Hurghada télen: csak erős idegzetűeknek

Lórúgásként csapott meg a 27 fokos levegő, amikor december elején kiszálltam a repülőből Hurghadában. A következő tíz napban mérséklődött a hőség, de kiderült, hogy nem csak a pálmafákkal övezett, feldíszített karácsonyfa érhet váratlanul. Hurghada egyiptomi mércével mérve kisváros – 210 ezren lakják –, de az oda látogatókat több inger éri, mint a Budapest belvárosában élőket. Az ételek finomak, a fáraó átka is elkerült, a fegyveres rendőri jelenlét mellett a közbiztonság is kielégítő, az árak pedig alacsonyak, de az óvatlan látogatókat hamar megszabadíthatják a pénzüktől.

A repülőtérről Uberrel szerettem volna eljutni a belvárosba, de az érkezési oldalon nem volt elérhető internethálózat. Az e-SIM-kártyáról azt olvastam, hogy sokszor kevesebb adatforgalmat tartalmaz, mint amennyit az ügyfél kifizetett, ezért nem vettem. Ebbe az átverésbe egy néhány nappal később ideérkező barátom is belefutott.

A terminál előtt hiába jelzi egy ártábla, hogy a belvárosba 100 egyiptomi fontért lehet eljutni (egy egyiptomi font hét forint – a szerk.), a taxisok azt mondták, hogy az árak az öt évvel ezelőtti állapotot jelzik, ezért megpróbáltak előállni egy 1500 fontos ajánlattal.

Az alkudozásra számítottam, de arra nem, hogy az 500 fontos, megbeszélt árat a sofőr útközben újabb 500 fonttal próbálja megtoldani a repülőtér kijáratánál lévő ellenőrzőpontra hivatkozva. (Itt valójában 30 fontot kell fizetnie a kilépésért.) A megbeszélt árhoz egyre kínosabb volt ragaszkodni, de az 500 font így is a többszöröse volt az Uber-fuvar értékének, ezért kitartottam mellette. A sofőr ugyan elégedetlennek tűnt az egy napi fizetést is meghaladó összeggel, de egy falafelezőben a velem szemben ülő vendég felvilágosított, hogy az 500 font (mintegy 3500 forint) is bőven túlzó ár volt.

Tengeri herkentyűk és közel-keleti ízek

Az egyiptomi ételek finomak és laktatóak. A nemzeti étel, a kosari tésztából, rizsből, lencséből és néha csicseriborsóból áll, a tetején fokhagymás-paradicsomos szósszal. Utólag tudtam meg, hogy éppen az utazásom idején lett az UNESCO kulturális örökség része.  A fatteh szintén egy népszerű rizses étel fokhagymás paradicsomszósszal a tetején, de ennek az alapját a sült kenyérszeletek adják, amiket a tányér aljára helyeznek el.

Az egyiptomiak szeretik a közel-keleti országok ételeit is: a köfte, a shawarma és a sayadeya rizs („halászrizs”) szinte minden sarkon kapható, és jellemzően jó minőségű. A közel-keleti konyha közel áll az ízlésemhez, és a tengeri ételeket is szeretem, a környék pedig a kettő tökéletes olvasztótégelye.

Az Egyiptomba utazók gyakran számolnak be hasi problémákról, de nekem sikerült ezeket megúsznom. Különösen ügyeltem arra, hogy csak palackozott vizet igyak, és fogmosáshoz is azt vittem magammal, illetve az utazás előtti hetekben probiotikummal készítettem fel a szervezetemet a hirtelen változásra. A palackozott víz jellemzően minimális tétel az éttermekben az üdítőhöz hasonlóan, az ára 10-20 font (70-140 forint) között mozog. A szúnyogokkal, legyekkel azonban érdemes vigyázni, hamar megérzik a frissen tálalt étel illatát.

