„Törökország izgalmas lehet, élvezhetitek a jó kis három számjegyű inflációt. Nem féltek tőle?” – érdeklődött a várt pihenés előtt pár nappal egyik ismerősöm. A válaszom persze rögtön a nem volt. Bár tisztában voltam vele: a hivatalos adatok szerint brutális, 83, a nem hivatalos számok szerint kegyetlen, inkább 185 százalékos drágulással néz szembe Erdoğan országa.
Mivel az utazási irodák euróban bonyolítják az utakat, inkább a gyenge forint volt az, ami már a nyaralás lefoglalásánál kőkeményen fájt. Nagyjából 30-40 százalékkal került idén többe egy ugyanolyan színvonalú egyhetes üdülés, mint egy évvel ezelőtt. Ezek után már nincs mitől félni – gondoltam.
Hiszen a lefoglalt all inclusive ellátást kínáló ötcsillagos szállodán és közvetlen, saját tengerpart-szakaszán kívül ha sehova se megy az ember, remekül el lehet lenni egy hétig. Az országba visszatérő nyaralóként erről szó se lehet, főleg akkor nem, ha a török Siófok, Alanya az úti cél.
Szeptember közepén a turizmus nagyüzemben pörög a régióban, a fullasztó nyári hónapok miatt inkább a tavaszi és az őszi hónapokban ajánlott ide jönni. Ezt érezni is. Az antalyai reptéren dugó, egymás mögött 7-8 gép is várakozik felszállásra a kifutópályán. 2,5 óra repülőút után még 2-3 óra transzfer van hátra Alanyáig, elég idő az akklimatizálódásra és az edzőcipő flip-flopra cserélésére.
Fake market
A pénznyelőként működő bazársorokban elveszni kötelező délutáni és esti program. Az itteni piacokat nem úgy kell elképzelni, mintha Isztambulban vagy más arab óvárosokban járnánk. Az alanyai bazárban inkább macskaköves sétálóutcák, semmint sejtelmes sikátorok vannak kialakítva; végtelen számú kis üzlettel, nagyon egyforma árukínálattal, ugyanazokkal a hamis ruhákkal, táskákkal, cipőkkel, agyoncukrozott édességekkel, fűszerillattal és csillogó csecsebecsékkel dugig rakva. Pontosan emiatt már az első naptól kezdve nehéz megállni, hogy egy eredeti, márkás termék árának töredékéért ne vegyünk egy drágának látszó koppintást. Pénztárca, kistáska, szabadidőruha – mindegy, csak valamit. Vagy többet!
Ha a nagy világmárkákra megszólalásig hasonlító ruhákat, táskákat nézzük, avatatlan szem elsőre aligha tud különbséget tenni egy másolat és egy eredeti darab között. Természetesen itt minden hamisítvány, de minőségben valahogy jobban megütik a mércét, mint kínai társaik. A hülyének is megéri!
Ár semmire sincs kiírva, minden megegyezés kérdése. Az induló összeget a kereskedők a vevők kinézete alapján döntik el. Rutinosak, ezer éve csinálják. Sokat leszűrnek a nemzetiségből, a ruházatból, sőt még abból a karszalagból is, amit minden turista visel. Annak a hotelnek a szalagja, ahol megszállt a kedves vásárló, szintén jó támpontot jelent a pénztárca vastagságának megsaccolására.
Miért jön akkor ide, hogy az inflációt még a turisták is megérzik itt? Alkudni kötelező, a vásárlás velejáró része, valahogy mindvégig egy kínos érzés fogott el: a kereskedők sokkal nehezebben mentek bele az alkudozásba, mint korábban. Tapintani lehetett egyfajta szomorúságot, kedvetlenséget a játékhoz. Ehhez természetesen hozzájön, hogy minden érezhetően drágább is, mint legutóbbi látogatásunkkor. A már majdnem nyélbe ütött üzletnél most nem egy helyen megkaptam: az a pár euró, amit próbálok lefaragni például a kinézett vízipipából, nekik mennyire sokat jelent, turistaként nekem kevesebbet.
Hamar ki kellett jelenteni: a bazározás fárasztó. De nemcsak a nehezebben játszható üzletelés miatt. Szeptember közepén a mediterrán éghajlat jelentette magas páratartalom miatt 33 fok Törökországban inkább tűnik 40 foknak. 2-3 óra bőven elég a mászkálásra. Mégsem lehet ok a panaszra, hiszen még egy kis nyárért jöttünk ide.
A part puha homokos, a Földközi-tenger sem hazudtolja meg magát: masszívan 27 fokos, éjszaka sem hűl le a levegő 23 fok alá, miközben Budapesten ősz és 15-20 fokkal hidegebb fog várni néhány nap múlva. Valahogy meg kéne oldani maradásunkat… A szórakozás kedvéért egyik esti séta közben már egy ingatlanközvetítő cég kirakatát nézzük, mennyiért lehetne lakást vásárolni az üdülővárosban.
