Ahol még él a Szovjetunió – időutazás Örményországban

Tudtuk persze, hogy hová megyünk: egy helyre, ahol mintha megállt volna az idő. De úgy is fogalmazhatunk, hogy Örményország nagyon erősen kötődik a múltjához – akár 30, akár 3000 évvel ezelőttről van szó.

Egy olyan posztszovjet országba érkeztünk, ahol egyetlen változtatás nélkül le lehetne forgatni egy ‘70-es években játszódó filmet. Az épületek és a járművek tömény időutazás-élményt adnak, de nemcsak a nagy számban előttünk guruló, nálunk jóval idősebb Kamazok, Ladák, Uazok és Zilek látványa okoz kultúrsokkot: a főváros, Jereván gyakorlatilag egyetlen nagy szoborpark.

Az emlékművek száma vidéken sem csekély, de itt konkrétan a szobor-túladagolás veszélye fenyegetett minket. A városban sok urbanisztikai probléma megoldásra vár, de arra az egyre nagyon ügyelnek, hogy az emlékműveket övező közparkok tökéletesen rendben legyenek tartva.

Churchill kedvenc itala

És hogy a hegyvidéki országban, a magasan fekvő főváros síkabb területein is megkapjuk a mászásadagunkat, Jereván tele van lépcsőkkel. A szobrok mellett ez tűnik a fő profiljuknak: ami fontos és érdekes, az magasan van.

Így az Ararat-gyár is, amely uralja a város látképét, egyúttal a leginkább vonzó célpont az ide érkezőknek. Még az absztinens turistákat is érdekli, hol és hogyan készül a világ talán legjobb brandyje, amit Sir Winston Churchill Jaltában annyira megszeretett, hogy onnantól kezdve folyamatosan kellett küldeni neki az utánpótlást.

A gyárlátogatás vezetője szerint napi egy üveggel ivott meg belőle – ezt ugyan túlzásnak éreztük, de pár pohárnyi kóstolóra mi magunk is beneveztünk. Érdekes ízélmény volt, különösen a 20 éves tétel, noha üvegszám azért nem nyakalnánk.

Különben is vártak még ránk az előzetesen dicsért helyi borok – no meg az örmény sörök, amelyekről viszont semmi jót nem hallottunk. Kalandvágyunk végül elnyerte méltó jutalmát: felelősségem teljes tudatában le merem írni, hogy életünk legrosszabb söreit fogyasztottuk el Örményországban.

A többieknek a tömeggyártott sörök jelentették a mélypontot, nekem – bár erős volt a verseny – egy kézműves főzde termékei okozták a legkellemetlenebb perceket. Ha rossz sörökről van szó, itt egyszerűen nem tudnak hibázni.

Ettünk jókat is, de…

Ételek terén már vegyesebb a kép. Először is, az olvasókat a részletektől megkímélve muszáj kihangsúlyoznom: nem árt az óvatosság, nem minden konyha való minden gyomornak. Nem akarom rossz hírét kelteni az örmény ételeknek, mert egy gyomorrontáshoz több tényezőnek is kedvezőtlenül kell alakulnia – de utólag úgy érzem, valamivel nagyobb ívben is kerülhettük volna a rizikókat.

De hogy a másik serpenyőbe is kerüljön valami: a vidéki reggelik szenzációsan színesek, gazdagok és kiadósak voltak. És kevés kellemesebb napindító van, mint amikor friss paradicsom, paprika, tojás, sajt, lekvár, szörp kerül az asztalra, a szállásadó saját terméséből. A barack pedig egyenesen világverő az örmény hegyekben, zöld héja ellenére nagyon is érett, mézédes, lédús – ez hiányozni fog.

És ha már hegyek: most először jártunk olyan országban, ahol ennyire dominánsak voltak a sokezres csúcsok, ezek határozták meg a látképet és az egész utazást. Na meg a szerpentinek és a sokszor szó szerint úttalan utak.

Egyik ámulatból a másikba estünk, hogy ezeket mégis hogyan jelölhetik betűvel és számmal a térképeken – miközben igazán biztonságosan csak az elnyűhetetlen Uaz terepjárók haladhattak rajtuk, amiknek még út sem kell.

Ararát: az övék is, meg nem is

Ami pedig talán mindennél többet elmond erről a kis országról: a környék legmagasabb hegye, az örmények nemzeti jelképe, a világhírű brandy névadója, a biblikus jelentőségű Ararát… nos, nem Örményországban van.

Törökország a hírhedt 1915-17-es népirtás után nem sokkal tette rá a kezét a legmagasabb pontján 5137 méter magas hegyre. Sajnos nagyon jellemző, hogy a legmeghatározóbb helyüket is elvették tőlük. A finoman szólva is viharos örmény történelem során aki csak tudott, igyekezett átgázolni rajtuk, leigázni őket, és főképp jó nagy területeket kihasítani az országból.

