Óriási, de veszélyes blöff a 28 pontos ukrán béketerv?

Szerdán robbant a hír: a Trump-kormányzat egy új, 28 pontos béketervet készített az orosz-ukrán háború lezárására, és a Fehér Ház abban reménykedik, hogy ezt november végéig, de akár ezen a héten is elfogadtathatja a felekkel. Utóbbi inkább Ukrajnát jelentené, mivel – mint kiderült – a tervet Steve Witkoff, Trump közel-keleti különmegbízottja a Kirill Dimitrijevvel, az orosz állami vagyonalap igazgatójával, Putyin orosz elnök gazdasági különmegbízottjával tartott titkos tárgyalásokon vázolták fel.

Dimitrijev azt mondta a folyamatról, hogy a korábbi békekezdeményezésekkel ellentétben „úgy érzik, valóban meghallgatják az orosz álláspontot”. Ha megnézzük, mit is tartalmaz a kiszivárgott információk szerint a 28 pontos terv, akkor Dimitrijev még visszafogottan fogalmazott. A terv elfogadása ugyanis gyakorlatilag teljes győzelmet jelentene Oroszország számára.

Lefelezett hadsereg, örökre bérbe vett ukrán földek

Mi is lenne tehát a terv? Ugyan részletesen egyelőre nem ismerjük, néhány főbb pontban egyeznek a kiszivárgott információk. Először is: Ukrajnának le kellene mondania a Donbász eddig még az orosz megszállást elkerült területeiről. A Krím és a Donbász orosz fennhatóságát pedig az Egyesült Államok is elismerné.

A gyakorlatban a Donbász esetében ez úgy nézne ki, hogy Oroszország és Ukrajna egyfajta bérleti szerződést kötne, és az oroszok pénzügyi kompenzációt fizetnének Ukrajnának az ottani ásványkincsek kitermeléséből származó bevételekből, ezzel mintegy kártérítést fizetve azért, hogy Kijev elesik ezektől a bevételektől. (Erre valószínűleg azért is lenne szükség, hogy Ukrajnában ne kelljen az alkotmányban rögzített népszavazást megtartani a területekről való lemondásról, illetve azért, hogy Oroszország úgy fizethessen valamiféle jóvátételt Ukrajnának, hogy azt a felelősséget elismerő kárpótlásnak kelljen nevezni.)

Az ukrán vezetésnek bele kellene egyeznie továbbá az ukrán haderő létszámának 400 ezer főre (a mostaninak nagyjából a felére) csökkentésébe, valamint le kellene mondania  nagy hatótávolságú csapásmérő fegyvereiről. Külföldi katonák sem állomásozhatnának Ukrajna területén, az amerikai katonai segítség pedig megszűnne.

Mindezekhez képest az már csak hab a tortán, hogy állítólag a pontok között van az orosz nyelv állami szintre emelése, illetve az orosz ortodox egyház ukrajnai működésének újbóli elismerése.

Cserébe pedig Ukrajna annyit kapna, hogy az oroszok kivonulnának egyes – pontosabban egyelőre nem ismert – területekről, feltehetően a harkivi és talán a herszoni régiók orosz megszállás alá került részeiről lehet szó. Ezen felül valamiféle homályos biztonsági garanciák is felmerülhetnek, de igencsak kétséges, hogy NATO-tagság, külföldi haderő és erős, Oroszországra is csapásokat mérni képes ukrán haderő nélkül ezek mennyiben gátolnák meg az oroszokat abban, hogy néhány év múlva egy újabb „különleges műveletben” a megmaradt ukrán államot is megpróbálják leigázni.

Kapituláció és öngyilkosság

Ezek a feltételek természetesen teljesen elfogadathatatlanok Ukrajna számára. Így békét kötni gyakorlatilag a kapitulációval lenne egyenértékű. Ráadásul egy olyan kapitulációval, amely a jövőre vonatkozóan még sötétebb lehetőségeket vetít előre: gyakorlatilag az ukrán államiság teljes megszűnését.

