Magasélet az igazi mini-Dubajban

Másodszor jártam Batumiban húsvét előtt, és ha rajtam múlik, nem ez volt az utolsó alkalom. A furcsa, sokszínű és futurisztikus város különleges helyet foglal el az emlékeim között. A tengerparti várost nem érintik a fapados repülőjáratok, de a kutaiszi reptérről két óra alatt elérhető a leszálláshoz igazított buszokkal.

Batumiban számítanak arra, hogy a turisták otthon nem sok helyen tudnak grúz larit váltani: a városban egymást érik a pénzváltók. A kiélezett verseny miatt nincsenek nagy eltérések, de ha nagy tételben váltunk, érdemes egy-két utcát arrébb sétálni a frekventáltabb környékekről a jobb árfolyam érdekében.

Az első pozitív élmény az információs irodában ért: Batumi-kártyát vettem volna, de az ügyintéző lebeszélt. A kártyához nem tartoznak nagy kedvezmények, és mindössze négy buszjegy van rajta, én pedig leginkább a közlekedés miatt számoltam ezzel.

A buszjegy azonban 70 tetri (ez a grúz lari váltópénze), tehát körülbelül 82 forint. (A grúz fizetőeszköz márciusban 120-125 forintot ért, áprilisban kicsit olcsóbb.)

Három éve, első látogatásom alkalmával még 30 tetri volt, és itt vettem életemben először bankkártyás érintéssel jegyet a buszon.

A digitális utastájékoztató táblák megbízhatók – a képernyőn grúz és angol nyelvű állomásnevek váltják egymást –, de a tömegközlekedés lehetne szervezettebb. A buszok és az iránybuszok (marsrutkák) nincsenek összehangolva, az online elérhető hálózati térképnek pedig legfeljebb muzeális értéke van. Egy-egy útlezárás és a számozások néha összezavartak, de feltaláltam magam, és eljutottam a szállásig.

Gyógyító panoráma

Amikor először megláttam Batumit, eszembe jutott, hogy így nézhetne ki Szeged vagy Szolnok, ha néhány multimilliárdos ingatlanfejlesztő a saját ízlésére formálná a Tisza-parti városokat. A Fekete-tenger partján ma is érződik a szovjet építészet hatása, de az elmúlt tizenöt évben a felismerhetetlenségig átalakult a városkép. Tucatszámra épültek a felhőkarcolók, és jelenleg is több nagyberuházás fut városszerte.

Első alkalommal az Orbi Cityben szálltam meg, és biztos voltam abban, hogy ezúttal is ezt fogom választani. Az öt egymás mellett álló, 55 emeletes épületet a világ legnagyobb szállodakomplexumaként hirdetik, összesen 10 800 apartmannal.

Ezúttal sikerült egy 40. emeleti, erkélyes, panorámaablakos lakást foglalnom mindössze 320 lariért (41 ezer forintért) hét éjszakára. Csak akkor hittem el, hogy nem átverés, amikor megkaptam a belépőkártyát a recepción.

A kilátás még azt is ellensúlyozta, hogy az utazás első napjaira lebetegedtem, ezért a napok nagy részét az ágyban kellett töltenem. Elhúztam a függönyöket, és alig tudtam levenni a szememet a városképről.

Tiszta időben Törökország partjait is látni az erkélyről: Batumi alig 15 kilométerre fekszik a grúz-török határtól. A város gazdasága részben azokra a török turistákra épül, akik rendszeresen átjárnak a kaszinók miatt: Törökországban szigorúan tilos az efféle szerencsejáték.

Ezért érdemes bőrönddel menni

A batumi életszínvonal ma már nem sokkal marad el a Fekete-tenger túlpartján fekvő bolgár városokétól. A szegénység még mindig széleskörű, de a buszjegy és a szállás mellett az élelmiszerek és a vendéglátó-helyek árszínvonala is messze a budapesti szint alatt van. A kelet-európai városképet nem csak a felhőkarcolók, hanem egy futurisztikus McDonald’s, a budapestihez hasonló biciklibérlő rendszer és rengeteg bitcoin-automata is megtöri.

A kényszerpihenőm arra is jó volt, hogy olvassak egy kicsit arról, hogyan lett Grúzia a világ egyik kriptobányászati központja.

Ilyen szálláslehetőségek és árak mellett sok digitális nomád költözik az országba, az olcsón elérhető vízenergia és a laza szabályozás pedig mágnesként vonzotta a kriptocápákat. A kriptobányászatból és -kereskedelemből származó bevétel adómentes Grúziában, és mint megtudtam, az automatákat inkább valutavásárlásra használják, mint készpénzfelvételre. (Az országban nem ez az egyetlen furcsa törvény: például a kannabisz fogyasztása engedélyezett, de a vásárlása tilos.)

Amikor már jobban éreztem magam, bőven válogathattam a zöldterületek között, hova menjek sétálni. Először a közeli Ardagani-tavat jártam körül: a tó az Orbi City és a tengerpart között terül el, nyugodt légkörét pedig a horgászok is szeretik. A Május 6. parkban lévő tó viszont nagyobb, szebb, és egy kisebb állatkertet is berendeztek a partján. (Az ortodox keresztény kultúrában május 6. Grúzia védőszentjének, Szent Györgynek az ünnepe.)

Innen a tenger felé tartva a Japánkerthez érünk, ahol már három éve is távolról kiszúrtam a tájidegen, óriási színes polipot. A part másik részén lévő Ali és Nino szobor is látványos: a két fiatal szerelmi története minden este hét órakor felelevenedik, a szobrok ilyenkor közelebb mozdulnak egymáshoz.

A szállodakomplexumtól délre két bevásárlóközpont is épült, a Grand Mall és a kisebb Metrocity.

Ha ezeket is útba ejtjük, érdemes bőrönddel készülni az utazásra, mert a lábbelik is olcsóbbak a budapestinél: én 20 lariért (2600 forintért) egy téli bakancsot hoztam haza.

Ezenfelül a plázák kevés újdonságot nyújtanak a budapesti bevásárlóközpontokhoz képest, de nyitott szemmel lehet különlegességekre bukkanni. Ilyen volt például a borral ízesített fagyi, amivel óvatosabb is lehettem volna: vásárlás után jöttem rá, hogy a grúz Kindzmarauli egy félédes ital. Jeges édességként nem volt a legfinomabb, de a mellé kért pisztáciás ízű gombóc helyreállította az egyensúlyt.

A Volánbuszt ne is keressük

Batumi éghajlata sokkal esősebb a magyar városokénál, a tavasz pedig igen szélsőséges: 3 foktól 30 fokig szinte bármi előfordulhat. A legtöbb napon szerencsém volt, de vízálló bakancsot érdemes vinni az útra. A helyiek már hozzászoktak a sok esőhöz, egyikük a legnagyobb özönvízben is vörös kaviárt árult egy autó csomagtartójából.

Csütörtökre megérkezett a 25 fokos tavasz, délután akár a tengerben is fürödhettem volna. A parton végigfutó sétányt igényesen kialakították, a járda mellé végig pálmafákat ültettek, és néhány napozóágy is helyet kapott itt, de kijelölt strand nincs. A part végig kavicsos, homokos strandért az északi Shekvetilihez kellett volna utaznom.

Hat nap után azt hittem, egész jól tájékozódom Batumiban, de a buszállomás egy átláthatatlan káosz.

Menetrend nincs, a marsrutkák elején grúz nyelvű felirat jelzi az irányt, egy-egy sofőr néha rákiabál a járókelőkre, hova szeretnének menni – de az angoltudás ide kevés.

Montenegrói, albán, észak-macedón és egyiptomi buszállomáson is jártam már sikerrel, de ez kifogott rajtam. Átsétáltam a másik buszpályaudvarra, hátha könnyebb dolgom lesz, de ott csak néhány nemzetközi busz várta az utasokat, mielőtt Törökországba indult.

A vasútállomás kissé kiesik a belvárostól, de helyi buszokkal könnyen elérhető. A menetrend itt viszonylag egyszerű: csak a repülőtér városába, Kutaiszibe és a fővárosba, Batumiba indulnak vonatok. Az emeletes Stadler-szerelvények modernebbnek tűntek a Magyarországon futó vonatoknál, ezeket legközelebb mindenképpen szeretném kipróbálni. A sebességen azért lehetne javítani, a fővárosba öt óra alatt lehet eljutni Batumiból.

Limonádé tárkonnyal

Grúziából nem érdemes hazajönni anélkül, hogy ne ennénk az ország legismertebb ételéből, a hacsapuriból. A klasszikus, egész Grúziában kapható változat az egyszerű, sajttal töltött kenyér, az Adzsaria régióban élők azonban büszkék a saját, vajas-tojásos feltéttel díszített ételükre.

Azt sajnálom csak, hogy a grúz tárkonyos limonádéra az utolsó napon találtam rá: annyira finom, hogy egész héten szívesen ittam volna.

Szintén kihagyhatatlan élmény az Argo libegő, ami néhány perc alatt az Anuria-hegy tetejére visz fel a tengerpartról. A 252 méteres hegycsúcs panorámája vetekedett a szállódai erkélyről tapasztalt látvánnyal, és az ott található étterem sem túlárazott.

Bármennyire magasra foglalunk szállást, Batumi és a környék látnivalóit nem lehet egy hét alatt felfedezni. Legközelebb felkészültebben térek vissza a buszpályaudvarra, és a Fekete-tengerben is megmártózom.

Indulás előtt érdemes figyelni arra, hogy a Grúziába látogatóknak nemrég kötelezővé tették az utasbiztosítást – tőlem nem kérték a belépéskor, de enélkül ne induljunk útnak!

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.