Privátbankár.hu: A Népszabadságnak adott interjújában többször is hivatkozott a bátonyterenyei kistérségre, ahol 2011 és 2013 között jelentősen javultak a foglalkoztatási mutatók, sok embert vontak be a közmunkába, a szokásosnál hosszabb időre. Ezzel együtt kimutatható, hogy javult az oktatás is?
Bass László, szociológus: A cikkben valóban Bátonyterenye van kiemelve, ahol uniós támogatással elindult a Gyerekesély Program és ettől függetlenül egy kiemelt foglalkoztatási program és komoly lakhatási programok is. A foglalkoztatás az egyébként nagyon problematikus közmunkával megemelkedett a térségben, a családoknak egy kicsikét több pénzük lett, ez a szegénységből valamennyire kirángatta őket, de ez például az oktatást nem „húzta” magával. Több munka van, kicsit több pénze van az embereknek, és többet tudnak a gyerekek nevelésére, oktatására is költeni, de az oktatásban mégse lesznek eredmények, ha például az oktatáspolitika szembe megy a Program célkitűzéseivel.
Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy már a csecsemőknél érezhetők a társadalmi különbségek, a gyerekek hatéves korukig őrületes hátrányba kerülhetnek, amit az iskola már nagyon nehezen tud kompenzálni. Ha egy édesanya várandósan éhezik, fázik, vagy ne adj isten dohányzik, akkor várható, hogy a csecsemő ezt meg fogja sínyleni. A szoptatást is említhetném példaként. Mindenki azt gondolja, hogy egy szegénységben élő anyuka sokáig szoptatja a gyerekét, mert az ingyen van. Ez egyáltalán nincs így. Az anyatejjel való táplálás lehetősége az édesanya életmódjától függ – a szegénységben gyakran nincs anyatej, nagyon sokszor tápszer sincs, hanem cukros víz van, meg nokedli.
PB: Nokedli? Mit tudnak csinálni vele?
B.L.: Elszopogatják. Magyarországon nem úgy kell elképzelni a gyerekek éhezését, mint Közép-Afrikában, bár nem egy helyen voltam, ahol egy darab kenyér sem volt otthon, beszélgettem olyan családdal, ahol egyszer csak lefeküdtek a gyerekek, de senki nem vacsorázott meg. Az igazán jellemző azonban inkább az, hogy nincs minőségi táplálkozás, a csecsemő nem kap anyatejet, a gyerekek zöldséget, gyümölcsöt, húst, de van krumpli, tészta, zsír, esetleg chips és kóla.
Elképesztőek a regionális különbségek is: a legrosszabb mutatókkal rendelkező kistérségek Észak-Magyarországon, az Észak-Alföldön, Dél-Dunántúlon vagy a Viharsarokban találhatók. Akármit nézünk: lakhatást, egészségügyet, foglalkoztatást, oktatást, lehet látni a térképen, hogy itt vannak a „fekete foltok”.
PB: Az sem hozott változást, hogy a közmunkát az iskolai hiányzásokhoz kötik?
B.L.: Ez teljesen abszurd. Elvileg ennek az intézkedésnek az a logikája, hogy a szülő felel a gyerekéért, és ha ő nem elég jó szülő, akkor meg kell büntetni. De úgy büntetik meg, hogy nem kap munkát?! A 60 ezres munkabér helyett kap majd húszezernyi segélyt, és ezzel inkább a gyereket büntetik: ha eddig nem járt iskolába, ezután még kevésbé fog, mert mondjuk nem lesz cipője, vagy neki is be kell kapcsolódnia a jövedelemszerzésbe.
PB: De ez nem jelenti azt, hogy csak a leghátrányosabb kistérségekben van esélyegyenlőtlenség az oktatásban.
