Jani 34 éves, pesti srác. Irodában dolgozik, van lakása, kocsija. Egészségesen él, káros szenvedélye nincs. Hetente kétszer felveszi a Barca-mezt, és lemegy a haverokkal focizni. Irányít, szólózik, belövi a labdát üresbe. Néha kinéz egy Vasas-meccsre, de volt már a Camp Nouban is. Szeptember óta pedig azt is tudja, milyen koronavírusosnak lenni.
A fertőzést a jelek szerint könnyen legyőzte, az egészségügy labirintusában viszont elveszett. A Privátbankár.hu-nak elmesélte, min ment keresztül az elmúlt három hétben. (Kérésére teljes nevét nem közöljük – a szerk.)
Szeptember 2., szerda:
Jani látszólag átlagos napra ébred. Felöltözik, megreggelizik, fogat mos, aztán beül a Hondájába, beindítja a motort, és elindul a munkahelyére.
A kocsiban már érzi, hogy valami nincs rendben – émelyeg a gyomra, fáj a feje.
Útközben állapota rosszabbodik. Felhívja osztályvezetőjét, és közli vele, hogy a mai napot kihagyná. Főnöke rábólint a kérésére. Jani visszafordul a munkahelye előtti parkolóból, és hazahajt.
Délután elmegy a háziorvosi rendelőbe. A váróban megállítja egy nővér, és kikérdezi a panaszait. Rossz a közérzete, érzi a torkát, hőemelkedése van. Nem mehet tovább.
Még a váróból felhívatják vele háziorvosát, aki néhány kérdés után azt mondja, hogy felső légúti megbetegedése lehet. Maradjon otthon a héten, és hétfőn hívja fel újra, ha pedig újabb tünetei lesznek, jelezze, teszi hozzá.
Rendben, válaszolja Jani, és kiíratja magát táppénzre.
Akkor még nem tudja, hogy a következő csaknem három hetet a négy fal között fogja tölteni.
Szeptember 3., csütörtök:
Jobban érzi magát, de továbbra is otthon marad.
Szeptember 5., szombat:
Észreveszi, hogy nem érez ízeket és szagokat. Tudja, hogy ez a koronavírus-fertőzés egyik tünete. De azt is tudja, hogy hétvége van, háziorvosa nem elérhető.
Ennek ellenére nyugodt marad, nem izgulja túl a dolgot.
Szeptember 7., hétfő:
Felhívja háziorvosát, és elmondja neki az új tünetet. Ő meghallgatja, és kér neki egy Covid-tesztet.
Szeptember 9., szerda:
Délelőtt 10 óra körül hívást kap a mentőszolgálattól. Megtudja, hogy aznap késő délután fogják letesztelni otthonában. Ha enni akar, most egyen, mondják neki, a teszt előtt már nem szabad ennie.
Délután kettőkor újabb hívást kap a mentőszolgálattól. Ott állnak a háza előtt. Kisvártatva egy férfi tetőtől talpig védőfelszerelésben bejön a lakásába, majd mintát vesz az orrából és a garatjából.
Kérdésre közli vele, hogy 24 órán belül elvileg meglesz az eredmény.
Ezt az online egészségügyi adatbázisban, az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Térben (EESZT) is el tudja majd érni, és háziorvosa is kap majd róla tájékoztatást, teszi hozzá.
Szeptember 10., csütörtök:
Jani bejelentkezik az EESZT rendszerbe, de nem talál új dokumentumot. A műveletet számos alkalommal megismétli a következő napokban, mindhiába.
Elmondása szerint ekkor már tünetmentes, jól érzi magát. Szeretne ismét dolgozni, de egyelőre nem tehet semmit.
Szeptember 11., péntek:
Felhívja háziorvosát, aki közli vele, hogy ő sem kapott semmit. Azt tanácsolja, hogy érdeklődjön az ÁNTSZ-nél, talán hétvégére lesz eredmény.
Jani vár. Továbbra is jófiú, nem megy sehova. Néha ránéz az adatbázisra, amely azonban hétvégén sem frissül.
Szeptember 14., hétfő:
Ismét felhívja háziorvosát, aki azt mondja: nincs új információja, de ha neki lesz, értesítse.
Jani töpreng egy kicsit, majd az EESZT honlapján található telefonszámmal próbálkozik. Egy hang közli vele, hogy ők az üzemeltetéssel foglalkoznak, keresse az ÁNTSZ-t. Megfogadja a tanácsot, és felhívja az ÁNTSZ központi számát, de senki nem veszi fel. Többször próbálkozik, a vonal mindig megszakad.
Kínjában már a szervezeti ábrát böngészi, és találomra hívogatni kezdi a főosztályokat.
Végül felveszi egy hölgy, aki közli vele, hogy ez nem az ő hatásköre, de utánakérdez az ügynek. Jani pár percig tartja a vonalat. A hölgy végül azt mondja, hogy elérte az illetékest, de ők nem tudják az eredményeket. Javasolja neki, hogy próbálkozzon a mentősöknél, akik talán meg tudják mondani, hogy melyik laborba szállították a tesztmintáját, és ott érdeklődje meg az eredményt.
Oké, válaszolja Jani.
Homlokán ekkor kezdenek megjelenni az első izzadságcseppek. Keze ökölbe szorul, arcán fura grimasz körvonalazódik. De nem adja fel.
Felhívja a mentőszolgálatot, majd nagy figyelemmel végighallgatja Győrfi Pál jótanácsait a járvány elleni védekezésről. Mielőtt azonban bárkivel beszélhetne, a vonal megszakad.
Ezt a játékot körülbelül tízszer játsszák el vele ezen a napon.
