A távoli Közel-Kelet: így kalandoztunk a rejtélyes Szaúd-Arábiában

Pár évvel ezelőttig Szaúd-Arábia is azon rejtélyes országok közé tartozott, ahová csak kevesek és nehezen jutottak be: aztán jött a Saudi Vision 2030 (társadalmi reformprogram és PR-kampány) és a nagy nyitás. És mivel egyre több nem-muszlim turistára számítanak, a vízió és a program része, hogy igyekeznek a legszebb arcukat mutatni – miközben továbbra is szigorúan követik az iszlám törvényeit.

Aki talpig feketébe öltözött, egész testet takaró abaját, hozzá csak a szemet szabadon hagyó nikábot hordó asszonyokra számít, láthat ilyen nőket, nem is keveset.

Az öltözködési szabályok ugyan lazultak, és már a „rendes”, vagyis kezeket-lábakat takaró, lehetőleg bő ruházat az előírás mindkét nem tagjainak, azt ne várjuk, hogy a hagyománytisztelő családok egyik napról a másikra nyugati stílusra váltsanak.

A fiatalok közül viszont sokan kihasználják az új helyzetet. Elsőre magam is meglepődtem a kvázi európai ruházatban, nevetve-csacsogva bandázó tinilányokon, és kicsit még tényleg ki is lógnak a sorból – de hát ki tudja, mi lesz itt 2030-ig?

Mindez persze nem azt jelenti, hogy a nőknek mindent szabad, sőt. A fekete „egyenruhán” kívül a legszembetűnőbb a furcsán szegregált utazás. Nők a családjukkal: oké. Több nő együtt: oké. Egy nő egyedül a férfiak között: nem oké. Ezt a metrón például úgy oldják meg, hogy az egyedülálló férfiaknak kell elkülönítve utazniuk – az ellenpont a családi szakasz, ahová minden egyéb formációban felszállhatnak az utasok.

De talán már ez a felállás is lazulóban van: elvétve láttam egy-két magányos nőt is a férfiak között utazni, ráadásul szabadon hagyott arccal. Ekkor kezdett megfogalmazódni bennem, hogy minden előítélet igaz, ahogy mindig van ellenpélda is. De magyarázat vagy logika nem feltétlenül, mert egy másik megállóban már kifejezetten úgy terelgettek minket is, hogy nehogy véletlenül a családos ajtónál szálljunk fel.

És ha már metró: iszonyat nagy mázlink volt, mert amikor a repjegyet vettük, még át sem adták a vonalakat – a rijádi hálózat alig két hónapja üzemel. Természetesen ultramodern, önvezető járművekkel, biztonsági ajtós peronokkal, futurisztikus állomásépületekkel – és első osztállyal! Mert nem csak családi- vagy férfiszakasz van ám: valamivel drágább jegyet váltva tágas, kényelmes, panorámás térben utazhatunk. Erre talán azért lehetett szükség, hogy enyhítsenek a sokkon, amit a luxusautókat maguk mögött hagyva érezhetnek a helyiek.

A szaúdi ugyanis kőkeményen autós nemzet, és akkor még nagyon-nagyon finoman fogalmaztam. A metróhoz aluljáró, felüljáró, majd egy ponton túl zebra is dukál – gondoltam én az európai fejemmel. Itt azonban a gyalogos nem várostervezési tényező.

Fölösleges, bosszantó akadálynak éreztem magam a kocsik között, amik nem győztek kerülgetni az úton, rendes járda híján. Van üzemanyag, van pénz, egyik sem fogy el sosem, ugyan miért gyalogolnának? – gondolják ők a szaúdi fejükkel.

Csúcsszuper metró ide vagy oda, a tömegközlekedésre való átállás már csak azért sem menne egyik napról a másikra, mert Rijádban a távolságokat is az autókra szabták. Minden mindentől messze van, egy hatalmas kórházépület és egy szintén nem kicsi egyetem között például simán lehet több kilométernyi, teljesen üres sivatag. Ahol pedig besűrűsödik a város, ott sem áll meg gyakrabban a metró, az autózást tehát nem lehet megúszni.

