A kapitalista világ első globális válsága

Szeptember elején még semmi nem utalt rá, hogy olyan bankcsődök következhetnek be hamarosan, amelyekre addig nem volt példa. Nem, most nem 2008-ről beszélünk, hanem 1873-ról és a kor Lehman Brotherséről, a Jay Cook & Companyról, mely kulcsfontosságú szerepet játszott négy fiatal életében - hogy kik ők? John Moody, Henry William Poor, John Fitch és Luther Lee Blake.  

Van két nagy különbség napjaink és a másfél évszázaddal ezelőtt történtek között. Míg 2008-ban egy jelzálogpiaci lufi kidurranása robbantotta ki a válságot (szeptember 15-én csődbe ment a Lehman), addig 1873-ban a vasúti infrastruktúra fejlesztésében érdekelt Jay Cook & Company befektetési bankház fújta az utolsókat a piaci hitellufiba, méghozzá vállalati kötvényeivel. A másik nagy különbség, hogy míg akkor nem léteztek hitelminősítő intézetek, ma már igen - mostanság nem is nagyon kedveli őket senki...

1873-ban John Moody még öt éves sem volt, H. W. Poor a húszas éveiben járt, míg John Knowles Fitch születésére még 7 évet várnunk kell. Luther Lee Blake pedig csak 1906-ban alapítja majd meg Standard Statistics Bureau nevű cégét. Ezeket az embereket egy dolog köti össze: az első nagy kapitalista válság története.

A bombaüzlethez forrás kellett

Az észak-amerikai vasúti beruházások az 1800-as évek végére a világ legjövedelmezőbb befektetésének tűntek. A Northern Pacific Railway a maga idejében igazi óriásprojekt volt, a vonal a kanadai-amerikai határ mellett az óceánt és a Nagy-tavakat köti össze, a második leghosszabb transzkontinentális vasútvonal az Államokban. Építését 1870-ben kezdték - és már a tervezés szakaszában látszott, hogy hatalmas összegeket emészthet fel a vállalkozás.

John Moody - kitalálta a "tripla A"-t

Ebben látta meg az üzletet a Jay Cook & Company, amely 100 milliárd dolláros kötvénycsomagot dobott a piacra - így próbálta meg előteremteni a vasútépítés anyagi hátterét. Ez az összeg ma, amikor a válságban a különböző országoknak nyújtott mentőcsomagok kapcsán ennél jóval nagyobb számokat is hallunk, nem tűnik soknak - de ne feledjük, 1873-at írunk.

Hitelminősítők híján a korabeli sajtó próbálta meg felhívni a figyelmet az üzleti kockázatokra, az ügylet körül pedig egyre csak szaporodtak a kételyek. A sikeres kibocsátást szinte ellehetetlenítette Ulysses S. Grant elnök restriktív gazdaságpolitikája és az időközben Európában kitört válság, melyet csak tetéztek a francia-porosz harcok. A kibocsátás így nem keltette fel a befektetők érdeklődését, a kötvények majd 75%-át így a Jay Cook & Company maga vásárolta fel. Ez vezetett végül ahhoz, hogy pár nap múlva bedőljön az egész cég. A befektetési bank csődje olyan láncreakciót indított, amire addig nem volt példa - ezt a fiatal Henry Poor már a Wall Street egyre idegesebb forgatagában tapasztalhatta meg. Több bank csődbe ment, az árfolyamok zuhanni kezdtek - a történelemben először a New York-i tőzsde bezárt, méghozzá 10 napra.

"Miért pont mi, miért nem Európa?"

Az 1873-as válsággal sok párhuzamot vonnak manapság - a krízis ugyan Európából indult, de alapja a féktelen hitelezés volt. Jelzáloghitelt nem volt nehéz szerezni, még el sem készült épületek után is adtak pénzt a bankok, de a gazdasági alapok hiányoztak - a hitelezés gyorsabban bővült, mint ahogy a gazdaság. Az európai kereskedelem ráadásul új versenytárssal találta magát szemben: az Egyesült Államokkal. Ez volt az első globális válság, mely 6 évig tartott és bebizonyította, hogy a folyamatos növekedésbe vetett hit csupán illúzió.

