„A bábuska kijött a pult mellől és végigmért” – Moszkva testközelből

Amerika. Az örök ellenség, ugyanakkor az egyetlen komolyan vehető vetélytárs. Még akkor is, ha vadabb kapitalizmus dúl ma mondjuk Szentpéterváron, mint másutt. Ez nem számít. Amerika és a Nyugat ellen kell harcolni, amely a világon minden posztra – az utcaseprőtől a slágerénekesekig és az egyetemi tanárig – ügynököket képez ki, hogy aláássa a Szovjetuniót, illetve a mai Oroszországot. Majdnem mindegy, hogy negyven éve vagy ma – mert valójában sok minden nem változott.

Egy ilyen világba érkeztem meg 1990-ben négy évre, és ha ma utaznék Moszkvába, lehet, hogy ma is ilyen szellemiséget tapasztalnék.  

Akkor a bezártság uralkodott, utazni nem lehetett (még a Szovjetunión belül is korlátozottan), internet még sehol. A külföldiek csak őrzött lakótelepeken lakhattak. Telefonjukat lehallgatták – amit egy idő után meg lehet szokni –, nyugati filmeket ritkán mutattak be.

Erős volt a félelem attól, hogy a szovjet állampolgár megtudja, léteznek olyan atom- és űrnagyhatalmak, ahol a XX. század végén nem kell sorba állni, mondjuk gyerekzokniért.

Abszurd világ  

Volt, amikor csak kettő párat lehetett venni a velünk szemben lévő gyermekáruházban, de előtte fel kellett felmutatni egy kártocskát, miszerint Moszkva megyei lakos vagyok. Amikor megmutattam, a sorban hátam mögött álló asszony – hallva az akcentusomat – rám mordult, maga biztos a Baltikumból jött. Mert az vörös posztó volt. Ne vegyem meg előlük a rózsaszín kislányzoknit. Hogy miért nem? Mert az üzlet ajtaja előtt az asszonyok kétszeres áron árulták feketén ugyanazt – ez volt az ára annak, ha valaki nem akart sorban állni.

 Az ilyen abszurditások beismerése ugyanis egyenlő lett volna azzal, hogy a Szovjetunió képtelen a normális áruellátást megszervezni, az óriási birodalmat működtetni. De ezt is titkolni kellett, mint minden mást.

Ezt rá lehetett fogni arra, hogy az ország azét van olyan ilyen helyzetben, mert világszerte védi a szocializmust, lásd a keleti blokkot.

Ma a Baltikum nemcsak gyanús, de ellenséggé vált, holott százezerszámra élnek ott – annak idején szándékosan betelepített – oroszok. Az ember meglepődik, amikor Rigában járva jó hasznát veszi az orosz nyelvtudásának. Alig használják az ott élő idősebbek a saját – évtizedeken keresztül háttérbe szorított – anyanyelvüket, hiszen minden hivatalos papír kitöltéséhez az orosz kell.

A máig tartó kivételezések persze ebben nem merültek ki. Az egyenlőség társadalmát hirdető rendszerben a nyolcsávos Kutuzovszkij sugárúton egy sáv csak a kiemelt pártfunkcionáriusoknak (később milliárdosoknak) volt fenntartva. 

Megesett, hogy elmentem a három buszmegállónyira lévő Veszna (Tavasz) áruházba, de hiába, mert aznap csak az egyik, a termelésben élenjáró vállalat dolgozóit szolgálták ki – 1992-ben.

 Mint újságíró, mégis bejutottam, mert kíváncsi voltam, hogy ilyenkor mit lehet kapni. Ugyanazt, mint máskor. Csak rövidebb volt a sor… Egyébként asztali óra, étkészlet, szemétlapát, fokföldi ibolya, kempingszék és a szemközti – már „maszek” – butikban nercbunda volt rogyásig, ha éppen szükség volt rá. Csak nem biztos, hogy azt akartunk venni.

A birodalom többi városában, régiójában sokkal rosszabb volt a helyzet. Ma sincs másként. A milliárdos vadkapitalista oligarchák, a Maldív-szigeteken házat vásárló oroszok mellett rengeteg ember nyomorog Szibériában úgy, hogy a tél túlélése azon függ, hozzájut-e egy ölnyi fához.

A legendás GUM

2025-ben bárki bemehet a GUM-ba, a legrégibb, legendás moszkvai nagyáruházba és mindent megvásárolhat. Ha van rá – nagyon sok – pénze. Lehet dollár is. Egyébként a Szovjetunióban és Oroszországban régen és ma is csak ennek a pénznmnek volt, van tisztelete.

A kilencvenes évek elején szokásban volt még, hogy kivételezettek számára – például külföldi diplomatáknak – zárt üzletek működtek a GUM egy-egy zugában. Hogy mit árultak ott? Nos olyan kardigánt, amilyet 1962-ben lehetett venni a Corvin áruházban. És időpontra, névre szólóan lehetett hozzájutni!

Ha viszont éppen volt valamiből elég a pulton, az olcsó volt és abból mindenki alaposan felpakolt. Amikor a kimérős vajból – ami igazi vaj volt, sehol semmiféle E-adalék meg tartósítószer! – egyszer 15 dekát kértem, a bábuska kijött a pult mellől és végigmért. Az elmúlt negyedszázadban egy kilónál kevesebbet senki nem vett. Otthon meg elosztoztak rajta a szomszédasszonnyal, aki meg elment mást szerezni. Maszek cserekereskedelem folyt.

