A város, ahol fürtökben lógnak a cicák, és sosem zár be a bazár

„Róma ikernővére hat év alatt épült fel” – ez nálunk a családban már szállóige. Feleségem egyetemi tanulmányainak sokszor visszatérő mondata volt a rövid keletkezéstörténete az egykori Nova Romának és Konstantinápolynak, a városnak, amit ma Isztambul néven ismerünk.

Az európai történelem egyik legfontosabb csomópontja ez, ahol kultúrák, vallások és nem utolsósorban kontinensek is találkoznak. Van ennek súlya, és ezt az első pillanattól érezni is lehet.

Sőt, már eggyel korábban is: egy város méretű reptérre érkeztünk meg, ahonnan aztán végtelennek tűnő séta-metrózás-átszállós séta-újabb metrózás után értünk egyáltalán valahová, amit már Isztambul belvárosának lehet nevezni.

Pontosabban az egyik belvárosának, mert nem győzöm hangsúlyozni: átláthatatlanul, értelmezhetetlenül nagy ez a város.

Írom mindezt úgy, hogy Londonból érkeztem meg ide…

Cicák fürtökben

A mérete miatt igazán megismerni esélyem sem volt Isztambult, ezért eleve úgy álltam hozzá, hogy én „csak” érezni és átélni akarom. Így az éppen megfelelt első benyomásnak, hogy a reptéri metróról leszállva az állomáson egy kellemesen bekuckózott macska fogadott minket. Előfutára a sok-sok társának, akik túlzás nélkül ellepték a nagyváros utcáit.

Hozzánk hasonlóan ennek a helyiek is örülnek: jól tartják őket, többségük egészséges, jóllakott cicaként őrizte birodalmát, mindhárom dimenzióban kihasználva minden, fekvésre alkalmas felületet.

Nekik szabad bejárásuk van mindenhová. Rólunk, turistákról ez már korántsem mondható el. És nem arra gondolok, hogy a mecsetek hívőknek fenntartott részére nem léphettünk be. Isztambul drága, és ha turista vagy, ez rád különösképpen vonatkozik. A belépők jó része a külföldieknek többe kerül, mint a helyieknek, és olyan számok röpködnek, hogy kerengő dervisként is nehéz lenne tartani velük a lépést.

Megfizethetetlen élmények

Épp ezért úgy döntöttünk, hogy a fizetős látványosságokat kihagyjuk, egy kivétellel. A Hagia Szophia mecsetet minden európainak látnia kell egyszer. Ez a grandiózus épület a jelképe mindannak, ami miatt Isztambult történelmi csomópontnak neveztem.

Éteri és felséges egyszerre, érezteti, hogy van valaki az ember fölött: legyen az uralkodó, vallási vezető vagy a hite szerinti istene.

Kora építészeti csúcsteljesítménye, amit, ha belegondolunk, mára sem sikerült még meghaladni – az a kupola szó szerint mindennek a teteje.

Az élmény a múzeumlátogatással lesz teljes, ahol bámulatos audiovizuális prezentációval mutatják be az épület történetét. Sodró lendületű előadás, ami annyira igényt tart a figyelmünkre, hogy még két szint között közlekedve, a lift plafonján is folytatódott a hangos vetítés. Zseniális húzás.

És ha jobban belegondolok, maga a Hagia Szophia is egy „audiovizuális prezentáció”: az imára szólító dalok kilométerekre elhallatszanak. Akkor is tudod, hogy hol van a legendás épület, ha még csak a tetejét véled látni valahonnan a távolból.

Kebab aranyáron 

Visszatérve a macskákhoz: nekik ingyenkaja is jár a várostól, ami ránk szintén nem igaz – nagyon nem. Amikor megérkeztünk Isztambulba, fáradtan és éhesen, beültünk az első kebaboshoz, amit éjfélkor még nyitva találtunk. És mivel itt olcsón sokat és finomat ettünk, fellelkesültünk, hogy mostantól ez mindig így lesz. Pedig csak mázlink volt.

Innentől kezdve expedíciószerűen kellett keresni azokat a helyeket, ahol nem tartanak igényt a havi fizetésünk felére egy négyfős vacsoráért cserébe.