Farkastörvények az utakon

Azt hittem, hogy Szicíliában és Görögországban minden közlekedési helyzetet láttam már, de Egyiptomra nem lehet felkészülni ezen a téren. Az utakon gyakorlatilag nincsenek szabályok: gyerekek vezetnek motort, autósok hajtanak sötétben lekapcsolt lámpával, a dudálás, villogás pedig éjjel-nappal folyamatos. A főutaktól eltekintve kevés helyen van útburkolat, ahol pedig kiépítették, ott a jelzéseket (sávok, zebrák) egyáltalán nem veszik figyelembe.

 A biztonsági öv a leharcolt autókban is újszerű állapotban díszeleg, a tömegközlekedést helyettesítő mikrobuszok pedig gyakran nyitott ajtóval száguldanak a főúton.

A gyorshajtás-megelőzés terén azonban előrébb járnak sok európai országnál: a sűrű fekvőrendőrök miatt nem lehet száguldozni a városban.

A buszpályaudvar különösen szürreális élmény. A városban nincs rendszerszintű tömegközlekedés, ezt a szerepet jellegzetes fehér mikrobuszokkal töltik be a helyiek. A távolsági közlekedés is kezdetleges: a Go Bus például indít járatokat az északra lévő El Gounába, de délre, Safagába hétszemélyes kombikba kell beszállni, amiket kineveznek buszoknak. A helyiek segítőkészek, de ha egy taxis azt mondja, hogy a busz nem közlekedik, azt érdemes fenntartásokkal kezelni.

Az állomás az óváros (El Dahar) területén található, amelynek a legnagyobb nevezetessége a bazár. Szeretem a bolhapiacokat, különösen amikor elsőként látogatok egy városba, de a hurghadai bazárból üres kézzel mentem haza. Itt minden irányban csak túlárazott bizsukat, tömeggyártott, ránézésre is hamisított márkás ruhadarabokat és focimezeket lehetett látni.

A bazár mellett van viszont a város legjobb kosariétterme, a Koshary El Tahrir, ami hamar feledtette a meghiúsult vásárlást.

A legjobb strandokat nem hirdetik

El Gouna egy turistákra épült kisváros Hurghadától 25-30 kilométerre északra. A luxuséttermekkel és szigetekkel ellátott települést annyira védik, hogy a behajtás előtt rendőrök ellenőrzik az útleveleket, és megkérdezik a látogatóktól, hogy miért érkeztek. Előfordul, hogy akinek nincs foglalása egy étterembe, azt visszafordítják, ezért még előző nap foglaltam egy asztalt a kikötőben található Maritimben. Az egyórás buszút után jól esett megpihenni a napsütésben.

December ugyan csúcsszezonnak számít Hurghadában a kellemes időjárás miatt, El Gouna meglepően kihalt volt. A főtéren feldíszített karácsonyfát csak a pálmafák vették körbe, és a hotelek környékén is csupán egy-két ember lézengett. A szellemváros-hatás abban a pillanatban ugyan elszállt, amikor megérkeztem a vízitaxival a Zeytouna-szigetre – a strandon többen voltak –, de még ott is könnyen lehetett üres napozóágyat találni.

Ez a környék valóban a pihenésről szól: nincsenek nyomasztó árusok, kéregető gyerekek, kóbor kutyák, kevesebb a kiabálás, és mintha a tuk-tuksofőrök is előzékenyebbek lennének a hurghadai taxisoknál.

A Hurghada partjainál lévő Giftun-szigetek marketingje sokkal jobb, de oda egyáltalán nem érte meg átmenni. A vízitaxival másfél óra alatt egy elkerített strandra vittek, ahonnan a sziget többi partszakaszaira nem lehet átjutni. Az italok árszínvonaláról sokat elmond, hogy azokat amerikai dollárban adták meg, a foglaláshoz járó ebéd pedig felejthető volt. A városban sokkal hangulatosabb strandokat is lehet találni: például az Eden Beach hasonlóan felszerelt ágyakkal és matracokkal, de vízitaxi nélkül is megközelíthető, és sokkal olcsóbb.

