Durucz Dávid cikkei

A „marokkói senkiföldjén” bújtunk el a tél elől.

Dollynak igaza volt: Isztambul a szuvenírek mellett szép emlékeket is kínál. De leginkább lehengerel: elhalmoz és magával ragad – egy idő után már alig tudod, hol vagy. Ilyenkor elég felnézni, meglátsz egy hatalmas mecsetet, és legalább már ahhoz lesz támpontod, hogy merrefelé szédelegsz ebben a felfoghatatlanul nagy megapoliszban. A Világjáró e heti állomása Törökország legnagyobb városa.

„Van itt három templom, három iskola, hat kocsma és egy bolt, szóval rendben vannak a prioritások” – mondta kísérőnk Európa egyik legkülönlegesebb szigetén, Inishmore-on, ahová körülményes eljutni, de ahonnan lélekben hazatérni sokkal nehezebb. A Világjáró ezúttal Írország ősi részéről jelentkezik.

Mi lenne, ha Budapest egy ország lenne, csak éppen két-háromezer méteres hegyek között, kerületek helyett völgyekben fekvő falvakra felosztva? Nos, a buszozás például lassabb, de látványosabb időtöltés lenne – és már ezen a ponton kiderül, hogy a méreten kívül semmi közös nincs a magyar fővárosban és Európa legnagyobb miniállamában. A Világjáró ezúttal Andorrában járt.

Kuvaitba nem szokás „csak úgy” elutazni. Az Arab-öbölben és úgy általában a Közel-Keleten is sok ingergazdagabbnak ígérkező, komoly turistainfrastruktúrával rendelkező ország van. De ha valaki azt szeretné látni, milyen lehetett például Dubaj, mielőtt felkapottá vált, és érdekli egy olajban és pénzben dúskáló, mégis autentikus hely, akkor egy rövid vizitet mindenképp megér. A Világjáró ezúttal a kicsi, de semmiképp sem szerény Kuvaitba látogatott.

„Szeretek helytelenül cselekedni” – mondta vigyorogva szaúdi utastársam, majd nagyot kortyolt a söréből, ami már a sokadik volt azóta, hogy elhagytuk hazája légterét Budapest irányába. Ezzel lazán félresöpört szinte mindent, amit az előző napokban megérteni véltem Szaúd-Arábiából. Pedig eddigre már sok dolog felülírta az előzetes elképzelésem, miszerint ahol az országhatár van, ott kezdődik a rend. A Világjáró ezúttal a szaúdi királyságba látogatott el.

„Most először vannak magyar vendégeim” – a mondat, amit mindig szívesen hallok. Nem magamat érzem tőle különlegesnek, hanem a helyet, amit felfedeztem. Ez most egy kis örmény borászat éttermében esett meg, de az utunk során több helyen is elhangozhatott volna. Turistaparadicsomnak semmiképp sem lehet nevezni a legkisebb kaukázusi országot, de látványosságokat és élményeket bőven tartogat – ahogy meglepetéseket is, nem mindig a kellemes fajtából. A Világjáró e heti állomása: Örményország.

„Szervusz, vízibusz! Friderikusz!” Tunéziában a mai napig ezzel fogadják a magyar turistákat a rámenős árusok, figyelmeztettek utazás előtt. A helyszínen pedig valóban elhangzottak ezek a szavak, amikkel a fiatalabb korosztályok már nem nagyon tudnak mit kezdeni. Én meg a rámenős árusokkal és egyéb lehúzós alakokkal nem tudtam mit kezdeni. Egy darabig, aztán szerencsére felfedeztem az ország sokkal igazibb és emberibb arcát. A Világjáró e heti állomása a kalandos Észak-Afrika.   

Szingapúrba kevesen mennek kifejezetten Szingapúr miatt. A városállam Ázsia egyik legfontosabb légiforgalmi csomópontja, milliók utaznak tovább Thaiföldre vagy éppen Ausztráliába a világ legjobb repülőteréről, a Changiról. Mi Borneóra mentünk innen, Szingapúrtól másfajta élményeket vártunk – és nem csalódtunk. A Világjáró e heti állomása „az oroszlán városa”.

„Borneón mindig esik! Harmincnyolc fok van árnyékban, (...) és semmi sincs, ami száraz. Harmincnyolc foknyi fullasztó, gőzölgő, zsíros meleg.” Először Rejtő Jenőnél olvastam erről az egzotikus tájról, és bizony a „Pipacs, a fenegyerek” szerzője nem tévedett nagyot. A Világjáró ezúttal a maláj szigetvilágban kalandozott.