Donald Trump és Vlagyimir Putyin augusztus 15-én Alaszkában tartott csúcstalálkozója előtt sokan reménykedtek abban – vagy éppen féltek attól –, hogy az orosz-ukrán háborús helyzet valamiféleképpen kimozdul a holtpontról.

Az amerikai elnök – még ha esetleg elsősorban saját Nobel-díját hajszolva is – egyértelműen valamilyen lezárást szeretne keresztülverni a feleken, és ha valakinek, neki meg is vannak az eszközei ahhoz, hogy mindkét félre nagy nyomást gyakoroljon.

A másik oldalon persze ott van a realitás: Putyin egyelőre biztosan nem hajlandó valódi kompromisszumra, hiszen úgy érzi, „nyerésben van”, az ukránok pedig egyelőre nincsenek olyan rossz helyzetben, hogy elfogadják az oroszok a teljes ukrán államiságot zárójelbe helyező követeléseit.

A nagy várakozások és félelmek ellenére sem az alaszkai csúcson, sem utána nem történt tulajdonképpen semmi. Vlagyimir Putyin persze egyfajta győzelemként értékelhette, hogy az amerikai elnök egyenlőként, egy világhatalom vezetőjének kijáró tisztelettel fogadta (miközben Zelenszkij és az európai vezetők csak a partvonalon járkálhattak idegesen). Trump pedig elmondhatta, hogy ő valódi lépést tett a béketeremtés felé – de valójában a helyzet gyakorlatilag nem változott. Az ukrán haderő kitart a fronton, az ukrán hátország ellen az oroszok brutális támadásokat intéznek, Ukrajna pedig válaszul súlyos károkat okoz az orosz gazdaságnak, amelyek közül leginkább az olajfinomítók elleni csapások érintik kellemetlenül az oroszokat.

Szó volt egy Putyin-Zelenszkij (és talán Trump) találkozóról, az ukrán elnök ki is állt azzal, hogy készen áll, sőt lehetséges helyszínekről is egyeztet, azonban hamar kiderült, hogy az orosz elnöknek valójában eszében sincs tárgyalni, még ha ezt be is csomagolták olyan kijelentésekbe, mint hogy megfelelően elő kell készíteni egy ilyen tárgyalást. A nemzetközi diskurzus leginkább az Ukrajnának adandó biztonsági garanciákról szólt, de Oroszország ebben a kérdésben is gyakorlatilag hatalmas fityiszt mutatott a Nyugatnak és Ukrajnának azzal, hogy nyugati csapatok ukrajnai jelenlétét nem fogadja el, és csak olyan garanciákba menne bele, amelyeket meg is tud vétózni az ENSZ Biztonsági Tanácsában.

Elfelejtették, mit is mondott Putyin

De mi az oka annak, hogy a világ még mindig kétségtelenül legerősebb hatalmának vezetője, a „tökös” tárgyalási stílusára annyira büszke, saját szövetségeseit is gyakran a földbe döngölő Donald Trump gyakorlatilag lepattant az orosz diplomáciáról?

A Reuters közölt cikket a kudarc okairól, egészen megdöbbentő állításokkal. A lap úgy tudja, hogy Trump az Oroszországgal való egyeztetésre kijelölt különmegbízottja, Steve Witkoff egész egyszerűen nem tudta, miről is beszéltek korábban az orosz elnökkel.

Witkoff augusztus 6-án járt Moszkvában, ahol Putyin is fogadta. Miután a diplomáciai karrier előtt ingatlanvállalkozóként sikereket elért Witkoff hazatért, hatalmas hírt közölt az amerikai elnökkel: Putyin hajlandó lenne jelentős területi engedményeket tenni a háború lezárása érdekében.

Witkoff arról számolt be, hogy Oroszország kivonulna a herszoni és a zaporizzsjai régióból, ha cserébe Kijev feladná megmaradt állásait Donyeck és Luhanszk megyékben. Mivel Herszon és Zaporizzsja megyéket Oroszország Donyeckhez és Luhanszkhoz hasonlóan hivatalosan is annektálta korábban, és minden fórumon hangoztatta, hogy e régiók birtoklásáról még vitát sem hajlandó nyitni, ez hatalmas előrelépés lett volna.