Személyesen Zelenszkij ukrán elnöknek pedig – ahogy Timothy Ash elemző fogalmaz –

„politikai öngyilkosság lenne”.

Seems that Trump/Putin see Pokrovsk/Energoatom as weakening Ze, hence the effort to cram harsh peace terms on Ukraine. Ze can never accept these terms – political suicide for him. https://t.co/BqRmitg1OO

— Timothy Ash (@tashecon) November 19, 2025

És persze ott vannak még a morális szempontok is. Egy ilyen terv elfogadása több százezer ukrán katona halálának vagy élete végéig tartó megnyomorodásának áldozatát tenné semmissé, miközben több százezer újabb ukrán állampolgárt helyezne olyan megszállók fennhatósága alá, akik már több alkalommal bizonyítottan borzalmas atrocitásokat követtek el az ukrán civil lakosság ellen, a gyilkosságokon a nemi erőszakon át az államilag szervezett gyermekrablásig.

Nem csoda, hogy a hírek szerint Zelenszkij rövid úton kikosarazta az állítólag Ankarába – ahol az ukrán elnök saját békeelképzeléseiről is tárgyalt Erdogan török elnökkel szerdán – utazni készülő Witkoffot azzal, hogy erről a tervről nincs értelme tárgyalni. Ettől függetlenül Randy George amerikai vezérkari főnök és két magas rangú amerikai tábornok szerdán Kijevbe érkeztek, állítólag azért, hogy „nyomást gyakoroljanak” az ukrán vezetésre a terv elfogadására.

Nagy a nyomás Zelenszkijen

Ha az amerikaiak valóban bele próbálnák kényszeríteni Ukrajnát egy ilyen vagy egy némileg felvizezett, de lényegében ezzel egyenértékű béke elfogadásába, arra most látszólag nagyon alkalmas az időzítés. Pokrovszk eleste minden bizonnyal napok kérdése – ha már meg nem történt –, Ukrajnát pedig az elnök köreiig nyúló, hatalmas korrupciós botrány rázta meg, amelynek a hullámai még bőven nem ültek el.

Közben kétséges Ukrajna további pénzügyi-katonai támogatása is. Ha az uniós vezetésnek nem sikerül nagyjából egy hónapon belül dűlőre jutnia a tagállami vezetőkkel – köztük a borítékolható álláspontra helyezkedő Orbán Viktor miniszterelnökkel – egy két évre nagyjából 135 milliárd eurósra becsült támogatási csomagról, akkor az ukrán állam és az ukrán haderő működőképessége is veszélybe kerülhet 2026 tavaszától.

Ráadásul a különböző tényezők egyfajta ördögi, egymást erősítő spirálba is rendeződhetnek. Ha az ukrán haderő egyre kevésbé tudja tartani a frontot, akkor az erősíti az uniós vagy éppen az amerikai döntéshozók kételyeit, hogy mennyire érdemes további erőforrásokat ölni a támogatásába. A korrupciós vádak egyszerre kezdik ki az ukrán vezetés támogatottságát – és ezzel például a katonák elszántságát, a toborzási erőfeszítéseket – és a nyugati társadalmak Ukrajna melletti kiállását. Ahogy csökkennek a remények a szilárd nyugati pénzügyi-katonai támogatás fennmaradását tekintve, úgy csökkenhet az ukrán haderő morálja – és így tovább.

Az eleve kritikushoz közelítő helyzetben egy ilyen, kapitulációval felérő béketerv megjelenése további öngerjesztő negatív folyamatokat indíthat el.

Esélytelen, mégis van

Ennek ellenére ennek a béketervnek az elfogadására semmi esély nincs ukrán részről. Ha mutatkoznak is repedések az ukrán haderő, társadalom és politikai vezetés a háború folytatása melletti elkötelezettségén, azt nagyjából biztosnak tekinthetjük, hogy egy ilyen béke helyett az ukránok többsége még mindig inkább a – talán szó szerinti – utolsó töltényig való harcot választja.

