, teljesen kimerülve roskadtak össze. A műszakok eltűntek, mindenki mindig szolgálatban van. A nyugdíjas egészségügyi dolgozókat is visszahívják, mert muszáj. Nincs elég nővér, így olyanokat képeznek át egyik napról a másikra, akiknek semmi közük a betegek mindennapi ellátásához.

Aztán az éjt nappallá téve robotoló egészségügyi dolgozók is megbetegednek. Ez gyakran megesik, mivel folyamatosan ki vannak téve a vírusnak, elegendő védőfelszerelés nélkül. Ilyenkor nekik is karanténba kell vonulniuk két hétre, és addig is kiesnek a munkából. Vagy belehalnak a fertőzésbe.

Az intenzív osztályokon a legrosszabb a helyzet, ahol a betegeknek osztozniuk kellene a lélegeztetőgépen vagy az ECMO-készüléken, mert nincs belőlük elég. De ezeket nem lehet megosztani, így az orvos vállát nyomja az elképesztő teher: neki kell eldöntenie, melyik beteg használhatja a gépet. Vagyis arról kényszerül dönteni, hogy ki marad életben, és ki hal meg.

Mindezek a jelenetek a megfelelő előkészületekkel kivédhetők lettek volna. Így viszont azzal járnak, hogy adott városban, régióban a elérhető 0,5 százalékos helyett végül a 4 százalékost közelíti a koronavírus halálozási rátája.

Aki időt nyer, életet nyer

Ez egy világjárvány, kiküszöbölni ugyan nem lehet, ám hatásait mindenképpen lehet csökkenteni, folytatódik a szöveg.

A hatékony intézkedések meghozatalára az egyik legjobb példa Tajvan, amely ugyan ezer szállal kapcsolódik Kínához, ám kellő időben lépett, és – gyakorlatilag a teljes – elszigetelődésre helyezte a fő hangsúlyt. Ez érintette az anyaországgal való viszonyt éppúgy, mint az azonnali intézkedések megtételét az országon belül. Széleskörű tájékoztatás, tízezer számra kiosztott ingyenes szájmaszkok, az orvosi ellátás teljes átszervezése, azonnali tanítási szünet a teljes oktatási vertikumban, a tömegrendezvények betiltása, stb. Az ország inkább vállalta, hogy egy időre teljesen megbénul, semhogy kockáztassa a tömeges járvány kitörését.

Az eredmény is igen beszédes: mindössze 50 fertőzött.

Tajvan tapasztalatával azonban kevés ország élt, most többségükben a már kitörni készülő járvány következményeinek enyhítésével vannak elfoglalva.

Amennyiben a megelőző intézkedésekkel képesek vagyunk a járvány terjedését lassítani, úgy elegendő időt nyerhetünk ahhoz, hogy felkészítsük az ország egészségügyi rendszerét a járvány fogadására, és még arra is lehetőség van, hogy azok, akik nem fertőződtek meg, időben oltáshoz jussanak.

A cél tehát nem az, hogy a már kitört járványt próbáljuk kézben tartani, hanem hogy mindenféle intézkedéssel minél tovább késleltessük annak kitörését, és addig is felkészítsük az intézményeinket és a társadalmat annak fogadására, mutat rá a medium cikke.

Távolságtartás

Van egy pofonegyszerű megoldás, ami ráadásul működik is: az embereket távol kell egymástól tartani.

Érdemes elemezni a wuhani példát: ott egyértelműen bebizonyosodott, hogy amint korlátozták az emberek mozgását, a megfertőződések száma is azonnal visszaesett.

A tudomány jelenlegi állása szerint a vírus akkor fertőz, ha valaki két méteren belül ránk köhög. Viszont a vírus órákon, vagy napokon keresztül képes tovább élni (de még akár hetekig is) a legkülönfélébb (fém, fa, kerámia) felületeken. Ez azt jelenti, hogy a kilincsek, az asztalok vagy a lift nyomógombok nagyon hatékony fertőzés-átvivők lehetnek.

Az egyetlen módja annak, hogy érdemben csökkenjen a fertőzésveszély, ha az embereket távol tartjuk egymástól, a lehető leghosszabb ideig.

Tanuljunk a múltból, tanúságok 1918-ból

Ez a múltban egyszer már bevált, idézi fel a medium, márpedig az 1918-as nagy spanyolnátha idején.

Érdemes egy pillantást vetni arra a grafikonra, amelyik az az amerikai halálesetek mértékét mutatja a különféle államokban az első világháború befejező évében: Philadelphia későn lépett, gyakorlatilag alig vezetett be korlátozó intézkedéseket, az emberek szabadon találkozhattak egymással, a grafikonon azt látjuk, hogy hirtelen és nagyon meredeken ugrott meg az elhalálozások száma. Ezzel szemben St. Louis a bevezetett megelőző intézkedésekkel sikeresen késleltette a járvány kitörését, a halálesetek időben elnyújtva és jóval kisebb esetszámmal következtek be, mind a társadalom, mind pedig az egészségügyi intézmények fel tudtak készülni a bajra.

Denver pedig, amely állam először szigorú intézkedéseket hozott, majd lazított azokon, gyakorlatilag olajat öntött a tűzre; a járvány erőssége csak növekedett.

Érdemes a városok szintjén is megnézni az eredményeket, St. Louis 6 nappal Pittsburgh előtt jelentett be intézkedéseket, és a korábban tett intézkedéseknek köszönhetően felére is csökkent a halálozási arány.