Nem csoda, hogy Trump elnök is lelkesen reagált, és megbízottja által elért „hatalmas előrelépésről” beszélt. Witkoff augusztus 7-én több európai vezetővel folytatott telefonbeszélgetésen is megerősítette, hogy ez a helyzet, alaposan meglepve ezzel őket, mivel saját információik szerint Putyin ebben a kérdésben továbbra is hajthatatlannak mutatkozott. Trump részben ennek az információnak a hatására egyezett bele az alaszkai csúcstalálkozó megtartásába, reménykedve abban, hogy ez a valódi kompromisszum megnyithatja az utat az érdemi béketárgyalások felé.

Csakhogy másnap Witkoff már máshogy emlékezett. Amikor az amerikai külügyminiszter, Marco Rubio és az európai nemzetbiztonsági tanácsadók telefonos tárgyalására hívták meg, hogy beszámoljon eredményeiről, már egész mást mondott: Putyin ezek szerint valójában azt ajánlotta fel, hogy hajlandó lemondani e két régió Oroszország részeként való nyugati elismeréséről. Kivonulásról szó sincsen.

Mint kiderült, Witkoff – minden protokollal szakítva – nem vitt magával Moszkvába a külügyminisztérium által biztosított, az elhangzottakról feljegyzést készítő munkatársat. (Természetesen egy ilyen szenzitív megbeszélésről hangfelvétel nem készülhet – bár azért nem lepődnénk meg, ha az orosz titkosszolgálatoknál meglenne a beszélgetés.)  Így aztán úgy tért haza, hogy nem emlékezett pontosan, mit is mondott Putyin, aki természetesen nagyon is képes arra, hogy szándékosan kétértelműen vagy homályosan fogalmazzon.

Már korábban is lehetett tudni, hogy Witkoff stáb és tolmács nélkül érkezett első, Putyinnal folytatott megbeszélésére is, és hogy a Trump-adminisztráció korábban is igencsak amatőr hibákat vétett a KGB-s hagyományokat is profin alkalmazó orosz diplomáciával szemben. (Erről érdemes elolvasni alábbi írásunkat.)

Ezt az elképesztő bakit az teszi még súlyosabbá, hogy Witkoff útja és az alaszkai találkozó előtti napokban Donald Trump hajlandónak mutatkozott arra, amit Ukrajna és európai szövetségesei régóta kérnek: kemény újabb szankciókkal, illetve fegyverszállításokkal kényszeríteni rá Oroszországot valódi, a békéhez vezető utat megnyitó kompromisszumokra.

Ugyan az amerikai elnök azóta például beváltotta az ígéretét, és Indiára valóban kiszabott büntetővámot az orosz energiahordozók vásárlása miatt, illetve jóváhagyott egy nagyobb fegyverszállítási csomagot is Ukrajnának, az akkori, ultimátumszerű fenyegetéssel megtámogatott lendület egyértelműen elveszett az alaszkai csúcson – amibe Trump abban a téves tudatban egyezett bele, hogy Oroszország területi engedményekre hajlandó a békéért.

Nem reális cél a béke

Persze nem lenne igazságos egyedül Witkoff nyakába varrni az elmaradt előrelépést a béke irányába. Legalább két másik fontos tényező is közrejátszott abban, hogy Oroszország továbbra is komolyabb következmények nélkül folytathatja az Ukrajna elleni háborút.

Richard Haass veterán amerikai diplomata – aki például fontos szerepet játszott a 2014-es, az észak-írországi helyzetet stabilizáló egyezmény tető alá hozásában – a Politicónak adott interjújában egy alapvető hibára hívta fel a figyelmet.

„Véleményem szerint nagy taktikai hiba kizárni a tűzszünetet, és egyenesen a végső állapot irányába lépni, mert ez nagy valószínűséggel elnyújtja a háborút és nehézzé, ha nem lehetetlenné teszi a siker elérését”

- fogalmazott Haass, aki szerint először le kéne zárni a harcokat, és utána megpróbálni feloldani a mélyen húzódó ellentéteket. Az ukránok hajlandóak lennének erre, Oroszországot viszont rá kéne kényszeríteni ennek elfogadására.