És, ahogy Bendarzsevszkij Anton, a posztszovjet térség szakértője is írja a béketervet értékelő posztjában:

„Tudják ezt Washingtonban is.”

De akkor mi értelme letárgyalni egy ilyen tervet, majd megpróbálni esetleg még Zelenszkijre is nyomást gyakorolni az elfogadásáért? Valószínűleg jobban tesszük, ha a 28 pontos béketervet, illetve annak kiszivárogtatását nem annyira a háború lezárásának egy reális lehetőségeként, hanem az információs nyomásgyakorlás/hadviselés egy eszközeként értékeljük.

Tulajdonképpen ezt az utat választották az Ukrajnát támogató európai országok vezetői is, akik meglepően visszafogottan reagáltak a hírekre, nagyjából arról beszélve, hogy őket nem avatták be ezekbe az elképzelésekbe, várjuk ki, mi a valóság, a párbeszéd persze fontos, tárgyalni kell, de Ukrajnát és Európát is bevonva. Semmi dörgedelmes elítélés, Trumpot Putyin emberének bélyegzés, és hasonlók, amikre azért korábban, mondjuk az alaszkai Trump-Putyin csúcs környékén azért volt példa.

Kinek áll ez az érdekében?

De ha információs műveletről van szó, akkor ki és miért hajtotta ezt végre? Ez azért már bonyolultabb kérdés.

Természetesen az első számú „gyanúsított” Moszkva. Oroszországnak sokszorosan is érdeke lehet bedobni egy ilyen béketerv hírét a világsajtóba. Ez egyrészt gyengítheti az ukrán vezetés hazai pozícióit; elbizonytalaníthatja az európai és amerikai döntéshozókat, illetve elhintheti a kölcsönös bizalmatlanság magvait; azt a látszatot keltheti, hogy Oroszország hajlandó a békééről komolyan tárgyalni; elmozdíthatja a „gólvonalat” egy későbbi valós béke esetében – ha az ukrán haderő meggyengítése és az orosz nyelv állami nyelvvé emelése is opció, akkor rögtön nem tűnik olyan vészesnek „csak” a Donbászt átadni.

Akár az egyszerű időhúzás vagy figyelemelterelés szempontja sem kizárható. Nehéz lenne véletlen egybeesésnek tartani, hogy Dmitrijev és Witkoff személyes találkozójára állítólag pont október 24-26. között, néhány nappal a Lukoil és Rosznyeft elleni amerikai szankciók bejelentése után került sor. Közben az orosz olajexport bevételei mélyponton vannak, Pokrovszk esetleges bevételéért pedig iszonyatos veszteségekkel fizet az orosz haderő.

Az orosz titkosszolgálatoknak pedig nem okozott volna különösebb nehézséget a manőver kivitelezése. Steve Witkoffról tudható, hogy bár ingaflanfejlesztőként sikeres, diplomataként totális amatőr. Rávenni tehát, hogy találkozzon Dimitrijevvel, és pusztán elméleti lehetőségként beszélgessen egy ilyen tervről, nem tűnik kivitelezhetetlen feladatnak, ahogy az sem, hogy utána a tárgyalások hírét, a „béketerv” részleteit hitelesnek tűnő forrásokból kiszivárogtassák a sajtónak. (Egyesek szerint Witkoff egy véletlenül nyilvánosságra került üzenete, amelyben a terv kikerülését „K.” művének tekintette, arra utal, hogy Kirill Dimitrijevet gyanítja az információk forrásának.)

