Mint minden, a húsvéthoz köthető népszokásunknak, ennek is van egy ősi és egy egyházi magyarázata. A locsolkodás ősibb szokás a kereszténységnél, régen ugyanis erősen hittek a víz tisztító és megújító erejében, konkrét szokással azonban az egyház ruházta fel. A locsolás ugyanis nem csak a keresztelésre utal, hanem arra a legendára is, amely szerint a Jézus feltámadását hirdető jeruzsálemi asszonyokat vízzel öntötték le, hogy elhallgattassák őket, írja a Körkép. Különös, hogy bár a keresztény vallás az egész világon elterjedt, a húsvéti locsolkodásnak leginkább csak Közép-Európában jutott kiemelkedő szerep.
Zöld erdőben jártam…
A hagyomány szerint a vízbevető vagy vízbehányó hétfőn, vagyis a mai napon a falvak, városok fiatal férfijai és fiúi kölnivel vagy valamilyen jó nagy, vízhordásra alkalmas eszközzel (vödörrel, szódásszifonnal vagy az extrémebbek tűzoltóautóval…) felfegyverkezve keltek útra, hogy meglocsolják a lányokat. Ez a hagyomány él ma is, régen azonban a fiúk bandákba verődve járták végig a környéket, és ahol lányt találtak, azt elrángatták a kútig, ahol aztán vödörszám hordták a szerencsétlenre a vizet, hogy „nehogy keléses legyen”.
A locsolkodást először minden fiú a keresztanyjánál kezdte, majd innen folytatták a sort. Egyes helyeken élt a tradíció, hogy csak az eladósorban lévő lányokat lehetett meglocsolni – innen eredhet a versikékből ismert „hogy ne hervadozzál”, az a lány ugyanis, akit senki sem locsolt meg, az nem számíthatott kérőre, vagyis „elhervadt”, míg a bőrig ázott lányok voltak a legkapósabbak az adott környéken. Egyes falvakban a locsolás mellett fűzfakorbácsot hordtak magukkal a fiúk, amivel megcsapkodták a lányokat, hogy ne legyenek betegek a következő esztendőben – a korbácsot mindig a család idősebb férfitagja, az apa vagy a nagyapa fonta. Minél több csomó volt rajta, annál erősebb rontásűző hatást tulajdonítottak neki.
Kék ibolyát láttam…
Amellett, hogy ilyen módon lehetett udvarolni a kiszemelt lánynak, a fiúk sosem távoztak üres kézzel a háztól, ahová locsolni mentek. A locsolásért a keresztanyjuktól 8-10, a többi lánytól háztartásonként egy – jellemzően pirosra festett – tojást kaptak. Ezeket akár már előző vasárnap este megkezdték gyűjteni, majd miután megették őket, a tojáshéjakat annak a lánynak az ablaka alá szórták, akit valamiért nem szerettek. A házaknál emellett borral, rántottával és szalonnával várták a locsolókat. A mai hagyomány szerint már inkább csokoládétojást és egy kis költőpénzt adnak a locsolóknak – sok fiatal fiú így keresi meg az éves zsebpénzét.
Húsvétkor egyébként nem csak a legkelendőbb lány kilétére derült fény, de a legsármosabb fiúéra is: a lányok ugyanis minden locsolónak virágot tűztek a gomblyukába. Akinek a legszínesebb, legnagyobb bokréta díszelgett a mellényén, az volt a legkelendőbb a legények közül. Bár a második világháború alatt sajnos megszűnt, a húsvéthétfőt követő kedden a lányok is viszonozhatták a fiúk kedvességét: ekkor ők locsolták meg őket, jellemzően hasonló módon vödörrel.
De miért éppen piros a tojás?
Ahogy arról már korábban is írtunk, a tojás elsősorban az élet, az újjászületés és a termékenység legősibb szimbóluma – nem véletlenül, hogy része a húsvéti menünek is. A keresztény hagyomány szerint a tojás mindemellett Krisztus feltámadására is utal, a piros színe pedig a Megváltó kiontott vérét jelképezi, amit az emberiségért ejtett. A tojásfogyasztás szintén egyházi okokra vezethető vissza, régen ugyanis ez is böjti tilalom alá esett, így a negyven napos böjt alatt elég sok tojás gyűlt össze a házaknál, amit meg kellett enni.
A tojások színezése azonban még ennél is ősibb szokás, a különböző színű festéseknek ugyanis mágikus erőt tulajdonítottak – a vér, az élet szimbólumának pedig épp a piros bizonyult, ezáltal ez volt a legerősebb szín is. A színt hagymahéjjal, börzsönnyel vagy bíbortetűvel érték el. Sok háznál nevesített tojást készítettek, itt a héjra először viasszal felírták a kiválasztott nevét, majd a festés után lekaparták a viaszt, így ott világosabb maradt a héj.
A két ország közti kapcsolatok erősítését várják tőle. 