„A tűzszünet a leginkább kívánatos és elérhető cél e pillanatban. Egy egyszerű, tiszta tűzszünet, gyakorlatilag a harcok beszüntetése, az erők szétválasztása – ezt egy pillanat  alatt meg lehetne valósítani. Egy formális békeszerződés letárgyalása hónapokba vagy évekbe telhet”

- fejtette ki, hozzátéve, hogy Putyin bármit is mond, valójában jelenleg nem nyitott a megállapodásra, ha az nem számolja fel az ukrán szuverenitást.

Az alaszkai csúcs előtt úgy tűnt, az Egyesült Államok is az azonnali tűzszünet követelése irányába mozdult el, de Trump később már – Putyin nyomában – sikerként mutatta be, hogy az ideiglenes megoldás helyett rögtön a valódi békéről kezdhetnek majd tárgyalni a felek. Csakhogy ez valójában visszalépés, hiszen az alapvető ellentétek miatt egyelőre semmi esély egy gyors, valódi, stabil békeszerződés létrejöttére.

Haass egyébként azt tanácsolná Trumpnak, hogy ne hagyja magát eltántorítani. „Jó megközelítés volt az, hogy nem lehet csak azt sikerként elkönyvelni, ha Ukrajna erővel felszabadítja a területeit” – mutat rá. Csakhogy ahhoz, hogy Putyin „egyenletei” megváltozzanak, azaz úgy érezze, jobban megéri kompromisszumot kötni, mint folytatni a háborút, sokkal jelentősebb amerikai támogatást kell adni Ukrajnának a fegyverek és a hírszerzés, valamint az Oroszország elleni szankciók területén.

Tartalom helyett forma

A The Time magazinban megjelent jegyzetében a lap külpolitikai szerkesztője, Bobby Gosh pedig arról írt, hogy Trump a látványos eredmények és csúcstalálkozók iránti vonzalma is hozzájárult a kudarchoz. Gosh szerint az amerikai elnök gyakran helyezi a formát a tartalom elé, és szereti még a kudarcot is sikerként tálalni.

Ez történt a szerző szerint például a 2018-as, Kim Dzsongun észak-koreai diktátorral történt találkozóján is. Az amerikai elnököt ott is túlságosan lekötötte a történelmi alkalom, a nagy áttörés lehetősége, a jól eladható képsorok igézete – így aztán elfogadta Kim homályos ígéreteit a nukleáris leszerelésről, és valódi engedményeket adott cserébe, miközben az észak-koreai vezetőnek esze ágában sem volt betartani a megállapodást.

Márpedig – hívja fel a figyelmet a szerző – van olyan helyzet, amikor a megállapodás hiánya jobb, mint egy rossz alkut kötni. Felidézi, hogy a szintén nem rutinos politikus Ronald Reagan egyszerűen faképnél hagyta Gorbacsovot, amikor 1986-os reykjavíki találkozójukon rájött, hogy a szovjet főtitkár engedményeket akar kicsikarni belőle. Pedig az amerikai elnök is egy történelmi áttörés reményében kezdte a találkozót. Nem megállapodni jobb volt egy rossz megállapodásnál.

„Trump hiányzó képessége arra, hogy ezt a számítást elvégezze – kényszeres igénye arra, hogy győzelmet hirdessen még a vereség idején is – alkalmatlanná teszi a nagyhatalmi diplomácia finom munkájának elvégzésére. Putyin, aki évtizedeket töltött amerikai elnökök tanulmányozásával, érti ezt a gyengeséget, és könyörtelenül kihasználja”

- írja Gosh.

Annak ellenére, hogy Trump végül elkerülte a teljes katasztrófát Alaszkában – azaz Putyin feltételeinek nyilvános, Ukrajnát lehetetlen helyzetbe hozó elfogadását –, elszalasztotta az alkalmat, hogy valódi nyomást helyezzen a Kremlre. És azzal, hogy mindenképpen gyors és látványos sikert akart elérni, valójában messzebb került az annyira vágyott békemegállapodás elérésétől.