Lehet, azt sem kellene bánnom, hogy Szafagából nem tudtam átjutni a Bianca-szigetre. A korábban Utopia-sziget néven ismert turistaparadicsom vízitaxival nem érhető el, csak előre lefoglalt, szervezett út keretein belül. Az 50 kilométerre délre található Szafaga még Hurghadánál is rosszabb állapotban van, a járdán kutyatetemmel is találkoztam.

Tíz napnyi „nem, köszönöm”

Ha nem egy városszéli all-inclusive hotelben tölti a nyaralását az ember, szembetűnő, hogy Hurghada nagy része romokban van. Az utcán hegyekben áll a szemét és az építési törmelék, és bárhol bele lehet futni gyerekekbe, akik egy eurót kérnek egy csomag zsebkendőért – vagy csak úgy.

A turizmusra épülő vörös-tengeri gazdaságnak keresztbe tett az arab tavaszt követő bizonytalanság, és amikor éppen magára talált volna, jött a koronavírus-járvány. A turistáknak épült El Mamsha negyed még decemberben is visszhangzott az ürességtől, a Naz Cabaret hotel tetőteraszán az asztalok többsége üres volt.

A mélyszegénység a turizmus visszaesése miatt továbbra is széleskörű: a dolgozók jellemzően 10 ezer font (mintegy 70 ezer forint) körüli fizetést kapnak havonta. Ez érthetőbbé teszi, miért próbálnak ennyire erőszakosan például kirándulásokat ajánlani a strandokon, vagy berántani a bizsuüzletekbe.

Az egyiptomi árusok sokszor nem fogadják el a „nem”-et a turistáktól, vagy kéretlenül ajánlanak fel segítséget, amelyért utólag kérnek pénzt. Ez kínos jelenetekhez vezethet, különösen egyedül utazók esetén. Szafagában egy barátommal voltunk, de a taxisok így is körbeálltak bennünket, és megpróbáltak meggyőzni arról, hogy nincsenek hazafelé tartó buszok, ezért tartsunk velük közel húszszoros áron az odaúthoz viszonyítva.

A kiabálás fenyegetőnek tűnhet, de ilyen helyzetben elég gyorsan arrébb sétálni, és bár egy ideig követnek, valódi veszélyt nem jelentenek.

A kóbor kutyákkal azonban érdemes vigyázni: az egyik este néhány kutyafalka döntött arról, melyik étterembe menjek. Az Almustafa haléttermet néztem ki, de az úton, amiről az étterem utcája nyílt, három irányból is hangosan ugató kutyákkal találtam szembe magamat. Az egyetlen biztonságos választás az volt, hogy visszafordulok, és a hasonló jellegű Al Halaka éttermet választom a vacsorához.

Az utolsó napon már sikerült reptéri fuvart foglalnom a szállásról, de az Uber-sofőr is megpróbálta kifizettetni a repülőtéri belépés árát. Ő legalább 30 fontot mondott, nem 500-at – az Uber viszont egyértelműen jelzi, hogy ez benne van az árban, és az alkalmazásra könnyebb is hivatkozni. A tíz nap során annyira hozzászoktam a túlszámlázási, átverési kísérletekhez, hogy már egyáltalán nem zaklatott fel, gyakorlatilag keretbe foglalta az utazásomat.

De nem biztos, hogy egy turizmusra építő városnak jót tesz, ha az első és az utolsó élmény is egy konfliktushelyzet vagy átverés az odalátogatók számára.

Teljesen nem mondtam le Egyiptomról, a gasztronómia és a decemberi strandolás fantasztikus élmény, de ha visszatérek, inkább Sarm es-Sejket választom. Kisebb város, nyugodtabb környezet, és lehet, hogy ott kevesebb lelkierőt kell fektetni a turistacsapdák kerülgetésébe.

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.