Olaszország hamar tanult a tapasztalatokból: vasárnap még csak Lombardiát zárták le, majd egy nappal később, hétfőn már úgy döntöttek, hogy az egész országot karantén alá helyezik.

Egy járványt sokféle módon lehet kezelni, ám jelen esetben a megelőzéshez és a következmények kezeléséhez már túl késő van. Jelenleg már csupán az elszigetelés és a következmények enyhítése lehetséges, áll a szövegben.

Elszigetelés

Az elszigetelés akkor igazán hatékony, ha az összes eset azonosítása megtörténik, kontroll alatt tartják és elkülönítik. Szingapúr, Hongkong, Japán és Tajvan így is tett, és ez volt a siker záloga.

Nagyon gyorsan korlátozták az országba való beutazást, azonosították az eseteket, és azonnal el is különítették őket, minden kapcsolatukat nyomon követték, karanténba helyezték őket, ezenkívül komoly védőfelszereléssel látták el az egészségügyi dolgozókat. Amennyiben az intézkedéseket gyorsan végrehajtják, az eredmény is azonnal megmutatkozik, ráadásul a gazdaság működése sem sínyli meg.

De még Kínában is működött ez a rendszer, öt fős csapatokat állítottak föl, szám szerint 1800-at, és ezeknek a csapatoknak az volt a feladata, hogy feltérképezze a vírusfertőzöttek minden emberi kapcsolatát, majd az érintetteket elkülönítsék.

A nyugati országok sajnos nem éltek ezzel a lehetőséggel, és most már úgy tűnik el is késtek vele. Az Egyesült Államok által az európai beutazókkal szemben most bevezetett utazási tilalom is megkésett, hiszen már az országban van a fertőzés, ráadásul az esetek száma már most a háromszorosa a Wuhanban tapasztalt esetszámnak.

Mi a teendő, ha már az országban van a fertőzés?

Ha az esetszám már több százra, vagy akár ezerre növekszik, akkor már nem elégséges az országhatárok lezárása, a meglévő esetek nyomon követése, és az érintettek elszigetelése, a következő szint ekkor már az enyhítés.

Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy olyan társadalmi körülményeket kell teremteni, hogy az emberek a legkevésbé érintkezzenek egymással.

Vállalatok, üzletek bezárására, a tömegközlekedés felfüggesztésére, iskolai szünet elrendelésére van ilyenkor szükség. Minél korábban és minél szigorúbb intézkedéseket vezetnek be a hatóságok, annál kevesebb ideig kell őket fenntartani, és annál könnyebb azonosítani és elkülöníteni a fertőző eseteket, végül pedig annál kevesebb ember fertőződik meg.

Wuhan végül erre kényszerült, és Olaszország is kénytelen volt ezeket meglépni.

És ezt kell tennie az olyan országoknak is, mint Irán, Franciaország, Spanyolország, Németország, Svájc vagy az Egyesült Államok.

De nem csinálják.

Néhányan otthonról dolgoznak, a tömeges rendezvényeket berekesztik, néhány érintett területet karantén alá helyeznek. Ezek az intézkedések természetesen lelassítják a vírus terjedését, de mindez nem elégséges ahhoz, hogy a fertőzés mértéke érdemben csökkenjen.

Ahhoz ugyanis, hogy az átvitel mértékét (nevezzük ezt R-nek) 2,5-ről 2,2-re vagy akár 2-re vigyük le (vagyis egy fertőzött átlagban ennyi újabb embert fertőzzön) ahhoz hosszú időn keresztül ezt az értéket 1 alá kellene csökkenteni, és akkor remélhetjük, hogy a vírus valóban ki is pusztul.

Vagyis mik lennének azok az alapvető intézkedések, hogy ezt az értéket elérjük?

• Senki sem léphet be zár alá vont területre, vagy nem léphet ki onnan, kivéve ha bizonyítottan családi vagy munkaügyi okai vannak.

• Kerülni kell a zár alá vont térségen belüli mozgást is, kivéve ha sürgős személyes vagy munkahelyi okok indokolják ezeket, és semmiképpen sem halaszthatók el.

• Ha jelentkeznek a tünetek (légúti fertőzés és láz) „nagyon ajánlott” otthon maradni.

• Az egészségügyi dolgozók nem mehetnek szabadságra

• Minden oktatási intézményt (iskolák, egyetemek, stb.), edzőtermet, múzeumot, kulturális és társadalmi központot, uszodát és színházat be kell zárni.

• A bárok és éttermek nyitvatartási ideje 6: 00 és 18: 00 óra közötti időre korlátozódik, és az emberek között legalább egy méter távolságot kell tartani.

• Kocsmáknak és kluboknak zárva kell tartaniuk.

• Minden kereskedelmi létesítményben egy méter távolságot kell tartani az ügyfelektől. Azokat, akik nem ezt tudják megtenni, be kell zárni. A templomok nyitva maradhatnak, amíg garantálják ezt a távolságot.

• A család és a barátok kórházi látogatása korlátozott.

• A munkaértekezleteket el kell halasztani, és ösztönözni kell az otthoni munkát.

• Minden nyilvános vagy magán sporteseményt és versenyt törölni kell. A fontos események zárt ajtók mögött tarthatók csak meg.

(medium)