|
| EPA/PETER POWELL |
„A mi kutyánk kölyke” – így kommentálta a magyar miniszterelnök csütörtökön a horvát válogatott bejutását az oroszországi foci vb döntőjébe. Orbán Viktor hozzátette: Magyarország „mindig is a Duna-menti futballkultúra része volt”. Mint fogalmazott: „a horvátok sikere persze a horvátoké, de kicsit úgy érezzük, hogy abban mi is benne vagyunk, hiszen ez a régió dicsősége is”. Szerinte a horvátok a barátaink, és „azt a futballkultúrát képviselik, amihez mi is tartozunk, mégha ma nem is érjük el, sőt meg sem közelítjük azt a szintet, amire a horvátok képesek.”
De mennyire helytálló a miniszterelnök által vont párhuzam, és van-e valóban köze Magyarországnak a horvát sikerhez?
Horvát siker, magyar kudarc
Abban kétségkívül igaza van a kormányfőnek, hogy a magyar foci ma meg sem közelíti a horvát szintet – sőt, az elmúlt évtizedekben is jóval elmaradt tőle. A horvát válogatott rendszeresen kijut a nagy tornákra: az elmúlt hét világbajnokság közül ötre kvalifikálta magát: 1998-ban harmadik lett, most pedig a döntőbe jutott. A hat Európa-bajnokság közül ötön vett részt, kétszer negyeddöntős lett. Az ország függetlenné válása óta tehát tíz nagy tornán mérethette meg magát, míg a magyar válogatott ugyanebben az időszakban csak egyen, a tavalyelőtti franciaországi Eb-n, ahol a 16 között búcsúzott.
Hatalmas különbséget mutat a magyar és a horvát játékosok piaci értéke is: a Transfermarkt szerint a horvát válogatott összértéke 364 millió euró, a magyaré 36. A legtöbbre tartott horvát sztár, a Barcelonában játszó Ivan Rakitic egymaga csaknem másfélszer annyit ér a piacon, mint a magyar nemzeti csapat együttvéve.
A különbségek tehát valósak, a miniszterelnök által említett párhuzamokról azonban ez már kevésbé mondható el. Az még védhető (bár szubjektív) állítás, hogy – történelmi okok miatt – „a horvátok a barátaink”. Ilyen alapon azonban azok a lengyelek is, akik már a csoportkörben kiestek. Ráadásul a nemzetek baráti - nem baráti felosztása történelmileg (és talán ideológiailag is) meghaladottnak tűnik: miért ne örülhettünk volna például a szerb csapat döntőbe jutásának? Kérdés persze, hogy azt is hasonlóan kommentálta volna-e a magyar kormányfő.
Közös futballkultúra?
Erőltetettnek tűnik a miniszterelnök azon állítása, miszerint a horvátok „azt a futballkultúrát képviselik, amihez mi is tartozunk”. Míg brit, spanyol vagy dél-amerikai futballstílus valóban létezik, közép- vagy kelet-európai futballstílusról mostanában nem hallottunk.
Igaz, természetesen ennek a régiónak is megvan a maga futballhagyománya: szakírók szerint a XIX. és a XX. század fordulóján alakult ki például a dunai iskola, amelyet a közép-európai csapatok képviseltek a nemzetközi labdarúgásban. Ez az iskola az egykori Osztrák–Magyar Monarchiát jelentette: Bécset, Prágát és Budapestet.
Balkáni tempó
A horvátok stílusa (és futballkultúrája) ugyanakkor első látásra sokkal közelebb áll a szerbhez vagy a göröghöz, mint a magyarhoz. A jelenből kiindulva az „egy futballkultúrához tartozunk” megjegyzés inkább lózungnak tűnik.
Mitől lenne tehát a horvátok sikere „a mi kutyánk kölyke?” Igaz persze, hogy a volt szocialista országokat összeköti egyfajta „egybe tartozunk” érzés, ami a földrajzi közelségből, az erős kulturális interferenciákból, a közösen megélt történelemből adódik. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy érdemi részünk lenne a mostani sikerben, mégha persze örülhetünk is neki. A gyakorlatban Magyarország nem járult hozzá a horvát csapat meneteléséhez, sem szakmailag, sem anyagilag.
Mészáros Lőrinc felcsúti nagyvállalkozó ugyan megvásárolta az eszéki fociklubot, és stadiont is épít a városban, a magyar kormány pedig támogatja az ottani fociakadémiát, ennek hatása Modric és Rakitic játékára aligha sugárzott ki. A befektetés közép- és hosszútávon persze erősítheti a kapcsolatokat, és akár jó hatással is lehet a horvát focira, de valószínűleg nem fogja azt érdemben befolyásolni.
Korrupciós botrányok
Amiben inkább hasonlóságot mutat a két ország futballkultúrája, az a botrányok és a korrupció. A Deutsche Welle szerint a mostani eufória elfeledtette a problémákat – köztük a sztárjátékosok kényes ügyeit –, aki pedig mégis beszél róluk, azt azonnal a haza ellenségének kiáltják ki. (Ez a forgatókönyv nálunk is ismerős lehet.)
Június elején például hat és fél év börtönbüntetésre ítélte az eszéki bíróság Zdravko Mamicot, a Dinamo Zagreb labdarúgóklub korábbi ügyvezető elnökét. Mamicot adócsalás és a játékosok eladásából származó bevételek megcsapolása vádjában találták bűnösnek: átszámítva 15 millió eurót sikkasztott el, amikor eladta Luka Modricot a brit Tottenhamnek, majd Dejan Lovrent a francia Olympique Lyonnak. Börtönbüntetést kapott több más vezető is.
Mamic, aki a horvát futballszövetség volt alelnöke, egyben a horvát futballélet egyik legbefolyásosabb alakja, a vádak szerint maffiaszerű hálózatot épített ki, amelyben játékosok, politikusok és sportvezetők is benne voltak. Hamis tanúzás miatt vádat emeltek a horvát csapat esze, Modric ellen is, aki akár öt év börtönt is kaphat. A Balkan Insight szerint a horvát fociszövetség korrupciós ügye miatt sok horvát szurkoló bojkottálta a vb-t.
Ettől függetlenül persze Modric világklasszis játékos, a horvát válogatott pedig bitang jó csapat. Nincs semmi baj azzal, ha valaki nekik szurkolt, mint ahogy azzal sincs, ha a szerbeknek vagy a franciáknak. Ettől azonban még aligha lesz az ő sikerük „a mi kutyánk kölyke.” Aki ilyet mond, az könnyen tűnhet úgy, mintha mások sikerében akarna sütkérezni.
Alig fogadták el az Oroszország elleni 17. szankciós csomagot, Brüsszelben már készül az újabb. Célkeresztben az energia. 
