Az időjárás rögtön meglepetéssel szolgál. Mert mit is gondol a naiv utazó indulás előtt, csomagoláskor? Ha május végén Törökország az úti cél – ráadásul Isztambulból folyamatosan dél felé haladunk –, akkor elég néhány póló, nyári nadrág, egy hosszabb szoknya (a muzulmán ország szokásait figyelembe véve), vállkendő a kegyhelyek miatt, fürdőruha persze, alsónemű, egy vékony pulóver meg egy jó túraszandál, ami bírja a strapát.

Csak épp az időjárás nem ismeri megrögzött szokásainkat. Minél délebbre utazunk, annál zordabbra fordul, hideg, már-már jeges szél fúj mindenütt, miközben folyamatosan esik az égi áldás. Mindegy, ennyi kényelmetlenség belefér, hiszen rengeteg élmény várja azt az utazót, aki ugyanazt az utat járja végig, mint mi.

Gyilkosság az Orient Expresszen

Először is, a mi kissé szakadt hotelunk szomszédságában magasodik egy igazi történelmi látványosság, az az 1895-ben épült, ötcsillagos szálláshely, ahol több híresség mellett Agatha Christie, a krimiírás nagyasszonya is nem egyszer megszállt, a Párizs-Isztambul luxusvonat keleti végállomására megérkezve. Ez a Grand Hotel de Pera, ahol mindig a negyedik emeleten lévő 411-es szobát foglalta el, sőt, itt írta 1928-ban a Gyilkosság az Orient Expresszen című, egyik legsikeresebb művét, ami már több mint 12 millió példányban kelt el.

A híres szobába különben nem engedik fel az utcáról beeső földi halandót, viszont nekem egyszer már volt szerencsém látni: kicsi, egyszerű, ablakaiból és az erkélyről gyönyörű kilátás nyílik a Boszporusz-szorosra és Isztambul európai városrészére.

A szoba Belle Époque-stílusban, antik bútorokkal és műtárgyakkal berendezett, és pont úgy hagyták, mintha a brit írónő ebben a percben hagyta volna el ma is látható íróasztalát vagy ágyát.

Aki 750 eurórért kibérli egy éjszakára, annak a szobában szolgálják fel a reggelit, a délutáni teát és az elmaradhatatlan pezsgőt naplemente idején. Itt (kivételesen) nem dohányozhat senki, és élő állatot sem engedélyeznek a vendégnek.

Isztambul és az Atatürk-imádat

Miután a mi szállodánkat is Perának hívják, először azt hittem, mi is a híres írónő egykori lakhelyén szállunk majd meg. Aztán a környéket járva rádöbbenek, hogy errefelé mindenütt szerepel a Pera elnevezés, ami tulajdonképpen ennek a városrésznek a neve.

Itt amúgy minden óriási és grandiózus – nem véletlenül. Hiszen a Boszporusz-szoros két partján fekvő megapoliszban az utolsó népszámlálási adatok szerint mintegy 15 millióan laknak, azonban ez több évvel ezelőtti adat, a mostani becslések szerint már a 20 milliót is súrolja ez a szám.

A lakosság rendkívül sokszínű: vannak köztük a törökök mellett szép számban kurdok, arabok, örmények, görögök és Európából vagy a tengerentúlról érkezők. A folyamatos növekedés oka a külföldi bevándorlók magas száma mellett a vidékiek folyamatos bevándorlása és a magas születési ráta.

Isztambulban és az országban járva látszik, hogy szinte mindenütt továbbra is csúcson van az Atatürk-imádat, pedig a Török Köztársaság megalakulásának 100. évfordulója tavaly volt. Az utcákon, tereken, hotelekben, üzletekben, mallokban mindenhol a modern Törökország megalapítójának a fotója látható, ahogy szigorú tekintettel néz ránk, az épületek előtti zászlókon is az ő arcképe lengedez. A szobránál ma is virágokat helyeznek el, ahol pedig ivott például egy török kávét vagy rakit, ott emlékhely nyílt az emlékére.

A nagy mohácsi győzelem

Az Isztambuli Hadtörténeti Múzeumba (Askeri Müze ve Kültür Sitesi Komutanlığı) indulunk, a város Şişli kerületébe. Ez Törökország legnagyobb katonai múzeuma, ahol a török haditengerészet és hadsereg történetét mutatják be a bronzkortól napjainkig.

