Nyaralás egy vírusmentes tengerjárón

Repülőnk péntek este landolt Olaszországban, Bariban, és az éjszakát már ott töltöttük, ugyanis másnap, szombat 12 órától 17 óráig várta a következő egy hét utasait a hihetetlenül óriási monstrum Puglia egyik közkedvelt kikötőjében. A szervezők nyomatékosan felhívták a figyelmünket, hogy nem érdemes/szabad az indulás napján megérkezni, hiszen a reptéri járatoknál bármikor beeshet egy nagyobb késés, a hajó pedig senkire sem vár.

Az első döbbenet után – amit a hajó mérete okozott – a becsekkolást ugyanolyan precíznek és komolynak éreztük, mint a reptereken. Bőröndjeink leadása után – melyek később a kabinunk előtt vártak minket – az átvilágító kapuk felé vettük az irányt. Ezeken túljutva léphettünk csak be a negyedik emeleten a hajó gyomrába.

Abba a hajóba, ami voltaképpen egy úszó hotel, egy pláza és egy szabadidőpark kombinációja.

Ahhoz képest, hogy először jártunk egy luxushajón, egész gyorsan megtaláltuk hetedik emeleti kabinunkat. Később kiderült, hogy nem is kevesen visszatérő vendégek, s igen rutinos utazók. A vacsorasztalnál összeültetett magyar asztaltársaságunkban például volt, akinek ez volt a hetedik hajóútja.

A kabinunk ablaka elől ugyan egy 150 fős mentőcsónak vette el a kilátást – de legalább előre jelezték, hogyha nincs szerencsénk, ez bizony előfordulhat. Több árkategóriás kabin közül választhat az ember, a teljesen ablak nélkülitől a legfelső emeleti, erkélyes apartmanokig. A kabin egy közel 8 négyzetméteres kis kuckó kerek ablakkal, ahol mindennek megvan a helye. Az ágy pedig olyan kényelmes és akkorákat lehet aludni benne, hogy sokéves utazási tapasztalattal kijelenhetjük, simán lepipálja a legtöbb szállodát ebből a szempontból (is).

Az indulás előtti órákban a többség a kétszintes fedélzeten múlatta az időt, ahol az uruguayi táncoslány számos animátorral együtt remekül felhangolta a közönséget. A finom tavaszi napsütésben teljes hangerővel vitte a szellő a zene dallamait a kikötő dokkjaiba, miközben sokan már az első koktélok valamelyikét kortyolgatták, mások pedig degeszre ették magukat az ételkínálatból, és a közös táncra sem kellett sokáig várni. A merészebbek már a medencékben is megmártóztak, vagy napoztak, mialatt a 2200 (!) utas megérkezett.

Aztán este 7 órakor végre megszólalt a jellegzetes hajókürt, és irány a Földközi-tenger! Sokan a hajótatra kiülve nézték a fodrozódó hullámokat és a naplementét, majd jöhetett a vacsora a négy étterem egyikében.

Másnap zuhogó eső és viharos tenger

Vasárnap – az egyetlen teljes napon, amikor végig a tengeren voltunk Santorini felé haladva –, első dolgunk volt, ahogy aztán minden nap tettük, kimenni a fedélzetre: vajon merre járunk, látunk-e szárazföldet?

Az előző napi szép idő azonban tovaillant, zuhogó eső fogadott minket, miközben szólt a komolyzene a hangszórókból – végül is az MSC Sinfonián voltunk. A borús ég, a hullámzó tenger és a szimfónikus zene különös kombójaként furcsa hangulat fogott el minket, olyan érzésünk támadt, mintha egy filmben lennénk.

A reggeli minden nap bőséges és finom volt – kivéve a kávét –, amit attól kezdve a hajó többi bárjában fogyasztottunk el. Elsőre csak az elegáns, pincéres reggelizőt találtuk meg, pár nap kellett, mire a tizenegyedik emeleti, szintén all-inclusive bisztróra ráleltünk.

Talán furcsán és nagyképűen hangozhat, de tényleg időbe telt, míg felfedeztük a teljes hajót. Olyan gigászi méretekkel rendelkezik, hogy még az utolsó nap is el tudtuk téveszteni, hogy a 9 lift hova megy, s hogy mit hol találunk. Az éttermek mellett ugyanis 6-7 bár várta egész nap a szabadságukat töltő utasokat, sőt még ír pub is volt, ahol meccseket lehetett nézni.

Esténként a hatalmas színházteremben naponta más show-műsornak tapsolhatott a nézőközönség, már aki szereti ezt a műfajt. A hajó különböző szintjein paralel élő zene szólt, egyes előadóművészek ritka jó hangi adottságokkal énekelték a világhírű számokat. Volt kaszinó, moziterem, rengeteg közös tér hívogató fotelekkel, parfüméria, ruha- és táskaboltok, de még Lego-üzlet is, a hajó legtetején pedig kosárlabdapálya. Talán nem nehéz elképzelni, milyen szürreális élmény, ahogy ott dobálgat az ember a tenger közepén. Ám az első napi borús időben mi inkább beültünk a két jakuzzi egyikébe. 