Mondjuk úgysem isznak. És ez az egy tényleg igaz, itt nincs lazítás, nincsenek kiskapuk – az országhatárokon (és a légtéren) belül semmiképp. Félmegoldás van csak: a rengetegféle alkoholmentes sör, bor és koktél. Ismerkednek tehát ezzel a „kultúrával”, de csak óvatosan.

A legtöbb vendéglátóhelyen megbízhatóan zavarba jöttek, ha sört rendeltünk, elkerekedett szemmel visszakérdeztek, szabadkoztak, majd megkönnyebbültek, amikor jeleztük: az itallapon szereplő mentes verzióra gondoltunk, természetesen.

Azért voltunk ilyen lazák, mert a legelső helyen, ahová beültünk, széles mosollyal hozták ki nekünk a korrekt minőségű csapolt (!) nullás sört.

Utóbbi az alkohol hiányától eltekintve egyébként egy hibátlan tetőtéri lounge volt, meccsnézéssel, hőgombákkal, vízipipával, ostáblával, finom kajával, kedves kiszolgálással – bármelyik nyugati nagyvárosban menő hely lenne. A focit amúgy legalább annyira imádják, mint mi, és a szaúdiaknak nagyon jól jön a kétórás időeltolódás Európa nagy részéhez képest: szépen lemegy egy hazai rangadó C. Ronaldóval és más sztárokkal, aztán rögtön kezdődik egy BL-mérkőzés.

Utána sem sietnek haza: ha már egész évben csak késő este tudnak a szabad levegőn lazulni a 40-50 fokok miatt, miért a rövidke tél idejére szoknának le erről?

A mediterrán vidékeket idéző éjszakai élet annyira erős, hogy teljesen természetes, ha egy sima szupermarket nyitva van hajnali kettőig. Egy ilyen boltban futottunk össze az első emberrel, akinek mondott valamit, hogy honnan jöttünk. Mint kiderült, három évet tanult a Semmelweis Egyetemen. Hogy miként kötött ki mégis a kassza mögött, az legyen az ő titka.

Rijádban tehát láttuk, hogyan mulatnak a szaúdiak, így nagy várakozásokkal vettük az irányt a még bulisabbnak ígérkező, tengerparti Dammam felé.

A fentebb már említett európai fejünkkel nagyobbat nem is tévedhettünk volna. Megint azzal szembesültünk, hogy ebben az országban a földrajzi és a kulturális távolságok egyformán hatalmasak tudnak lenni.

Gyönyörű, pálmafás-parkos, szépen kivilágított, frissen felhúzott vízparti sétány húzódik több kilométer hosszan a város szélén – mediterrán országokban így néz ki a tökéletes hely az esti korzózáshoz. Na, nekünk csak pár játszóterező családba sikerült belefutnunk vacsoraidő környékén, a teljes városrész kihalt volt, mintha már – vagy még – nem lakná senki. Pár utcával arrébb hatalmas villák sorakoztak egymás mellett, a helyi mércével is szupergazdagok rezidenciái azonban szintén üresen álltak.

Látszólag: mert aztán kiderült, csak a fekete függönyök és a sötétített ablakok csaptak be minket. Mintha az otthonokra is azt a bizonyos éjsötét női ruhát, az abaját húzták volna rá…

Az egyetlen hely, ahol látványosan zajlott az élet, a megtévesztő nevű Heritage Village (szó szerinti fordításban Örökség Falu) volt. Ez valójában nem egy falu, még csak nem is egy városnegyed: egyetlen épület, amelyben arra a lehetetlen küldetésre vállalkoztak, hogy összesűrítsék a szaúdi kultúra múltját és jelenét. A korrektség jegyében hozzá kell tennem: én pedig éppen egy felfoghatatlanul nagy országot próbáltam megismerni pár nap alatt, szóval: 1-1.

