Vodka a fedélzeten, kutya a kézitáskában – ezt láttuk a felhők felett

Talán furcsa a mai Z és alfa generáció számára, de régen a repülés szinte kiváltságnak számított. Ha valaki fellépett a Malév valamelyik járatának lépcsőire, már csak annyi volt a gondja, hogy integessen az őt kikísérőknek, majd eldöntse, hogy feher vagy vörös bort, esetleg sampanszkoje igrisztojét válasszon, ez ugyanis benne volt az árban.

A félelmet a villámtól oldja a vodka

Régen még az övek állandó becsatolását se vették olyan szigorúan – a Fortepan képei legalábbis erről tanúskodnak. Tupírkontyos, fehér törpetűsarkús fiatal nők koccintanak ezeken öltönyös, nyakkendős huszonéves ifjakkal – és nemcsak a plakátokon történt így.

Az újságíró élete során számos – nemcsak földi, de légi – veszélyhelyzetbe kerül, amelyeket előre nem is sejt. Villámlásözön és óriási vihar közepette tartottunk Varsóból hazafelé a kollégákkal Budapestre – de szerencsére nem történt a hirtelen magasságváltozáson kívül semmi más baj. Igaz, idegen emberek kapaszkodtak hirtelen egymásba, volt, aki sikoltott és utána sírva enyhült meg.

De a biztonság kedvéért a csinos lengyel stewardessek kötelezően mosolyogva és ingyen kínálták minden mennyiségben a Wodka Wyborovát, ami oldotta a feszültséget.

Volt, amikor az utasok veszekedése botrányba fulladt. Egy dominikai study tour során a csoport német-dominikai vezetője kapott össze az egyik lengyel utazási iroda képviselőjével, aki kissé becsiccsentve őt vádolta a Holokauszttal. De aztán sikerült a kibékítés – a szörnyű történelmi tragédia idején még nem is élt a fiatalember –, és nyugodtan folytattuk az utunkat.

Ami aztán Dominikába érve átcsapott egy elképesztő, közép-amerikai népünnepéllyé, ahol a teraszon tollászkodó papagájok hangzavara keltegetett reggel. Egy másik utazási irodás hölggyel olyan lakosztályt kaptam, amely nászutasoknak szólt, baldachinos ággyal, teleszórva piros rózsaszirmokkal.

Még jó, hogy két mosdó tartozott hozzá, mert egy napig ki sem tudtuk menni a szobából az előző esti halvacsorának betudhatóan. Amihez egyébként a belgrádi szimfonikusok szolgáltatták az aláfestő zenét, akik elmenekültek a horvát-szerb háború elől.

Kiflikrumpli a bőröndben, kutya a kézitáskában

Moszkvába utazni mindig kaland volt. Akkor is, ha évekig ott élt az ember és éppen visszatért a szabadságról. Megesett, az egyik bőrönd olyan nehéz volt, hogy alig tudta megemelni a vámos. Belekukkantott, aztán megnézte a jegyet – Moszkvába utaznak, ugye? Akkor már értem, miért van kiflikrumpli a bőröndben. Akkor ugyanis éppen nem lehetett normális minőségű krumplit kapni egy atomnagyhatalom fővárosában.

Visszafelé is akadtak gondok. Valaki megkért bennünket, hogy hozzunk neki egy kaukázusi juhászkutyakölyköt. Ami persze elvileg tilos volt, de azért meg lehetett oldani – mint Oroszországban mindent –, hogy átcsusszanjon a vámon.

A kutyus csak a fedélzeten okozott gondot. A sporttáskába szuszakolt állat ugyanis nehezen bírta élete első repülését, ezért be kellett vele zárkózni a mosdóba, ami okozott némi fennakadást.

Igaz, már a reptérre vezető út sem volt zökkenőmentes. Ugyanis egy mentőautót állítottunk meg – egy út melletti buszmegállóban átvéve a kutyát –, aztán pár dollár fejében irány Seremetyevó!

Séta egy zárt város katonai repterén

De a talán legkülönlegesebb élményt Zsukovszkij városában éltem át. Ez Moszkva egyik legnagyobb védő bástyája, katonai reptere, ahová akkor csak engedéllyel lehetett belépni. A katonai légiparádé a világ akkor szinte legkorszerűbb gépeivel, valamint a városka puritán külseje és a szerény, bár az átlagnál kissé bővebb árukínálata óriási ellentétben állt egymással.

De ugorjunk vissza kicsit az időben. A moszkvai olimpia utáni évben vagyunk, 1981-ben, amikor a franciák által épített Kozmosz szállóból indulunk a még szovjet Távol-Keletre – miután a gyezsurnaja átnézte a bőröndünket, hátha akad valami eladnivaló.

De a ravaszabbak erre fel voltak készülve és eleve a poggyász tetejére rakták a farmercuccot. Meg a Lapkiadó Vállalat feliratú reklámtollakat – ennek volt a legnagyobb sikere, és igen jó áron kelt el, akárcsak a golyó alakú magyar, kőkemény rágógumi.

Kecskék a fedélzeten

Moszkvába Taskentbe repülni igazi élmény, Taskentből Szamarkandba meg szürreális kaland. A helyi járat hátuljában szelíd kecskék mekegtek, és a stewardess hölgy egy kissé szürkés löttyöt kínált frissítőnek, ami teának volt nevezve.