A gyűjtemény óriási – mintegy 20 ezer tárgy –, minket azonban egyetlen terem tartalma érdekel: ahol a dicsőséges mohácsi győzelmet mutatják be a látogatóknak makettek, festmények, szobrok, harci eszközök és egyéb emléktárgyak segítségével.

Mohács amúgy örök vita tárgya a magyar történészek körében. Ami tény: a csata miatt bukott el a független magyar állam, bár vannak, akik azt állítják, már korábban elkezdődött a hanyatlás, Mohács csak a végső tőrdöfés volt.

Ami még szintén tény: 1526. augusztus 29-én, kora délután az Oszmán Birodalom szultáni hadserege legyőzte a II. Lajos király vezette magyar sereget. Maga a csata menete és eseményei azonban nem ismertek teljes mértékéig, sőt, nemrégiben arról is komoly vita folyt, hogy egyáltalán merre volt akkoriban a híres csatamező. Nem vitatható viszont, hogy a magyar király és számos magyar főúr és püspök halálát lelte a csatatéren, és a vereség után a Magyar Királyság életútja drámai fordulatot vett: az ország középső fele török megszállás alá került – mintegy 150 évre.

A másik oldalról nézve azonban egész másképp festett a csata: a törökök fennállásuk egyik legnagyobb győzelmeként ünneplik a mohácsi győzelmet, amit makettekkel, festményekkel, korhű ruhákkal és fegyverekkel mutatnak be.

Sőt, kiállítottak egy olyan óriás méretű, embernagyságú dobot, amellyel harcosaikat tüzelték a mohácsi csatamező oldalán, fúvósok kíséretében. Elnézve a dob méretét, elképzelni sem tudjuk, hogyan vihették oda.

A folyamatos, hangos zenebonával nem csak a janicsárokat tüzelték harcra, hanem nyilván alaposan megzavarták a magyar seregeket.

A múzeum hétfőtől szombatig tart nyitva, 9-17 óra között, a belépődíj 50 török líra.

Híres névházasság, közös halál

Isztambult elhagyva átkelünk a hídon, ami a Boszporusz két partját köti össze, és – nem meglepő módon – a Boszporusz-híd nevet kapta. Csak ámulunk, amikor az ázsiai oldalra kerülünk – ott milyen modern építészeti stílus vár! Ég felé törő, hol egy vázára, vagy karcsú, táncoló nőalakra emlékeztető, legalább százszintes épületek követik egymást, a kortárs török építészeti irodák tudásának ékes bizonyítékaként.

Buszozunk egy jót – mintegy három órát –, és máris megérkezünk utunk következő állomására, Kocaelibe, a Thököly Imre Ani Evibe, azaz a Thököly Imre Emlékházba, amelyet egy volt papírgyári üzem helyén alakítottak ki a Magyar Köztársaság Főkonzulátusának közreműködésével, 2008-ban, és ahol egy szép, tartalmas és ízléses kiállítást láthatunk.

Majd megcélozzuk a közeli hegy ormán megbújó Izmit Karatepa községet, ahol három forrás tövében, az úgynevezett Virágmezőn állt egykor az az épület, ahol életének utolsó öt évét töltötte az Oszmán Birodalom által Felső-Magyarország királyának kinevezett, azonban a zentai vereséget követően az osztrákok haragja elől bujdokolni kénytelen híres magyar nemzeti hős, Thököly Imre.

Ide követte őt felesége, I. Rákóczi Ferenc özvegye, Zrínyi Ilona, akivel Thököly 1682-ben lépett frigyre.

Házasságuk tulajdonképpen névházasság volt a földek, hatalmas vagyonok összeolvasztása érdekében. Itt, azaz Karatepa községben érte őket utol a halál, mindkettőjüket a közeli Izmitben temették el.

Azonban később kiásták maradványaikat, és Thökölyt szülővárosában, Késmárkon temették el újra, díszes külsőségek közepette.

Télikabát a hőségben, hárem a felső szinten

Később Küthayába érkezünk – újabb három órás buszutat követően –, hogy Kossuth Lajos emléke előtt tisztelegjünk. Nem akármilyen módon kialakított és rendben tartott, tágas épület őrzi a XIX. századi nagy magyar politikus, a polgári szabadságért és a nemzet önrendelkezéséért folytatott fegyveres küzdelem vezetője, a ’48-as szabadságharcot követő független Magyarország első kormányzó elnöke emlékét.