B.L.: Természetesen, de akkor, amikor az esélyegyenlőtlenség úgy jelenik meg, hogy egy településen van száz gyerek vagy család, és közülük 98-an elfogadható vagy jó életszínvonalon élnek, ketten pedig ettől messze leszakadva, ott ez a probléma nem tud akkora súllyal megjelenni, mint ott, ahol a társadalmi problémák kumulálódnak. A szolgáltatásokhoz való hozzáférés is egyenlőtlen: Budapesten, ha iskolába vagy óvodába kell adni egy gyereket, a szülők körül tudnak nézni, vannak alternatíváik. Ha elmegyünk egy észak-magyarországi kistelepülésre, ott egy iskola van, olyan állapotban, amilyenben.
Ha egy településen elkezd nőni a szegénység, egyre több problematikus gyerek kerül az iskolába. És mi történik abban az iskolában, ahol csupa problémás gyerek van? Tételezzük fel, hogy van egy nagyon lelkes pedagógus, akinek 30 olyan állapotban lévő gyerekkel kell dolgoznia, akiknek nem kezdheti el a honfoglalást tanítani, hanem még a betűket kell átismételnie, vagy meg kell tanítania a padban ülni, a WC-t használni. Ennek a pedagógusnak ötször annyi munkája van, mint egy másiknak egy jobb helyzetű iskolában. Vagyis az ő fizetése csak az ötödét éri. Egy ideig lelkesedésből lehet ezt csinálni, de a pedagógusnak is meg kell élnie, esetleg családja van, azt fogja mondani, ezt nem csinálja tovább. És ha elég jó pedagógus, akkor föl fogják venni az elég jó iskolába. Egy nagyon erős kontraszelekció indul be, a pedagógiai feltételek leromlanak, ez az iskola nem fog pályázni, nem fog pénzekhez jutni, nem lesznek digitális táblák. Azoknak a gyerekeknek tehát, akik amúgy is hátrányokkal indultak, az esélyei így tovább romlanak.
PB: Van arra bizonyíték, hogy egy heterogén osztályban ezek a gyerekek jobban teljesítenek? Egyáltalán mérhető ez?
B.L.: A középosztály veszít az integrációval. Ha együtt járnak rossz és jó helyzetű családok gyermekei, akkor a jó helyzetű családok gyermekei veszítenek picit. A hátrányos helyzetű családok gyermekei viszont rengeteget nyernek, és össztársadalmi szempontból ez abszolút nyereség. Megszerzik azt a minimális iskolai végzettséget – mondjuk a 8 osztályt –, amit egyébként nem szereznének meg. A teljes esélytelenségből integrációs oktatással átkerülhetnek valami minimális lehetőségbe, és ez egy nagyon fontos lépés volna. Másrészt, ha egy átlagos családból érkező gyereknek nincs személyes tapasztalata arról, milyen egy szegény családban élő gyerek, egy cigány fiatal, vagy akár egy fogyatékkal élő kortársa, akkor felnőttként csak a sztereotípiák mentén fog gondolkodni róluk. Az integrált oktatás növeli a társadalmi szolidaritás esélyét.
PB: Jól működnek a magyarországi integrált iskolák? Egyáltalán van belőlük elég?
B.L.: A szabad iskolaválasztásnak az egyik hátulütője éppen ez, hogy a mondhatni kötelező integráció megszűnt. Addig, amíg egy körzetből mindenkinek egy iskolába kellett járni, volt egy minimális keveredés, pláne egy kistelepülésen, az orvos és a polgármester gyerekének is elvileg ugyanabba az iskolába kellett járnia, ahova a munkanélküli, sokgyerekes család gyerekének. A rendszerváltás után szabaddá vált az iskolaválasztás, felerősödött a szegregáció. Az integrált oktatás támogatása igyekezett ezt enyhíteni több-kevesebb sikerrel. Az integráció gondolata elsőként és tömegesen a fogyatékos gyerekek oktatásában jelent meg Magyarországon.
PB: A befogadó iskolákra gondol?
B.L.: Igen, a gondolat isteni, de pénz és erőforrás nélkül nem lehet jól csinálni. Egy súlyosan sérült gyerek is járhatna normál általános iskolába, ha lenne még több gyógypedagógus, aki bent van az órán és segíti. De nincs, azok a pedagógusok pedig, akik integrált iskolákban dolgoznak, nem értenek eléggé a fogyatékos gyerekekhez, jó esetben elvégeztek egy 100 órás tanfolyamot. A másik megoldás, hogy jön az utazó gyógypedagógus egy héten egyszer. A hátrányos helyzetű gyerekek vagy a romák integrált oktatására tett kísérletek még ennél is problémásabbak, a jelenlegi oktatáspolitika ráadásul nem is támogatja ezeket a próbálkozásokat.