Hamar megtanultuk, hogy olyan helyre nem szabad beülni, ahová erőszakkal felérő nyájassággal invitálnak: aki valóságalap nélkül a barátjának, testvérének vagy főnökének nevez téged, az az összes lírádat akarja.

De mivel Isztambul már csak ilyen, a legtöbb drága dolog jó is: ha arra számítasz, hogy itt fogod enni életed legjobb kebabját, a város nem okoz csalódást. Amúgy pedig nem az étterem az egyetlen opció: a forgalmasabb helyeken egymást érték a sült és főtt kukoricás bódék, és a simitet (bagel jellegű török perec) áruló társaik. És amikor az ember október végén beleharap a tökéletes főtt kukoricába, joggal érezheti, hogy ennél jobb nem tud lenni az élet.

Ami szintén mindenhol van, az a tea. A legnagyobb élményeim egyike volt, amikor a menetrend szerinti Boszporusz-hajón egy török teával megpakolt tálcával érkezett egy bácsi, és a városhoz mérten olcsón hozzájutottam az itteni kedvenc italomhoz. Teával a kézben hajókázni Európa és Ázsia között: ez egyértelműen a helyi tömegközlekedés legszebb arca.

Nem zár be a bazár

A legcsúnyábbat is volt alkalmunk megtapasztalni. Mert hát mikor is lenne dolgunk a város(rész) másik felén, ha nem a legnagyobb török nemzeti ünnepen, a Köztársaság Napján? Aki már látott tömött villamost… az csak hiszi, hogy látott olyat, amíg Isztambulban össze nem préselik négy oldalról, kisgyerekestől. Megszűntünk egyének lenni: ki-be dobált, összecsukva szállított tételek lettünk egy emberfuvarozó teherjárművön.

Ekkor és ott értettem meg igazán, hogy mit jelent, ha egy várost másfél magyarországnyian laknak. Oké, hogy él itt 15 millió török – de miért szállt fel mindegyik erre a villamosra?

Szerencsére a többi napon simán csak nagy tömeg volt, súlyosbítva azzal, hogy mindenki az ajtóknál vert tábort akkor is, ha beljebb szabad ülőhelyek voltak. Mintha a fel- és leszállás egyetlen lehetséges módja az együtt hömpölygés lenne.

Isztambulban egyébként is az az ember benyomása, hogy a helyiek összesen kétféle dolgot csinálnak: vagy mennek valahová, vagy árulnak valamit.

Az egész város egyetlen hatalmas piac, és ezt a kijelentést azért nem érzem túlzásnak, mert a Galata-torony felé vezető utcák némelyike úgy nézett ki, mintha egy óriás felkapott volna egy nagyobb barkácsáruházat, és a kövezetre szórta volna a teljes tartalmát. Lássuk be, a Váci utcán vagy a Várnegyedben azért ritkán van alkalma mezőgazdasági gépekhez való akkumulátort vásárolni az embernek.

Voltunk persze igazi piacon is, pontosabban bazárban, nem is egyben. A Nagy Bazár hozta a kötelezőt, kellőképpen el lehetett veszni a forgatagában, megvolt a kínálás, a tukmálás, az alkudozás. De a tuti tipp a Fűszerbazár (avagy Egyiptomi Bazár) az Eminönü negyedben. Helyi szokás szerint egy mecset mellett, sőt, ahhoz tapadva épült, rendkívül hangulatos, és egy fél fokkal kevésbé turistacsapda jellegű, mint a nagyobb társa.

Nem győzöm hangsúlyozni: Isztambulnak nagyon kis részét jártuk csak be, heteket is el lehetne tölteni ott, és mindig tudna valami újat mutatni a város.

De a tempóra érdemes ügyelni, mert elképesztően ingergazdag, és néha még maguk a helyiek is megállnak, felfüggesztik a napi rohanást – legyen szó mecsetlátogatásról, hammam-fürdőről vagy épp egy csésze teáról.

Utóbbi annyira az életük része, hogy meg sem lepődtem, amikor az ügyes kezű borbély forró itallal kínált minket, miközben a gyerekek haját vágta.

Összegezve: aki el akar tölteni Isztambulban egy napot macska, vásári portéka vagy tea nélkül, az még az ablakot se nyissa ki a szállodai szobájában, mert ezek közül egy biztosan bejut hozzá.

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.