Az áruhiányra jellemző, hogy létezett egy kis bolt az ott élő magyaroknak, ahol például lehetett hazai tésztafélét, pirospaprikát, borsó- vagy kukoricakonzervet kapni. Olykor – utólag már bevallhatom – néhány moszkvai ismerősömet is becsempésztem eme „paradicsomba”.

Egyébként a hatalmas alapterületű, de sokszor félig üres élelmiszeráruházakban, a gasztronómokban is sok volt a magyar konzerv, csak éppen orosz recept szerint gyártva, mondjuk Kecskeméten. A polcokon Lenin-szobor és művirágcsokrok váltották egymást, egy-egy üveg csalamádé mellett.

Ugyanakkor nem éheztek az emberek, mert mindenki azt ette, amit éppen lehetett kapni. Tojást nem mindig, de Prága csokoládétortát igen – három rubel ötven kopejkáért, a birodalom fővárosának elegáns részén. A kaviár, a hal sem volt megfizethetetlen. Karácsonyi képeslapot ötven kopejkáért húsvétkor volt érdemes vásárolni, van belőle ma is vagy egy tucat.

Zárt város

Izgalmas volt, amikor az ember belépett egy zárt városba, amely a hadiipari titkok és a légigyakorlatok miatt nem volt csak úgy látogatható. Ma sem az persze, csak bizonyára jobban néznek ki az épületek és komfortosabbak a lakások. Akkor a négyemeletes, ötszintes, lift nélküli „hruscsovkák” voltak még a jellemzők. Igy nevezték a Hruscsov nagy lakásépítési programja idején épített és Magyarországon is jól ismert szovjet lakóházakat.

Az aljukban lévő boltok áruszínvonala semmivel sem volt jobb, pedig ott a vadászgépek pilótái, a magas rangú katonatisztek, kutatók és családjaik éltek.

A zárt városok rendszere ma sem szűnt meg teljesen. A félelem a „külföldi ügynököktől” talán erősödött, éppen az ukrajnai háború miatt. Persze, aki a háború ellen tiltakozik, az itt mind ügynök. A KGB-sek szerepe, rangja erősödött. Nemcsak azért, mert Putyin is az volt, hanem mert az egyik legmagasabb szintű képzést ott kapták a fiatalok, akik közül sokan később a „rendszerváltáskor” átmentették magukat.

Amikor megnyílt a híres német, ötcsillagos szállodalánc ottani szeme 1992-ben, az egyik magyar diplomata ismerősként üdvözölte a pr-ost – ügyes fiú, ő volt az évfolyamon a beépített ember... A dolog ma sincs másként: akik azon a területen dolgoztak, másutt is sikeresek, sokan üzleti coach-ok lettek vagy menedzserek, elvégre már tanultak nyelveket és pszichológiát.

A hét nővér

Az akkori Szovjetunióban nem lehetett igazi, nyugati értelemben vett turizmusról beszélni, hiszen még a birodalomban történő országjárás is nehézségekbe ütközött. A szállodaipar és a vendéglátás sajátos szabályok szerint működött.

Ma már történelem, hogy Sztálinnak nagyon imponáltak a fotókról látott régi amerikai felhőkarcolók, ezért elhatározta, hogy néhányat felépíttet Moszkvában, a szovjet ízlésnek megfelelően.

A gigantikus, csúcsokkal, tornyokkal teletűzdelt, gipszszobros, messziről habostortára emlékeztető épületek – amelyeket hét nővérnek is hívnak – egyike a Kutozovszkij sugárúton ma is magasodó, volt Ukraina szálló, ahonnan ötszáz méterre laktunk.

Évtizedekig oda oroszok be sem léphettek, csak kivételes okból, például ha állami delegációk tagjai, sportolók, művészek voltak, külföldieket kísértek, vagy ott dolgoztak.

A szovjet-orosz parlamenthez, azaz a Bjelij Domhoz, a Fehér Házhoz való közelsége révén az Ukraina mindig is stratégiai épületnek számított: egyes szárnyaiban a 91-es és 93-as puccsok idején itt üléseztek a különféle politikai és katonai szervezetek, és innen adták ki a tűzparancsot, a puccsistáknak nevezett honfitársak ellen.

A tévé mindezt egy idő után – amikor már halálos áldozatok is voltak – élőben nem közvetítette. Helyette népszerű mexikói szappanoperákat sugároztak. Ezért aztán a Moszkva külső kerületében lakó ismerőseink minket hívtak fel, meséljük már el, mi is történik saját hazájuk fővárosában…

Az épület kívülről ma is régi arcát mutatja, de persze mívesen tatarozva és pazarul kivilágítva, és manapság a Radisson  Collection lánchoz tartozik.

A 206 méter magas felhőkarcolóban 505 luxus szintű szoba és több mint 30 lakosztály található. A minden folyosó végén hajdan megbúvó gyezsurnaja szobákban természetesen már nem a vendégek mozgását figyelő és szobáikba kopogás nélkül benyitó „felügyelőnők” laknak.

Óriási alapterületű wellness és rekreációs részleg, hamam, szauna, konferenciaközpont, ingyenes wi-fi, luxus üzletek, iráni, olasz, japán ízeken alapuló catering kápráztatja el a vendégeket a 19 elegáns étteremben. Mindezt innovatív sportlétesítmények, valamint a 31. emeleten található panorámás bár egészítik ki.

A hajdani Sztálin-habostorta ma egy tíz jachtból álló flottillával is rendelkezik. Már oroszokat is fogadnak – bár az épület elég magas, könnyen ki lehet esni az ablakon…

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.