PB: Nemcsak a politika, az emberek is a szegregációt erősítik, „lábbal szavaznak”, nem íratják a gyereket a körzeti iskolába.
B.L.: Én egyáltalán nem arról beszélek, hogy a csodálatos baloldali kormányok csodálatos oktatáspolitikáját felváltotta egy jobboldali szörnyűség. Ami az elmúlt években változott, az a nézőpont: más az értékrend, az ideológia. Államosították az iskolákat, a tankönyvpiacot, mindenkit kötelező 6 éves korban beíratni az iskolába, 3 évesen az óvodába. Nagyon klasz, hogy egy rossz családi körülmények között nevelkedő gyerek bekerül 3 évesen az óvodába, de milyen óvodába?! Nagyon jó volna, ha nem otthon, zsúfoltságban, játékok nélkül nevelkedne egy 3 éves gyerek, hanem jó körülmények között tölthetné a nap egy részét, de ott, ahol egy óvónőre jut 30 gyerek, ahol a roma vagy szegény gyerekeket nem kedvelik, esetleg megszégyenítik, ott nem tekinthetjük jónak a körülményeket.
PB: Azzal, hogy államosították az iskolákat, hogy mindenkinek ugyanazt kell tanulni, nem jutunk közelebb az esélyegyenlőséghez?
B.L.: Az „ugyanaz” mindig a hátrányos helyzetűek számára előnytelen. Ha ugyanolyan módszerekkel ugyanazt kell tanulnom nekem, aki otthon sötétben ülök este, nincs ennivalóm, könyvem és játékom, míg a másik gyereknek megvan mindene, íróasztala, számítógépe, különórára járhat, akkor komoly hátrányba kerülök hozzá képest.
PB: Akkor mégis mi lenne a megoldás? Mit és hogyan kellene csinálni?
B.L.: Magyarországon nagyon sikeres például a tanodarendszer: létrehoznak az iskola mellett egy másik intézményt, főleg felső tagozatosoknak és hátrányos helyzetűeknek. Ők az iskola után nem haza mennek, hanem a tanodába, ahol a pedagógusok a rászabott módszerekkel végigveszik velük a leckét. És nemcsak lecke van, hanem programok: a gyerekek rajzolnak, játszanak. Ez összességében egy sikeres modell. Csakhogy a nagy dilemma az, hogy miért is kell csinálni egy párhuzamos iskolarendszert? Nem inkább olyan iskola kellene, ami önmagában alkalmas erre?
PB: És miért nincsenek ilyen iskolák? Nincs rá pénz? Hiányoznak a jó pedagógusok?
|
Névjegy Bass László a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán szerzett diplomát 1981-ben, de nem lett gyakorló gyógypedagógus. Kutatóként helyezkedett el az Oktatáskutató Intézetben, majd a Gyógypedagógiai Pszichológiai Intézet kutató laboratóriumában. Jelenleg az ELTE Társadalomtudományi Karán a Szociálismunkás-képző Tanszéken tanít. Az ELTE-n bekapcsolódott a Ferge Zsuzsa vezette Szegénység Kutatóközpont munkájába. |
B.L.: Alapvetően minden a pénztől függ, az is, hogy milyen képzettségű pedagógusok, milyen számban lehetnek. Ami nem a pénztől függ, az a szemléletmód. Elképzelem azt a tanító nénit, aki szeretné megtanítani az A betűt, de az osztály fele kukorékol a pad tetején. A tanító néni egy idő után elkezd velük ordítozni, mert képtelen mást csinálni, és próbál megszabadulni tőlük. Azt mondja, hogy ő életét és vérét adta az oktatásért, ezeknek a „szörnyűséges” családoknak a gyerekei mégsem akarnak tanulni, ergo velük nem is érdemes foglalkozni. És ezt a mai politikai értékrend is erősíti: újra buktathatnak az alsó tagozaton, a tankötelezettség korhatárát csökkentették – már ma érezhetően megnőtt a lemorzsolódó, nem dolgozó nem tanuló tizenévesek száma.