Az Egyesült Államokban közel 5000 cég jelentett csődöt, 39 ezer kilométernyi vasúti fejlesztés lógott a levegőben. A válság az USA-ban sokkal súlyosabb volt, mint az öreg kontinensen. Az amerikai mindenek előtt azt a kérdést tették fel maguknak: miért mi, és miért nem Európa?

Richard E. Sylla gazdaságkutató szerint elsősorban azért Amerikát sújtotta a krízis, mert Európában nem kötvények jelentették a finanszírozási hátteret, hanem banki kölcsönök. Az Egyesült Államokban ráadásul sokkal nagyobb, kontinentális projektek is indultak, ellentétben az akkor jobban szétszabdalt Európával - ezeknek a finanszírozási igénye sokkal nagyobb volt. A nagy beruházásokat magáncégek végezték, nem pedig az állam, így a vasúti építkezéseket. Ezek a cégek nem a központi költségvetési forrásokból teremtettek alapot a beruházásokhoz, hanem a piacokról. 1850-től kezdve a vasútépítésben érdekelt vállalatok egyre nagyobbak lettek, már nem tudták pénzügyi igényeiket kielégíteni a belföldi piacokról - tőkét kellett volna bevonniuk a gyermekcipőben járó globális piacról. A nemzetközi vasúti kötvények kibocsátása többször is felmerült.

Színre lépnek a hitelminősítők

A kezdetek...

Nem csoda, hogy így került terítékre olyan intézetek felállításának igénye, akik a hasonló kötvénykibocsátók kapacitásait felmérik és jelzik a piacnak, hogy azok képesek lesznek-e vállalni a szerződésben foglalt feltételeket.

Hasonló regiszterek már készültek. A válságban felértékelődött az a munka, amit Henry Varnum Poor és fia, Henry William Poor végzett: 1868-ban adták ki első évkönyvüket, melyben a vasúti társaságokat gyűjtötték össze a legfontosabb gazdálkodási adatokkal: mekkora nyereséget értek el ezek a cégek, milyen kötelezettségeket vállaltak. A piaci szereplők így tudakozódhattak versenytársaikról és szerződéses partnereikkel. A Poor-család évente publikálta ez után könyveit, 1919-ben pedig létrehozták a Poor Publishing céget, mely az évkönyvek kiadásával foglalkozott. Innen már csak egy lépés volt, hogy 3 év múlva nekikezdjenek a kötvények minősítésének.

John Moody híres találmánya

Nem sokat kell rá várni, hogy a John Moody & Company is elkezdje kiadni tanulmányait a nagy vasúti társaságokról, 1909-ben adják ki a Moody's Analyses of Railroad Investments c. könyvet. Ezután nem sokkal John Moody kitalálja a híres "tripla A" osztályzatot. Az 1909-es tanulmány mérföldkő volt a vállalatok minősítésében, Moody elemzéseket fűzött a gazdasági adatokhoz, hasonlóan ahhoz, ahogy ma készítenek analíziseket a nagy hitelminősítők.

Luther Lee Blake neve kevésbé ismert ma már, mint írtuk, ő alapította meg a Standard Statistics Bureau-t, mely ipari vállalatok minősítésével foglalkozott, 1923-ban azonban új terepre lépve már az önkormányzatok gazdálkodását is osztályozta. Ez a cég fonódik össze később a Poor-család vállalatával, a világ egyik legnagyobb hitelminősítőjének neve is utal a két anyacégre: Standard&Poor's.

John Fitch

Legvégül John Knowles Fitch 1913-ban megalapítja a Fitch Publishing nevű cégét, mely sokat vesz át az elődöktől, így skálája a "AAA"-tól a "D" kategóriáig terjed - ehhez hasonló skálázást kezd később alkalmazni Poor is a nagy úttörő, John Moody nyomán.

A hitelminősítők sokszor tettek nagy szolgálatot az egyre jobban kiterebélyesedő és bonyolultabb globális pénzvilágnak, de munkásságukat egyre több kritika is érte. Jól jellemzi szerepük megváltozását Thomas Friedman Pulitzer-díjas közgazdász-újságíró néhány, 1996-ban lejegyzett sora: "Két szuperhatalom van a világon, az Egyesült Államok és a Moody's. Az egyik bombákkal, a másik az államkötvények leminősítésével képes tönkre tenni egy országot. Sokszor nem világos, melyik kezében van nagyobb hatalom".