Szalámi és tea
Visszakanyarodva a turistamágnes bazárokba, szintén elég gyorsan rájövünk, képtelenség megtenni pár métert anélkül, hogy ne kelljen szóba elegyedni az árusokkal. Minden bolt előtt köröz egy-egy eladó – kizárólag férfiak, női kereskedő itt bizony nincs –, akik nagyon szeretnék, hogy náluk vásároljunk. Mindegyikük kicsit rámenős, de kedvesen érdeklődnek: honnan jöttünk?
Annak ellenére, hogy a magyarok kedvenc külföldi célpontjai között Törökország is előkelő helyet kap, ismerős szót elvétve hallani. Nem meglepő módon oroszt annál inkább, amit az is jelez, hogy főleg ezen a nyelven szólnak mindenhol a turistákhoz. Miután kiderül magyarságunk, felénk „Á, mágyár! Attila pasa, szalámi” a köszöntésük, hogy elmosolyodva lássuk, képben vannak származásunkkal. Ezt a három kifejezést garantáltan mindegyik török tudja.
Egy idősebb, bőven 60 év feletti férfi inkább csak mosolyával próbálja behívni potenciális vásárlóit. Neki sikerült, megadtuk magunkat. Egyből török teát kínál, mert látja, legyezővel sem bírjuk a rekkenő meleget. Az ital jól jön – és mert kultúrájukban udvariatlanságnak számít nem elfogadni –, ezért ilyen kis figyelmesség után nehéz lenne megtenni, hogy ne vásároljunk nála. Miközben a boltjában nézelődünk, próbálok az életéről is valamit megtudni. Valamennyire beszél angolul, így kiderül, hogy családjával működteti a kis textilboltot az alanyai nagy bazár sűrűjében. Mint mondja, tavaly és előtte a koronavírus-járvány rántotta vissza a turizmust, és bár szerinte az idei szezon sokkal jobb, mint a tavalyi, most az infláció tett be nekik.
Október közepéig tart a szezon, de a nagykereskedőtől még mindig sokkal drágábban tudja beszerezni az árut, mint korábban. Számológépén bepötyög négy számot: nagyjából 130 ezer forintra jön ki az ottani átlagfizetés. Ugyanennyiért lehet lakást bérelni a városban, megfizethetetlen összeget jelent a helyieknek. Szerinte az élelmiszerek ára szállt el leginkább. Az üzemanyagot is kérdezem. Rázza a fejét, az annyira nem drágult. Ezt az előbb bemondott fizetéshez képest később már sokalltam magamban, miután nem egy benzinkút árkijelzőjét látva a legolcsóbb üzemanyag 11 (253 forint/liter), a prémium fajta 25 líra (575 forint/liter) körül van.
10, 8, 10
A török idegenforgalom legnagyobb kárvallottjai mégis azok a vendéglősök lehetnek, akik a teljes ellátást nyújtó szállodák (értsd: reggeli, délelőtti snack, ebéd, délutáni snack, vacsora) mellett próbálják becsábítani a bóklászókat. A probléma nem új keletű. Már évekkel ezelőtt kezdeményezték, hogy a kormányzat csináljon valamit, mert a turistákat alig lehet kihízelegni enni. Természetesen ki akarna még pluszban fizetni egy ebédért, ha már mindent kifizetett a hotelnek. A helyzet láthatóan nem javult. Délidőben szinte konganak ezek a helyek, estére már-már telítődnek azok az éttermek azokkal, akik a hotel svédasztalos étkeztetése mellett kipróbálnák az autentikus török konyhát is – meglehetősen normális áron.
És akkor még nem volt szó a török líra gyors inflálódásáról, ami sokat gyengült egyetlen év alatt a forinthoz képest is – 35 helyett 22-23 forint körül mozog egy líra –, és szinte mindenhol elfogadják a dollárt és az eurót, nem árt a helyi fizetőeszközből is váltani még idehaza. Például az éttermekben, múzeumokban és a tömegközlekedési eszközökön is jobban járunk, ha ezzel fizetünk. Kevésbé rizikós, hogy az átváltásnál egy bődületes összeget mondjanak be, vagy magunkat zavarjuk össze az épp aktuális euró/líra, dollár/líra árfolyammal.
Ha már közlekedés. Ahogy egyetlen vásárlás után blokkot nem adnak a boltosok, úgy a taxis se. A buszvezető meg se kérdezi, meddig utazunk, 2 főre 23 lírát kivesz a tenyeremből, és már indul is tovább nyitott elsőajtóval. Még ha zsúfolt is a Cleopatra Beach végállomásig közlekedő 1-es járat, a helyi buszok a rövid megállók és légkondi hiányában nem foglalkoznak állandó ajtó ki- és becsukogatással.
Kényelmesebb turistamódhoz ott a taxi. A viteldíj szintén megállapodás kérdése. Így lett 10-ről 8 euróra lealkudott fuvar az alanyai várból a kikötőig. Közben azt számoljuk, az összeg nagyjából ennyi lenne Budapesten is a Budai Várból körülbelül a Szabadság hídig. Annyi különbséggel, hogy nálunk beszállás után a sofőrök nem adnak jéghideg ásványvizet a panorámától megszédült, tikkadt turistáknak. A Vörös-toronyhoz érve inkább nem kértünk vissza a 10 euróból.
A Világjáró korábbi cikkeit itt olvashatják.
Vádat emeltek a merénylővel szemben. 