Az amerikaiak is kavarhatják

Ám az belerondít némileg a képbe, hogy a nyugati sajtó fehér házi forrásokból értesült az állítólagos részletekről, és maga Witkoff, illetve más tisztviselők sem rohantak egyértelműen cáfolni az értesüléseket, és kijelenteni: az Egyesült Államok természetesen nem akarja gyakorlatilag kapitulációra kényszeríteni Zelenszkijt. A névvel, arccal megszólaló tisztviselők inkább kitérő válaszokat adtak, mintha meg akarnák őrizni a kormányzat mozgási szabadságát az ügyben – ha katasztrófa lesz belőle, le lehet tagadni, ha viszont mégis kisül belőle valami, akkor büszkén fel lehet vállalni később.

Maga Trump ugyan szintén kikerülte az ezzel kapcsolatos kérdéseket, ám szerdán azért szokása szerint megkavarta egy kicsit az amúgy sem álló vizet. Kérdésre válaszolva ugyanis elmondta, hogy a színfalak mögött újra felvette a kapcsolatot Putyinnal, és arra kapacitálta az orosz elnököt, hogy hagyja neki

„elrendezni az elcseszett háborúját”.

Az amerikai elnökről nem nehéz elképzelni, hogy a patthelyzet feletti frusztrációjában akár Ukrajna szuverenitását is odadobná, csak végre kimondhassa, hogy tető alá hozott egy újabb békét, akármilyen béke legyen is az. Emlékezzünk Zelenszkij balul elsült washingtoni látogatására.

Igaz, az utóbbi hetekben például a kútba esett budapesti békecsúcs kapcsán is inkább Putyint látszott felelőssé tenni az amerikai elnök, de Trumptól ezek a kanyarok nem lennének teljesen váratlanok – persze aztán ugyanilyen váratlanul megint fordulhatna a széljárás, amint kiderül, hogy Zelenszkij hajlíthatatlan, Putyinék pedig megint kijátszották.

Az sem lehetetlen, hogy a titkos béketárgyalás, illetve a kiszivárgás a Trump-adminisztráció ukrán-, illetve oroszbarát elemei közti belharc egyfajta megnyilvánulása. Több, ukránbarátként számon tartott republikánus politikus is éles szavakkal ítélte el a tervet, Keith Kellog, Trump ukrajnai különmegbízottja pedig bejelentette, hogy januártól lemond (egyesek szerint azért, mert úgy érzi, bizonyos kollégái az orosz érdekeknek megfelelően dolgoznak az amerikai kormányzatban).

Lehetséges tehát, hogy a Trump-adminisztráció oroszbarátabb elemeinek irányából jött a terv. Nekik az ukrán és európai pozíciók gyengítése mellett akár az is felmerülhetett a céljaik között, hogy a korrupciós botrány miatt amúgy is jócskán megrendült pozíciójú Zelenszkijt végre „leszedjék a tábláról” ezzel az elfogadhatatlan, de amerikai oldalról esetleg visszautasíthatatlannak minősített ajánlattal.

Az is opció, hogy ahogy az oroszok, úgy az amerikaiak is szeretnék elmozgatni kicsit a „gólvonalat”, és puhítani az ukrán álláspontot egy ilyen tervvel. Ha ezt nem is gondolják komolyan, egyes elemei – mondjuk a Krím orosz meghódításának elismerése, vagy a „bérleti díjnak” álcázott kártérítés – akár egy valódi megállapodásban is visszaköszönhetnek.

És persze azt sem lehet kizárni, hogy vannak olyan amerikai tisztviselők, akik őszintén úgy gondolják, hogy ez a jelen helyzetben nem is annyira vészes ajánlat. A Donbász így is, úgy is elveszik előbb vagy utóbb, Ukrajna a csőd szélén áll – még örülhetnének is az ukránok, hogy valamit egyáltalán kapnak cserébe.

Mindenesetre azt azért nehéz elképzelni, hogy valóban békét, de legalábbis valamiféle béke-keretmegállapodást kössön Oroszország és Ukrajna a következő hetekben, pláne napokban. De valakik, valamiért felengedték most ezt a ballont, hogy teszteljék a széljárást, úgyhogy érdemes lesz figyelni, mi lesz a további sorsa, illetve azt is, kiderül-e, pontosan honnan is érkezett.