Santorini, Athén, Kataloko, Kefalonia, Corfu

A rossz idő miatt kétséges volt, hogy ki tudunk-e szállni Santorinin, ugyanis olyan kicsi a kikötője, hogy a partoktól távolabb lehorgonyozva, kisebb hajókkal juthattunk csak el odáig. A hajóskapitány azt ígérte, hétfőn közli a döntését, így hát a reggelinél bejelentett jó hírt – miszerint az idő alkalmas a kiszállásra – mindenki üdvrivalgással fogadta. Ám mivel rengeteg emberről volt szó, elég nagy csúszással sikerült csak kijutnunk a partra, és a még mindig hatalmas hullámok miatt azt a 15 perces turista hajóutat sem kívánom senkinek.

Szerencsére Santorini, a hegyormokra épült fő településével, Firával kárpótolt minket, még ha folyamatosan ott is lebegett előttünk az időpont, amire, ha törik, ha szakad, vissza kellett érnünk, különben nélkülünk indult volna el a hajó.

Ugyan a pár óra arra nem volt elég, hogy a kék-fehér épületeiről híres Oia városába is eljussunk, de arra igen, hogy az egyik sziklaszirti kávézóban a panorámát csodálva kicsit megmártózhassunk a talán legszebb görög sziget hangulatában.

Igaz, a szamaralogást kihagytuk, inkább a villámgyors felvonót választottuk, amely kasszájánál az egyszerre több tengerjáróból kiömlő utasok hosszan kígyózó sorokban álltak. Itt azért már kezdett derengeni, hogy a tömeg és a kevés idő miatt aligha fedezhetjük fel igazán a görög célállomásokat, de valamit valamiért. A hajón való utazás élményéért ugyanis érdemes megalkudni. Hiszen annyira különös és misztikus, ahogy minden éjjel egy ekkora hajón léteztünk, ettünk, ittunk, szórakoztunk, haladtunk a tengeren!

A kedd reggel a pireuszi kikötőben ért minket. A kikötést, ha épp nincs az ember a fedélzeten, a kabinokban található tévé egyik csatornáján élőben is lehet figyelni, sőt 24 órán keresztül is követhető, mit lát a kapitány és tisztjei.

Athénban már jártunk, így tudtuk, hogy sem az Omonia főtér, sem a belváros nem a szépségével fog elbűvölni minket, ám olyan művészkerületekre bukkantunk, ahol a görög főváros új arcát mutatta meg. Korábban az Akropolisznál is jártunk már, de azért felsétáltunk az aljához, ahol már az előszezonban is rengetegen vártak arra, hogy immár 30 euróért bejuthassanak a görög kultúra fellegvárába. 

Szerdán egy hihetetlenül pici halászfalu, Katakolo következett, ugyanis innen 35 kilométerre található Olympia, a világjátékok origója. Az évszázados leletek mellett az itt felállított múzeumban őrzik Pierre de Coubertin báró, az olimpiai mozgalom atyjának bebalzsamozott szívét.

Csütörtök Kefalónia napja volt, a székhelyén, Argosztoliban kötöttünk ki. Hiába találhatók ezen a szigeten Görögország legszebb strandjai és partszakaszai, ezekre nem volt idő, viszont belefért egy séta a Szent Theodor világítótoronyhoz, ami a Katavothres víznyelő után található. Ez utóbbi egy geológiai érdekesség: látszik, ahogy eltűnik a víz a földben. A geológusok egyszer megfestették a vizet, ami a 15 kilométerre található és a kék összes árnyalatáról híres Melissani barlangtónál bukkant fel ismét.

Corfun úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Ezért be is menekültünk a velencei eredetű Régi Erődbe, és nem bántuk meg. Egy 60 méter hosszú hídon lehet bejutni, mely alatt mesterséges csatorna választja el a hatalmas falakat a várostól. Corfu óvárosa egyébként az UNESCO-világörökség része, és ha csak pár óránk van rá, érdemes még esőben is elidőzni és barangolni, ahogy a franciák által épített Esplanade sétányon és parkban is.

Vissza Bariba

Ködös, borongós, esős időben hagytuk magunk mögött Corfut, és aznap éjjel, ahogy az első éjszaka is, ismét érezni lehetett, ahogy a rossz idő miatt a hullámok dobálták a hajót. Mindez keretbe foglalta az utunkat – ám semmit nem vont le az örök élményből. A szervezők kreativitását dícséri, hogy a White Evening alkalmával fehér ruhában kellett a vacsoránál megjelenni, a Green Dayen pedig minél színesebb ruhában – ekkor a pincérek és szakácsok zöld kötényükben táncra perdültek és körbevonultak az utasok között, akik tapssal köszönték meg az egész heti finomságokat.

A személyzet egyébként – szinte egytől egyig fülöp-szigeteki és indiai dolgozó – fantasztikus munkát végez. Hihetetlen, hogy 7 napból hetet dolgoznak, és kikötéskor sem mennek pihenni, hanem kezdődik minden elölről …

De ami nekik kemény munka, az nekünk életreszóló élmény, és legalább egyszer érdemes átélni – ha megvan rá a lehetőség. Bőröndjeinket még előző este 11 órakor kellett kitenni a kabinunk elé, így az utolsó, pugliai kikötés után már a parton keresgélve találtuk meg őket. Arra gondoltunk, milyen jó, hogy biztonságban visszaértünk, hiszen az utazásunk hetében ment végig a világsajtón, hogy az Argentínából indult MV Hundius óceánjárón hantavírus járvány tört ki, és több halálos áldozat is volt. Szóval hálát adtunk az égnek, hogy itt minden a legnagyobb rendben zajlott, majd búcsút vettünk egyhetes szállásunktól, és irány Bari – de erről majd legközelebb, mert az is megér egy misét.

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.