A tőzsdei lufik még régebbiek, mint maguk a részvénytőzsdék. Először ugyanis Hollandiában fújtak belőle egy nagyot, amikor még csak mezőgazdasági terményekkel kereskedtek. Akkor ott tulipánhagymával játszottak pilótajátékot, ami ma meglehetősen viccesnek tűnik, de tulajdonképpen amiket ma fújnak a börzéken, ugyanolyan ostobaságok.

Lufik és válságok

Az intézményesített tőzsdék történetében számtalan buborék lezajlott már, amikor mindenki rohan részvényt venni, és az adott cég teljesítménye alapján értékelhetetlenül magasra mennek a részvényárak, majd végül összeomlik az egész. Azon túl, hogy sok befektető veszít, sokszor a gazdasági ciklusokat is meghatározza egy ilyen esemény. Nem egy válság indult a tőzsde összeomlásával: a leghíresebb az 1929-32-es, ami New Yorkból indult ki.

Persze sosem a tőzsdék okozzák magukat a válságokat, azok csak a gazdaság lázmérői. Amikor túlpörög a gazdaság, és túlzott lesz a hitelezés, akkor már rég baj van, és ez terjed át a  tőzsdékre is, amikor a könnyű pénzből részvényeket vesznek nyakra-főre.

Nekik újdonság

Külön érdekesség, amikor egy új piacon, új országban, új tőzsdén történik ez, ahol még nem éltek át hasonlót. Pontosan ez történt most Kínában. Az ország gazdasága 25 éve dübörög, a lakosságnak van már megtakarított pénze, van elég sok cég, ami foroghat a tőzsdén. Minden együtt állt egy tőzsdei mániához, amit végül a kínai jegybank kamatcsökkentése robbantott ki tavaly év végén.

A monetáris könnyítés hatására zúdulni kezdtek a vevők a részvénypiacra, és iszonyatos ütemben emelkedtek az árak. Az immár jóval milliárd fölötti kínai lakosság azt látta, hogy szinte minden nap emelkednek a részvényárak: nem kell mást tenni, csak venni, ha az embernek van egy kis pénze. Sőt: még hitelt is adnak, úgyhogy akár lehet többször annyit venni, amennyi pénz van: minek akkor a rizsföldön robotolni, vagy a gyárakban a gépsor mellett, amikor kis pénzzel is sokat lehet keresni?

Felfele nem aggódnak

Így aztán megtakarítók 10 és 100 milliói rohantak részvényt venni, és persze a fél világ is rész akart venni a lufifújás felfelé ívelő részében, így aztán fél év alatt meg is duplázódtak az indexek, sok papír a többszörösére ment. Fejlettebb piacokon a folyamat lassabb szokott lenni, de pl. 2000. elején már a Nasdaqon is hasonló volt a helyzet, nem beszélve kicsi hazai tőzsdénkről, ahol volt papír, amit 3 ezerről 19 ezer forintig hajtottak pár hét alatt.

Sanghaj, B-részvények

Persze felfelé senkinek nem fáj a dolog (legfeljebb a shortosoknak), a szabályozó szervek, hatóságok nem szívesen avatkoznak be, hogy elrontsák az össznépi örömöt. Nem úgy lefelé! Júniusban kipukkadt a lufi, és ahogy az ilyenkor természetes, mindenki egyszerre akarta elhozni a vastag nyerőt, 100-szor annyi az eladó, mint a vevő, az árak természetesen vég nélkül zuhannak.

Lefele fáj

Ez gyorsan kezd fájdalmassá válni: a nép elégedetlen, hogy meggazdagodás helyett bukás jut neki, az állam megijed, védené a népet és a gazdaságot, és próbálna beavatkozni. Csakhogy egy eső tőzsdén nem lehet beavatkozni. Meg lehet tiltani a kereskedést, de attól még mindenki el akar adni, és miután az eladás ilyenkor sokaknak már kényszer, adnak, amit még lehet. Kínában most pl. rengeteg kisebb papírt függesztettek fel limit méretű elmozdulás miatt, így hát adják a nagy papírokat.

És ha azokból sem tudnak eladni eleget, akkor kiszórják a papírokat a Hongkongban, Tajvanon, Japánban. Az alapok pedig, hogy pénzhez jussanak, kiszórják aranyaikat, ezüstjeiket, gabonáikat, olajukat, kinek mije van. Ilyenkor nem lehet mérlegelni: a tőkeáttétes pozíciókra pótbefizetni kell, az alapoknak pedig ki kell fizetni befektetőiket, ha azok szeretnének kiszállni. Likviditásra van szükség, muszáj eladni, ezért ha azt ilyenkor korlátozzák, annál rosszabb, annál nagyobb a pénzhiány.

Kína most átesik a tűzkeresztségen, legközelebb már több tapasztalatuk lesz. Ettől persze még fújhatnak lufit, de ilyen méretűt, ilyen gyorsan már biztos nem fognak. Az újdonság varázsa elmúlik, hozzászoknak a kapitalizmus működéséhez, és megtanulják, hogy nincs ingyenebéd.