Itt kicsit elengedtem a sztorit
– meséli Jani a jelenből visszatekintve. Sóhajt.
Időközben főnöke is tudni szeretné, mi van vele, hiszen már két hete nem dolgozik. Erre a kérdésre azonban a világon senki sem tud választ adni ebben a pillanatban – maga Jani sem.
Szeptember 15., kedd:
Vár, de semmi sem történik. Munkahelyén üres marad az asztala, este a fiúk nélküle futnak ki a gyepre.
Szeptember 16., szerda:
Délután – pontosan egy héttel a tesztelést és két héttel az első tünetek jelentkezését követően – megjelenik egy dokumentum az EESZT-adatbázisban.
Jani teszteredménye. Pozitív. Ekkor már rég túl van a víruson, jól érzi magát, tünetei nincsenek.
Hívja háziorvosát, aki azzal fogadja, hogy már látta az eredményt. Jani kérdezi, hogy most mi lesz. Majd jelentkezik az ÁNTSZ, meg lesz valami kontaktkutatás, keresi majd a rendőrség is, mondja a doki.
Jani azt is szeretné megtudni, hogy mi lesz a karanténnal, mikortól számolják a kezdetét. Majd az illetékesek megmondják, válaszolja az orvos.
Jani nyel egyet, és kezdi magát úgy érezni, mintha David Lynch Inland Empire-jának egyik jelenetébe csöppent volna.
Ezen a napon már ismét dolgozik otthonról (azóta is home office-ban van), és várja a hatóságok jelentkezését. De senki nem jelentkezik.
Szeptember 18., péntek:
Megcsörren a telefonja, háziorvosa keresi. Azt mondja, hogy mivel a mintavétele és a teszteredménye is csúszott, és már nincsenek tünetei, feloldhatja a karantén alól.
Jani még aznap bemegy hozzá a papírért, amely hivatalosan is gyógyultnak nyilvánítja.
Szeptember 19., szombat:
Üzenetet kap a Facebook Messengeren. Egy idegen szeretné vele felvenni a kapcsolatot. Azt állítja, hogy rendőrhadnagy, és a pozitív teszt miatt keresi.
Jani szeme tágra nyílik. Nem érti, miért itt keresik, hiszen telefonszámát háziorvosa és a mentőszolgálat is ismeri. Kér egy visszakereshető vezetékes számot a hadnagytól, és felhívja. Kiderül, hogy valóban az, akinek mondja magát.
A hadnagy szintén megkísérli beazonosítani Janit: beolvassa születési helyét és idejét. Stimmel, mondja Jani, és elmosolyodik.
Nem tűnt túl összeszedettnek. Aztán egy pillanat türelmet kért, hogy megnézze, mit kell ilyenkor kérdezni
– meséli a jelenből visszatekintve.
A rendőr három kérdést tesz fel: járt-e a közelmúltban külföldön, volt-e egészségügyi intézményben, és tartózkodott-e a közelében bárki 15 percnél tovább két méteren belül a tünetek jelentkezése óta.
Jani válaszol, majd ő is feltesz néhány kérdést a hogyan továbbról. A hadnagy nem mond semmi konkrétumot.
Néhány nappal később még felhívják egy önkormányzati intézménytől, és feltesznek néhány kérdést adatgyűjtés céljából, de más már nem történik. Az ő sztorija itt véget ér.
Mi a tanulság?
Természetesen nem állítjuk, hogy minden fertőzöttnek ilyen viszontagságokon kell keresztülmennie, mint ahogy azt sem kívánjuk sugallni, hogy a koronavírus félkézzel legyőzhető és nem kell komolyan venni.
"Mindössze" azt meséltük el, min ment keresztül egy fertőzött, miközben próbált segítséget kérni, és hogyan élte meg ezt az időszakot.
Mindenhol csúsztak. Nulla volt a kommunikáció az intézmények között. Nem tudod, hogy merre indulj, szinte semmilyen tájékoztatást nem kapsz, és nem is nagyon tudsz kérni (kivéve, ha kórházi kezelésre szorulsz). Néha már komikus volt az egész
– mondja összegzésképpen.
Arra máig nem kapott magyarázatot, miért csúszott csaknem egy hetet a teszteredménye, és miért volt szinte mindenki elérhetetlen.
Csináltam magamnak egy brutál telefonszámlát
– jegyzi meg. A táppénz miatt amúgy is kevesebb fizetést kap majd.
Azt mondja, ettől eltekintve jól van, csak az erőnléte romlott le: az esti meccsen nem bírja a sprinteket.
A vírusnál sokkal jobban lerombolta az állóképességemet, hogy majdnem egy hónapig semmit sem tudtam csinálni. Be voltam zárva a négy fal közé.
És mi számára az elmúlt három hét tanulsága?
Nagy csalódás az egész. Megcsappant a biztonságérzetem. Ha már most ennyire nem tudják kezelni a helyzetet, akkor mi lesz később, ha beüt a krach, és ha majd télen bejön az influenza is? Ha majd mindenki otthon marad mindennel, és sokkal több embert kell majd tesztelni.
Szerinte a történteknek van egy olyan üzenete, hogy jobban jár az, aki nem jelenti be a fertőzésgyanút, hanem otthon marad két hétig. És – ha tudja – kibekkeli a koronavírust.
Különben jön a teszt és a karantén, és a csúszásokkal együtt másfél hónapig megszűnsz létezni a munkáltatód számára is. Persze senkit nem biztatok arra, hogy ne jelentse a gyanús tüneteit. De számoljon azzal, hogy úgy járhat, mint én.
Igaz, volt honnét erősödni. 