PB: Ez mennyiben függ össze azzal, hogy mire ezeknek a „szörnyűséges” családoknak a gyerekei 15 évesek lesznek és elérkezik a PISA felmérés ideje, a végeredmény katasztrofális lesz?
B.L.: Abszolút összefügg.
PB: A napokban jelent meg a lapokban, hogy elkészült az esélyegyenlőségi terv, 3147 településé. Azt hallani, olvasni, hogy soha ilyen közel még nem mentek szakértők a problémához, soha ennyi civil szervezettel nem egyeztettek.
B.L.: A civilek szerepe ebben az esetben legfeljebb „pitykegomb”. Ez általában úgy történik, hogy kitesznek egy javaslatot véleményezésre, és aki akar, hozzászólhat. Elképzelhető, hogy ezt is véleményeztük, de ezeket a véleményeket oly mértékben figyelmen kívül hagyják a döntéshozók, hogy már mi sem látjuk értelmét egy ilyen látszat kontrollnak.
PB: Más országokban mi a gyakorlat?
B.L.: Nem úgy kell elképzelni, hogy minden, ami külföld, szuper, mi meg az ócskák vagyunk. Minden területen vannak olyan országok, amelyek bizonyos kérdést komolyan vesznek, és arra van politikai elhatározás – ez nagyon lényeges –, és van mögötte pénz is. Az oktatásban a finneket említeném, de például a Biztos Kezdet program, ami már Magyarországon is működik egy ideje, az Egyesült Királyágban indult el. Vannak nagyon jó példák a németektől és a cseheket is lehet dicsérni.
PB: Mi a Biztos Kezdet program lényege?
B.L.: Számos kutatás igazolja, hogy minden, ami a gyerek életének első 3 évében történik, az meghatározó jelentőségű. Minden alapvető készség, képesség ekkor alakul ki. Ez azt jelenti, hogy késő 3 évesen az óvodában elkezdeni simogatni a gyerek fejét.
PB: A korai fejlesztés lenne akkor a lényeg?
B.L.: Ez nem ugyanaz, mint amit korai fejlesztésnek neveznek. A gyerekház egy olyan intézmény, ahová bárki bármikor bemehet, nem kell mindennap ott ülni, hanem, amikor a szülő akarja, ott van a gyerekével, együtt vannak, együtt játszanak. Vannak eszközök, játékok és vannak szakemberek, akik tanácsot tudnak adni, ha a szülő ezt szeretné. Angliában 1999-ben több ezer gyerekház nyílt, Magyarországon 2002-ben indult a program, 2004-ben öt gyerekház kezdett működni, most van negyvenegynéhány, és 2015-re nyílik még ötven. Az itt a lényeg, hogy a családokkal közösen kell elérni a gyerekek helyzetének javítását, nem pedig rájuk erőltetni a szerintünk helyes megoldásokat.
PB: Ezen kívül milyen lehetősége van még annak, akinek nincs pénze, rossz körülmények közül jön, esetleg a szülei nem tudnak elszakadni a munkából? Hogyan lehet kiemelkedni?
