Durucz Dávid cikkei

„Most először vannak magyar vendégeim” – a mondat, amit mindig szívesen hallok. Nem magamat érzem tőle különlegesnek, hanem a helyet, amit felfedeztem. Ez most egy kis örmény borászat éttermében esett meg, de az utunk során több helyen is elhangozhatott volna. Turistaparadicsomnak semmiképp sem lehet nevezni a legkisebb kaukázusi országot, de látványosságokat és élményeket bőven tartogat – ahogy meglepetéseket is, nem mindig a kellemes fajtából. A Világjáró e heti állomása: Örményország.

„Szervusz, vízibusz! Friderikusz!” Tunéziában a mai napig ezzel fogadják a magyar turistákat a rámenős árusok, figyelmeztettek utazás előtt. A helyszínen pedig valóban elhangzottak ezek a szavak, amikkel a fiatalabb korosztályok már nem nagyon tudnak mit kezdeni. Én meg a rámenős árusokkal és egyéb lehúzós alakokkal nem tudtam mit kezdeni. Egy darabig, aztán szerencsére felfedeztem az ország sokkal igazibb és emberibb arcát. A Világjáró e heti állomása a kalandos Észak-Afrika.   

Szingapúrba kevesen mennek kifejezetten Szingapúr miatt. A városállam Ázsia egyik legfontosabb légiforgalmi csomópontja, milliók utaznak tovább Thaiföldre vagy éppen Ausztráliába a világ legjobb repülőteréről, a Changiról. Mi Borneóra mentünk innen, Szingapúrtól másfajta élményeket vártunk – és nem csalódtunk. A Világjáró e heti állomása „az oroszlán városa”.

„Borneón mindig esik! Harmincnyolc fok van árnyékban, (...) és semmi sincs, ami száraz. Harmincnyolc foknyi fullasztó, gőzölgő, zsíros meleg.” Először Rejtő Jenőnél olvastam erről az egzotikus tájról, és bizony a „Pipacs, a fenegyerek” szerzője nem tévedett nagyot. A Világjáró ezúttal a maláj szigetvilágban kalandozott.