Kossuth a szabadságharc leverését követően emigrációba kényszerült, miközben osztrák bérgyilkosok kutatták a nyomát, és elkezdte haláláig tartó világkörüli útját, amelynek első állomása az Oszmán Birodalom volt. 1850 áprilisában érkezett Kütahyába, ahol a törököktől kapott kétszintes épület első szintjén több mint egy évig élt.

A ház különben pár lépésre áll a helyi mecsettől – nem véletlenül. Ugyanis a nagy magyar előtti lakó, Hüseyin Hamdi Aydin (aki 1947-ben hunyt el), egy nagy tudású professzor volt, és egyben ő volt a helyi mecset imámja. Annyira tisztelték országszerte, hogy egyszer, amikor az akkori köztársasági elnök, Hüseyin Hamdi Aydin Ismet Inönü Kütahyába érkezett, személyesen adott ajándékba neki egy meleg télikabátot, ami igencsak praktikus holmi lehetett a 30-40  fokban.

Kossuth nem csak a jó meleg kabátot örökölhette a ház előző lakójától, hanem az épület második szintjén élő háremhölgyeket is, akik teljesen megszokottak voltak a muszlim lakta vidéken. Azonban e hárem-vonalról nem szólnak a korabeli feljegyzések, ahogy arról sem, hogy Kossuth neje, az urát az emigrációba mindenhová követő Teréz asszony vajon mit szólt a feje felett élő, nála feltehetően sokkal szebb és fiatalabb nősereghez.

Azt azonban tudjuk, hogy Kossuth a magas hegy tetején lévő, isten háta mögötti kisfaluban egyre lelkesebben vetette bele magát a török nyelv rejtelmeibe, sőt, egy magyar-török szótárt is létrehozott.

Ki ér többet: egy oroszlán vagy egy tanár?

Kütahya tartományban van egyébként a török finom porcelángyártás fellegvára, és ugyanitt található a közelben egy Alzanoi nevű kistelepülés, ahová érdemes elmenni busszal vagy taxival. E falu határában áll ugyanis a II. században épült Zeusz temploma. Ami az UNESCO Világörökségének része, de nem ártana, ha egy felügyelőbizottság egyszer eljutna ide, és megnézné, mennyire (nem) védik a helyiek a patinás romokat.

Pedig ez volt anno, a római és görög időkben az egykori Kis-Ázsia egyik legjelentősebb vallási központja.

Amelyet ugyan később, a VII. században egy földrengés elpusztított, de a megmaradt romok így is lenyűgözők. Hiszen látni, hogy milyen civilizáció élhetett itt: a templomrom közelében ott a színház, közvetlenül mellette egy stadion, valamint az agora romjai.

A templomot egykor szobrokkal és freskókkal díszítették – ezeknek maradványait a templom mélye rejti, ahová egy madárürülékkel vastagon megrakott, csúszós lépcsőn lehet lejutni. Könnyen el lehet képzelni, amit a helyi kísérőnk magyaráz: itt nem csak a megmaradt freskónyomok és egy szobor maradványa látható, hanem ez volt egykor az áldozatok helye – állatok, gyerekek, szüzek szerepeltek az isteneknek felajánlott „étlapon”.

82 korinthoszi oszloppal büszkélkedhetett az egykori templom, ezekből jónéhány maradványa még ma is látható, és Zeusznak, az istenek királyának a feje is épen maradt – isteni csodaként.

A templom közelében van a piactér, ahol nem mindennapi lista vár.

Megtudható belőle például, hogy a római időkben egy vadszamár 200 dénárba került, négy tojás ára 4 dénár volt, egy palack bor 24 dénár, egy rabszolga ára csupán ennél 1 dénárral volt több, azaz 25 dénár, egy tanárért 50 dénárt kértek, egy szobrász egy munkára 70 dénárba került, dadát a gyerek mellé 2 dénárért vihetett haza bárki, egy élő oroszlánt pedig 125 ezer dénárért vihetett haza vásárfiaként a piacon vásárló.

A belépődíj Alzanoiba 30 török lírába kerül.

Epilógus

Több is veszett Mohácsnál! – ezt a mondást utoljára a törökországi utazás legvégén hallottam egyik utazótársamtól, amikor a reptéren hazafelé félreállította a helyi biztonsági ember, és kiemelte ki táskájából a török rózsalekvárt, „Ez kié?”, felkiáltással. „Úgy látom, már a tied”, jegyezte meg (magyarul) a kérdezett. A biztonsági őr pedig dobta is az üveget a mellette lévő kukába.

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.