Egy itáliai study tour során pedig az a nem meglepő tény derült ki, hogy az olaszok nem igazán jeleskednek a szervezésben. Kézzel-lábbal, angolul meg csekély olasz tudással jeleztük a vendéglátóknak – még a trieszti szálloda előcsarnokában, ahol kedélyesen csevegtünk a hely 56-os magyar tulajdonosával –, hogy egy óra múlva indul a gépünk Velencéből. Egyszer csak betuszkoltak egy hatalmas luxusautóba, ami 200 kilométer per órás sebességgel tette meg az utat a reptérig. A gép már majdnem indult és csak az első osztályon volt hely, így utaztunk Budapest felé.

Úgy könnyű, ha rokon a főpilóta

Akkortájt még nem vették komolyan, hogy két órával indulás előtt kint kell lenni a reptéren. Perpignanból tartottunk vissza Párizsba.

Magyaráztuk a gyönyörű szőlőbirtok kedélyes házigazdájának, a kitűnő borásznak, hogy indulni kellene a reptérre, mire ő csak mosolygott, majd telefonált, és a gép bevárt minket – a főpilóta ugyanis a bátyja volt.

Ez az a kor, amikor még a számítógépek nem vették át teljesen az uralmat. A Kapj el, ha tudsz című zseniális Spielberg-filmben Leonardo DiCaprio megteheti, hogy kiadja magát pilótának és évekig utazik ingyen a járatokon. Ekkor a banki átutalások meg levonások még nem egy másodperc alatt jelentek meg a számlákon és a mobilunkon.

Szabad-e mandolinozni a Concorde-on?

Concorde-dal utazni – nos, évekig ez volt az igazi luxus. Ezért még Alexander Brody is lelkesedett, főleg, amikor kiderült, hogy Diane Keaton ül mellette. Talán kevesen tudják, de a Concorde leszállt Budapesten is, igaz, egy sajtóbemutató kedvéért.

Arra emlékszem, hogy korántsem volt kényelmes és az iszonyú sebesség miatt kicsik voltak az ablakok.

Az egyik kedves, bohém kollégám megkérdezte – jó, jó, szép ez a gép meg gyors is, de szabad-e itt mandolinozni? Erre nem volt felkészülve a személyzet.

Hol van már a Concorde!  Mára a repülés tömegközlekedéssé vált, ahol izgulni kell a bőrönd nagyságáért, a dekákért, és ahol a terrorizmustól való félelem miatt szkennerek vizsgálnak át nemcsak tetőtől-talpig, de a testünk minden rejtett zugáig és persze a kézitáskákig. Még mindig menő a duty free shopok özöne, amelyek persze semmivel sem olcsóbbak, mint a normál üzletek. Az itt vett áru nem számít bele a fedélzetre felvitt csomag súlyába – ez is jelzi a ravaszságot, az üzlet mindenek feletti érdekét.

A reptér mint élményforrás

Időközben a légikikötők akkorák lettek, mint egy város. Vendéglátós birodalmak egészítik ki a szolgáltatást – food court többnyire a nevük –, és a világ összes luxusmárkája jelen van. Ma a fogyasztás templomai a repterek, miközben akkora a zsúfoltság a levegőben, mintha a 4-es 6-os villamosra várnánk.

Nyugat- és Észak-Európában – mint például a stockholmi Arlandán – az a jellemző, hogy ha kimennek egy rokon elé a helyiek, akkor nem a gép érkezéséhez igazítják jövetelüket, hanem előtte ott is ebédelnek, shoppingolnak.

Ugyanis nemcsak belül működnek éttermek és üzletek tucatjai, hanem a becsekkolás előtti külső térben is. Legyen mivel elütni a várakozási időt…

Az árak az Arlandán a svéd főváros átlagos árszintjét idézik, nem szállnak el annyira, mint például Budapesten. Ugyanezt tapasztaltam nemrég a rotterdami reptéren is, amely rokonszenves visszafogottságával inkább egy pályaudvarra emlékeztet.

Pillangókert, csúszda, tetőtéri medence

De van, akinek nem elég a vásárlás és nassolás élménye sem, hogy elnyomja a repülés miatti esetleges szorongást. A VIP lounge-ok, üzleti, céges zárt klubok léte – és alkoholkínálata – jelzi, hogy a repülés mikéntje – most és talán mindig – a pénztárcától függ.

Újabban már  különleges attrakciók is kellenek, mint a szingapúri Changi esetében. Ez nem egyszerűen egy repülőtér, inkább egy élményparkra hasonlít. A pillangókert, a hatalmas csúszda, a fedett vízesés, a tetőtéri medence, a mozik már egy másik világba kalauzolnak.

A Changit hosszú évek óta a világ legjobb repterének tartja a szakma, de hátránya, hogy könnyű eltévedni benne.

Magángéppel még nem utaztam, és már biztos, hogy nem is fogok. Ami Amerikában már harminc éve  megszokott volt – emlékszünk a Micsoda nő! című örökzöldre, ahol Richard Gere Julia Robertset repteti a San Francisco-i Operába –, az nálunk az utóbbi 15 évben feltűnt milliárdos oligarchák kiváltsága lett.

Ennél már csak az lenne izgalmasabb, ha valaki az Air Force One-on vagy Putyin Rosszija gépén repülne – de ez maradjon meg a politikusok meg a testőreik élvezetének…

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.