B.L.: Több minden eszembe jut a kérdéséről. A mostani politikai üzenetek – teljes összhangban a közvéleménnyel – azt erősítik, hogy aki szegény, az nem foglalkozik a gyerekével, elissza a pénzét, úgy szül tíz gyereket, hogy nem is érdekli, mi lesz a gyerekek sorsa. Ha vannak is ilyen példák, hiszen vannak alkoholista szülők, nemcsak szegények, vannak a gyerekeiket elhanyagoló szülők, nemcsak szegények – a szegény családok többségére nem ez jellemző. A legnyomorúságosabb helyzetben élő család is elsősorban a gyerekeire koncentrál. Az nem úgy van, hogy ha a szülő deprivált, akkor a gyerek is az. Nagyon ritka, hogy a szülőnek a saját szükségletei kielégítettek és a gyerekre meg nem jut, sokkal gyakoribb a fordítottja: a szülők megkoplalják, hogy a gyereknek jusson valami. A baj az, hogy ez a valami elsősorban azt jelenti: a kaja legyen meg, legyen ruhája a gyereknek és menjen iskolába. Az már luxus, hogy a gyerek a szülinapjára meghívhatja a barátait, nincs zsúr, szülinap sincs, ajándék sincs. Nincs kirándulás, nincs nyaralás, nincs különóra. A gyerek fejlődésére fordítandó hosszú távú beruházások maradnak el.
PB: Mégis min múlik, hogy valaki ki tud-e emelkedni? A szülőn, a pedagóguson?
B.L.: Nagyon sok mindenen múlhat. Akár apró dolgok is nagyon sokat lendíthetnek. Kutatási eredmények bizonyítják, hogy azok a csecsemők, akikhez anyjuk sokat beszél, jelentősen jobban teljesítenek később az iskolában – persze azt is látom, hogy amikor stresszben kell családoknak élniük mindennap, akkor már arra sincs erejük, hogy megfürdessék a gyereket, inkább rábízzák a nagyobb testvérre. Rengeteget adhat egy jó pedagógus, de sorsfordító lehet akár egy edző is, aki azt mondja, ha még egy egyest hozol, akkor többet nem jöhetsz. És ha már annyit húztam a szám a jelenlegi politikai ideológián… mindenki azt mondja, hogy nem kell az 53. stadion, pedig kell az is. Csak a sorrenddel van baj. Ha a gyerekek egészségesen tudnának táplálkozni, ha megkapnák a fejlődésükhöz szükséges feltételeket, ha esélyük lenne használható végzettséghez jutni, így felnőve nagyon jó lenne elmenni egy ilyen szép új stadionba.
| Hogyan tovább?Reform kell - a nagy ellátórendszerekkel, égető társadalmi kérdésekkel kapcsolatban a rendszerváltás óta ezt halljuk. Az ötletelés azonban sokszor kimerül a meglévő rendszer kritizálásában, gyakran valódi alternatíva nélkül. A Privátbankár.hu új cikksorozatában arról kérdezünk politikusokat, szakértőket, hogyan képzelik el egy-egy nagyobb rendszer jövőjét, milyen válaszokat adnának azokra a problémákra, amelyekkel a magyar társadalom 2013-ban szembenéz. A korábbi részekben Pusztai Erzsébetet, az Antall- és az első Orbán-kormány volt államtitkárát, a Modern Magyarország Mozgalom alelnökét kérdeztük az egészségügyről, akárcsak Rácz Jenőt, a Veszprémi Csolnoky Ferenc Kórház Főigazgatóját, a Kórházszövetség korábbi elnökét, Kovácsy Zsombort, az Egészségbiztosítási Felügyelet volt elnökét, Gaál Pétert, az Egészségügyi Menedzserképző Központ megbízott igazgatóját, Kincses Gyula volt egészségügyi államtitkárt és Bálint Botond szakorvos-jelöltet. Karácsony Gergely független országgyűlési képviselő, a Párbeszéd Magyarországért Párt elnökségi tagja a korrupcióról, Osztolykán Ágnes, a Lehet Más a Politika képviselője, Bokros Lajos, a Modern Magyarország Mozgalom elnöke és Polónyi István, a Debreceni Egyetem tanára az oktatásról, Viszkievicz András elemző, Gál Róbert Iván kutató és Pogátsa Zoltán közgazdász a nyugdíjrendszerről, Pongrácz Gergely, a Budapesti Közlekedési Központ menesztett LMP-s igazgatósági tagja pedig a közlekedésről beszélt. |
Két héttel az Aszad-rezsim bukása után a szíriai menekültek levelet kaptak az osztrák bevándorlási hivataltól, amelyben közlik, hogy eljárást kezdeményeztek a menedékjoguk visszavonására. 