A skanzen sem jó szó erre a Village-re, mert valójában egy hagyományos díszletekkel ellátott, óriási étterem, egy mini-bazárral és egy nehezen értelmezhető múzeummal. Az étteremben szőnyegen ülve lehet finom falatokat fogyasztani, és persze teázni – ez még úgy is hangulatos élmény, ha az ember tisztában van vele: nem a sivatag közepén, egy sátorban csücsül éppen, hiába próbálják ezt az érzést kelteni benne.

A mini-bazár tulajdonképpen klasszikus múzeumi ajándékbolt volt, tipikus közel-keleti portékákkal, a kötelező tukmálással és alkudozással. Naná, hogy vettem is egy oud illatú parfümöt: ha már a piacélmény mű, legalább én legyek igazi turista.

Különben is, eddigre teljesen beleszerettem Szaúd-Arábia egyik legjellemzőbb vonásába: hogy az átható, de kellemes illatfelhő sehol nem ér véget. Minden zárt helyiségben parfümökkel és füstölőkkel gondoskodtak arról, hogy az orrunk sose pihenhessen.

Na de az a múzeum! Igazi rejtett gyöngyszem – és talán jól is van ez így. Bár Szaúd-Arábia múltját hivatott bemutatni, a tárlat címe sokkal inkább az lehetne, hogy „Régi dolgok innen-onnan, avagy használt tévék és használt tevék”. A kólásüvegektől a rosszul kitömött állatokon át a kopott külföldi papírpénzekig volt itt minden, ami egy tisztességes nyugati garázsvásárban előkerülhet – egyetlen magyarázó felirat nélkül. Így csak a koronás és pengős bankjegyek tudták kicsit megdobogtatni a szívem. Azóta sem értem, pontosan mit láttam, de az egészről az jutott eszembe, hogy a környéken a ‘80-es évek óta nem járt múzeumi kurátor, és lehet, hogy előtte sem.

Hát akkor hol ismerjük meg az igazi szaúdi kultúrát? Mi az összes közel-keleti város dobogó szíve? Naná, hogy a piac! Mármint az igazi. A Souq Al-Hob, más néven Love Market: a szerelmesek piaca, ami a legnépszerűbb magyarázat szerint arról kapta a nevét, hogy a jegyespárok itt vásárolnak be a szebbnél-drágább holmikból. És bizony ennyi aranyat egy helyen én még nem láttam.

De ha egyetlen sarokkal odébb megyünk, máris eltűnik a csillogó, gazdag kép, ami amúgy az egész országra jellemző.

A piac félreesőbb részein az élet a maga rendezetlen, kissé koszos módján zajlik – ahogy mi azt szeretjük, és a régióban szinte el is várjuk.

Műanyag székek, kunyeráló kóbor macskák, teázó és vízipipázó, ráérős helyiek – meg persze olyan büfék, ahol legalább két hevenyészett tolmács segítsége kell, hogy megrendelhessük a kis sültfalatkás szendvicsünket. Amiben a nagyvonalú tájékoztatás szerint „hús” van: tehát nem csirke és nem hal, kizárásos alapon bárány.

Ezek a legnagyobb élmények egy olyan országban, ami egyébként a hipermodern metróját és a brutális mennyiségű és magasságú tornyait mutogatja a legszívesebben. A legnagyobban és leghíresebben lakik maga C. Ronaldo is. Az egyetlen fotóba alig beleférő Kingdom Tower leginkább egy óriás sörnyitójára hasonlít, de ezzel nem akartuk megsérteni a helyieket.

Ez úgyis csak egy az ellentmondások közül, ebben a nehezen kiismerhető, közelről is távolinak tűnő Szaúd-Arábiában.

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.