Lángba borultak az elmúlt egy hétben a holland városok utcái, miután az ottani kormány – a II. világháború óta először – kijárási tilalmat vezetett be este 9 és reggel fél 5 között a koronavírus-járvány elleni harc jegyében. A tiltakozások napokig tartottak, több száz tüntetőt őrizetbe kellett venni.
A holland eset korántsem egyedi: kisebb-nagyobb, néhol erőszakos, máskor békés „karanténlázadások” voltak a közelmúltban például Ausztriában, Németországban, Dániában, Franciaországban, Olaszországban és Spanyolországban is. Nyugaton a vírusszkeptikusok és a balhézni vágyó fiatalok éppúgy utcára vonultak és vonulnak, mint a válság miatt munkájukat vesztett emberek vagy tanulmányaikat féltő diákok.
Magyarországon viszont óriási a csend: a társadalom túlnyomó többsége szó nélkül tudomásul veszi a hatalom döntéseit.
Érdemi tüntetések, megmozdulások, komoly és átütő társadalmi viták nincsenek. Az emberek túlnyomó többsége szótlanul alkalmazkodik, és maximum családi, baráti körben fejezi ki nemtetszését – már ha egyáltalán.
A némaság azért is furcsa, mivel Magyarország szegényebb a nyugati országoknál, azaz a karantén okozta károk nekünk jobban fájnak, a negatív hatásokat jobban megérezzük, mint a nyugati polgárok.
Természetesen nem vitatjuk, hogy járványügyi szempontból komoly érvek szólnak a korlátozások mellett, és senkit sem buzdítunk arra, hogy szegje meg a szabályokat. Ezzel együtt felmerül a kérdés:
ami Nyugaton feldühíti az embereket, az itthon miért nem? Ott miért vonulnak tömegek az utcára, és Magyarországon miért marad mindenki otthon?
Milyen társadalomlélektani okok állnak emögött? Miért nem tiltakozunk, ha elégedetlenek vagyunk? Hol van ilyenkor az oly sokszor hangoztatott kurucos mentalitás? Hol van ilyenkor a büszkeségünk, a szabadság utáni vágyunk?
Ezt a témát járjuk körbe A hét videójában:
