Mi történik éjszaka az arab sivatagban?

A minden szempontból hatalmas és lenyűgöző, ám mindezek ellenére meglepően szellős Abu Dhabi reptérre érkezve ismételten nem kérdés az, hogy alig 6-7 óra repülőúttal a hideg magyarországi őszből egészen más világba csöppentünk, különösen, mivel az Aladdin mágikus repülőszőnyegének stilizált mintájára megalkotott épületből kilépve falként jön szembe a 40 fok körüli párás meleg.

A felhőkarcolók különlegességéről és formáiról előző cikkünkben már részletesebben is írtam, így engedjék meg, hogy ezúttal az Arab-öböl mentén fekvő Egyesült Arab Emírségek más szépségeire koncentráljunk.

Kezdésnek például jöjjön Rász el-Haima, az ország legészakibb emírsége, amelynek büszke múltjában kalandozó kalózok is feltűnnek, hiszen a Rász el-Haimában ma is uralkodó Al Quasimi-család a korai 18. században hasított ki magának egy komoly szeletet a területből a szomszédos emírséggel, a mai Sardzsával együtt.

A kalózősök a brit és ománi zászló alatt közlekedő kereskedőhajókkal is gyakran összetűzésbe keveredtek – kifosztották őket –, így tulajdonképpen nem is volt meglepő, hogy 1809-ben a brit flotta megindult az emírség ellen, gyakorlatilag eltörölve a flottát. 1815-ben megszületett egy törékeny kiegyezés a felek közt, amelyet aztán 1819-re jól fel is rúgtak. A brit partraszállást egy napokig húzódó ostrom követte a ma is álló, azóta világörökségi helyszínné nyilvánított Dhayah-erődnél, ahol közel 800 ember tartott ki úgy hosszabb ideig, hogy nem volt megfelelő élelme, vize, és nem tudott elbújni a sokszor 40-50 fokot elérő hőség elől.

Az utolsó Al Quasimik december 22-én adták meg magukat, 1820 januárjában pedig megszületett az 1971-ig tartó brit protektorátus, amelynek keretében a terület brit védelem alatt virágozhatott tovább, igaz, a kalózkodástól (és a kevésbé dicsőséges rabszolgatartástól) végleg el kellett búcsúznia.

A kalózok tengerpartja

Az Egyesült Arab Emírségekhez utolsóként csatlakozó, így annak hetedik emírségévé váló Rász el-Haimában járva a kalózmúltból viszonylag kevés érzékelhető. Az azonban rögtön szembeötlő, hogy nagyon más világba érkeztünk, mint Dubaj felhőkarcolói közt – és nemcsak azért, mert az ide vezető út mellett fekvő sivatagban szám szerint legalább 15 tevét számoltunk meg az autópálya közvetlen szomszédságában. Szintén rendkívül szokatlan látványnak érződnek a látóhatáron magasodó, vöröses hegyek, előbb azonban a tengerpartra vezet az utunk.

Rász el-Haima külterületén az Egyesült Arab Emírségekre nem jellemző módon szinte kiépítetlen, ám homokos, a sziget ezen oldalához mérten tisztának nevezhető strandot találunk, amelynek partján a kempingező helyiek sem zavartatják magukat. Egy elhagyatott, hatalmas fallal körbevett, egykori luxusvilla árnyékában úszunk a forró arab napon, rácsodálkozva a feltűnő halcsordákra, miközben egy közeli sziklán állva egy úriember szigonnyal vadászik egy-egy nagyobb példányra – a kép szinte idilli.

Az egyébként különleges hangulatú, a maga módján Dubajnál sokkal inkább az arab világ más városaira emlékeztető, lapos és széles városon áthaladva akár úgy is gondolhatnánk, hogy ez egy kifejezetten konzervatív környék: ez azonban így nem igaz, hiszen a tervek szerint Rász-el Haimában nyílik majd meg az Egyesült Arab Emírségek első kaszinója – az egykori kalózok városa tehát Las Vegas nyomdokaiba lépne majd.

Utunk a Hadzsar-hegyláncra vezet, amelynek része az Egyesült Arab Emírségek legmagasabb pontját jelentő Dzsebel Dzsai-hegy – érdekesség, hogy ennek ténylegesen legmagasabb része már Ománban van, így a közhiedelemmel ellentétben az Emírségek legfentebb található csúcsa az 1691 méteres Dzsabal Ar Rahrah.

A hegy majdhogynem legmagasabb pontjára autóút vezet – ennek oka bizonyára részben az, hogy Rász el-Haima sejkje is palotát tart fent itt. A Dzsebel Dzsai képe az Egyesült Arab Emírségekre eső részen jól megmutatja az ország hozzáállását a földrajzi adottságok kihasználásához, hiszen egyfajta hegyi vidámparkot alakítottak ki: a felmerészkedő látogatókat a meredek hegyoldalban kanyargó bobpálya mellett a világ leghosszabb drótkötélpályája várja, ahol 1680 méteres magasságban, közel három kilométeren keresztül száguldhatnak a legmerészebbek.

A hegyoldalba érkezve egyébként kiépített foodtruckok, pihenőhelyek és turistautak is várják az érdeklődőket – igaz, ez utóbbit a 38-40 fok körüli hőségben, egy olyan hegyen, ahol természetes árnyék egyáltalán nincsen, csak nagyon kevesen vállalják be.

Az élő sivatag

Tovább indulva már ismét az emírségek közti autópályán száguldunk, hiszen estére a Dubaj melletti sivatagba vezet az utunk, ahol nem akármilyen eseményre készülődnek lelkesen: látható lesz az égen egy üstökös, amely hosszú idő után tűnik fel újra az égen.

Miközben a homokrengetegbe vezető autóút szépen lassan elfogy, a már leparkolt autók mellett gyülekező tömeg engedelmesen üldögél a sivatag homokjában kiteregetett gyékényeken, izgalommal bámulva az eget: ide Dubaj nagyvárosi fényei is csak alig-alig érnek el.

A sivatag él, hiába ment le a nap, és meglepően hideggé válik az arab éjszaka, a messzeségben tüzek fényei pislákolnak: errefelé viszonylag mindennapos, hogy a homoktengerben éjszaka sütögetnek, összegyűlnek barátok és családok. Nem ők és mi, akik az üstökösre várunk, az éjjeli sivatag egyetlen lakói, hiszen hatalmas dzsippek, zászlórudakat lobogtatva és fényeket villogtatva száguldoznak körbe-körbe a közeli utakon, tombolásuk féktelen, ám a sok lóerős motorok dübörgése egy idő után inkább kellemes háttérzajnak tűnik.

Az ég felhős, így az üstökös éppen csak látszódik, a csodálatos, sokmilliós teleszkópba belenézve csak egy halvány, pislákoló foltot látunk, de végül is elmondhatjuk, igen, láttunk egy üstököst az arab sivatagban állva.

Elkeseredni azért nem kell: a dubaji asztronómiai társaság lelkes önkéntesei teleszkópjaikban mutogatják a Holdat, a Vénuszt, a sivatagi tömeg pedig csendesen duruzsol, és a csillagok alatt fekve tulajdonképpen minden nagyon rendben van.

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.