És ennek még mindig nincs vége. Az utóbbi idők legnagyobb örmény tragédiája a hegyi-karabahi lakosság teljes elűzése a „kedves szomszéd”, Azerbajdzsán által. Ami átvezet egy másik problémás jelenségre: a hasonló konfliktushelyzetek megoldását a baráti Oroszországtól várnák az örmények – hiába.

Magyarként ezt nehéz megítélni, nem is biztos, hogy igazságos vagyok, de nekem igencsak Stockholm-szindróma jellegűnek tűnik az örmény-orosz kapcsolat. A segítség újbóli elmaradása ellenére ugyanis hatalmas kultusza van itt az eurázsiai nagyhatalomnak.

Az oroszok nem csak a spájzban vannak

Persze, Oroszországból jön a gáz, az autók és buszok, a befektetések, a turisták, szinte minden.

Mégis túlzásnak tűnik, hogy a két világ, Európa és Ázsia határán billegő országban CCCP-melegítős „rajongókkal” van tele minden utca és vegyesbolt – miközben a szovjet uralom érezhetően évtizedekkel visszavetette Örményország fejlődését minden téren.

Az ősrégi szovjet autók bármilyen úton elmennek, de nem is lenne rájuk szükség, ha lennének normális utak – meg normális életszínvonal, aminek révén többen jutnának valamivel újabb, jobb minőségű járművekhez.

És jó lenne, ha esetleg a gázvezetékek sem a föld fölött, a telkek kapuinál látványosan megemelve futnának, az örmény vidéket meghatározó látványelemként, és Jereván belvárosának forgalma sem egyetlen, végtelen dugó lenne, ahol még életképes vészforgatókönyv sincs: a túltömött, alulméretezett, ősrégi buszokon és trolikon sem lehet ép elmével A-ból B-be elvergődni.

Maradna a gyaloglás, mint alternatíva, de zebrákból már korántsem áll olyan jól az örmény főváros, mint lépcsőkből. Sokszor igazi bátorságpróba átkelni az autók között, mert (amolyan közel-keleti és észak-afrikai módra) a közlekedésnek nem annyira szabályai vannak, mint inkább ritmusa.

A metró pedig külön fejezet: kínosan ügyeltek arra, hogy a belváros fontosabb pontjait ne érintse az egyetlen vonal; az érkező szerelvények gyakran feleannyi kocsiból állnak, mint arra az utazóközönség számít, ezért a megálló végéből rendszeresen durva futóverseny indul a nemlétező helyekért. De legalább tilos is fotózni a mi régi metróinkhoz hasonló járműveket, amelyekre silány minőségű műanyag „játékzsetonok” bedobása után szállhatunk fel. Egzotikus élmény, mi tagadás.

Visszatérve az oroszokhoz fűződő viszonyhoz: az ilyen szintű alárendelődés már csak azért is furcsa, mert közben vannak az örmény történelemnek olyan fejezetei, amelyek hatalmas büszkeséggel töltik el a helyieket, és érezhetően nagy becsben tartják őket.

A hegyekben látogatható gyönyörű templomok és a különleges kacskarok, vagyis faragott kőkeresztek mind azt hirdetik, hogy itt él és virágzik a világ legősibb keresztény kultúrája: az örményeknél már 301 óta ez az államvallás, tehát az apostoli korhoz történelmi léptékben nagyon közel alakult ki az itteni kereszténység.

Ahhoz, hogy mindezt értékeljük, még csak vallásosnak sem kell lenni: a mesés panorámával övezett épületek sokadjára is lenyűgöztek minket. Még úgy is, hogy némelyikhez kommersz turista-infrastruktúra is kapcsolódott, a többi közt lépésenként kínálgatott gyertyákkal és… galambokkal. Én eddig csak esküvői galambreptetésről hallottam, de hát minden utazás egyben alkalom is a tanulásra.

És arra, hogy elgondolkodjunk dolgokon. Például azon, hogy vajon Örményországot lehet-e közel-keleti államnak tekinteni. Engem ugyanis ebbe az irányba terelt minden tapasztalat: a táj, a zene, a millió gránátalma, a forgalomszervezés „érdekességei”, a vezetési stílus, a hangulat, a szoros kapcsolat a bibliai helyszínekkel.

Benyomásaim részben helyesnek bizonyultak; mint megtudtam, Örményország több Közel-Kelet definícióba is belefér (pikáns adalék, hogy a CIA is ilyen országként definiálja).

De ettől még az is fontos kérdés, hogy Örményország Európa vagy Ázsia része. A legelső keresztény államként, több ezer éves hagyományok őrzőjeként Európában lenne a helye. És szívesen is látjuk „minálunk”, azok után, hogy milyen meleg vendégszeretettel fogadtak minket – meg persze kiváló vörösborokkal.

Ezúttal még az sem zavart, hogy legtöbbször orosznak néztek. Hiszen itt már-már vallásos áhítattal szeretik őket…

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják, a Világjáró Extrát (El Camino) pedig itt érhetik el.