Tartozom egy bocsánatkéréssel Dubajnak. Egészen 2023 decemberéig felszínes, üres, képmutató, giccses városnak tartottam, úgyhogy engedjék meg, hogy itt és most elismerjem: tévedtem. De kezdjük az elején!
A repülőgép hosszasan gurul leszállás után, nemhiába, a környező országok egyik legjelentősebb nemzetközi repterén vagyunk. A decemberi fagy elől elmenekülve, az utaslépcsőre lépve egyből szembejön a forróság – itt a tél közepén is 28 fok van. Ez egyébként néhány nappal később már meglepően hűsnek érződik, nemhiába, most a világ azon felén járunk, ahol a nyáron simán 50 fokok repkednek.
Autóban ülünk, a Zájed sejk, az Egyesült Arab Emírségek legendás első elnöke után elnevezett út pedig inkább csak nevében út, valójában autópálya, hiszen irányonként négy-öt sávban halad az esti forgalom. Míg legutóbb New Yorkban járva a hatalmas jelzővel írtam le a nagyvárost, Dubaj inkább széles, a várostervezésen is érezhető, hogy alapterületből nincsen hiány, így a magasra szökő, különlegesebbnél különlegesebb felhőkarcolók is levegősen állnak egymás mellett. Egyedi kivilágítás, fényáradat és semmihez sem hasonlítható látvány – Dubaj ehhez hasonló látvánnyal üdvözli az esti gépekkel érkezőket:
A felhőkarcoló, aminek nincsen párja a világon
Egy szolid pihenőnap után hajnalban ébredünk, nem is akármilyen okból: a cél, hogy a napfelkeltét a Burdzs Kalifa teraszán állva üdvözöljük. A világ legnagyobb plázáján gyorsan átsietve az iszlám vallás hívőit a reggeli fadzsr imára szólító müezzin éneke üdvözli, tovább erősítve a hely különleges varázsát. A világ legmagasabb épületének alsó szintjei ekkor még szinte üresek, így azt hihetnénk, hogy ez fentebb is így lesz, a pillanatok alatt a 124. emeletre száguldó liftből kilépve azonban mást tapasztalunk.
A Burdzs Kalifa teraszán még szinte sötétben ugyanis rengetegen ülnek és állnak, csendesen beszélgetve, turisták és helyiek egyaránt, ha megszámolnánk, legalább 15-20 nemzet képviselője várja áhítattal, hogy felkeljen a vöröses dubaji nap. Mi is így teszünk, együtt lélegezve és ámuldozva a tömeggel.
Ez a torony tényleg félelmetesen magas, ezt csak még jobban átéljük, mikor a napfelkelte után végül teljesen kirajzolódnak a város körvonalai, és letekintünk több mint 420 méter magasról, felfogva azt, hogy a lentről hatalmasnak tűnő felhőkarcolók innen szinte nevetségesen kicsik.
Sivatagi mese
Dubajban minden kicsit más, azonban így is meglepő, mikor a sivatagi dűnék és a sétáló tevék látványa mellett felragyog egy második nap: ez egy távoli naperőmű a sivatag közepében, amely misztikus és egyben kicsit félelmetes iránymutató a végtelen dűnék árnyékában.
A sivatagi dűnék Magyarországról kicsit nehezen felfogható módon tényleg teljesen homokból vannak, amelynek puhasága és aprósága egészen ledöbbent, többször is mélyen belesüppedünk, és majdnem orra is bukunk a dűnéket járva.
Ez azonban még nem minden, hiszen nem csak megnézni jöttünk a sivatagot – és a Toyota terepjárót vezető délkelet-ázsiai sofőr már előre nevet, mikor gázt ad, és felszáguld az első dűnére. Csúszkálós, ugratós adrenalinlöket, miközben sokszor az is csoda, hogy az autó nem borul fel, az élmény azonban egészen páratlan, megállva pedig egyenesen ott van előttünk a végtelen, érintetlen sivatag.
Éjszakai körforgás
Este megint a Burdzs Kalifa mellett állunk, és ezen a ponton eljött az ideje, hogy beszéljünk az Emaar cégről – ha a név ismerős, az nem véletlen, ugyanis ez az a vállalat, amely a kormányzati tervek alapján Magyarországon „mini Dubajt” építene.
Nos, a „nagy Dubaj” teljes egészében biztosan nem lesz átültetve Magyarországra, ugyanis az Emaar projektje volt maga a Burdzs Kalifa is, amiről a cég senkit sem hagy elfeledkezni: a világ legmagasabb épületének oldalára látványos fényjátékot vetítenek, amikor pedig a közeli óriásszökőkútban elindul az egyébként gyönyörű zenés vízjáték, az gyorsan egy hatalmas vállalati logóra cserélődik. Ha rosszmájúak akarunk lenni: tulajdonképpen ez a világ legmagasabb reklámoszlopa.
A tömeg óriási, elvégre szombat este van, ez pedig Dubaj belvárosa, ha a Burdzs Kalifa nem lenne elég, a Dubai Mall a világ legnagyobb plázája, a szédítő méretű épület szintén ontja magából az embereket. Itt bent is bőven akad látnivaló, egy méretes akvárium mellett például egy teljes arab negyedet is kiépítettek, itt, a tradicionális öltözékeket áruló boltok mellett ülve jövök rá arra, hogy nem szeretem a helyi specialitás karak teát.
Irány a víz!
Másnap reggel a Dubai Marinában indul a nap, és a reggelt egy jacht orrában ülve köszöntjük, egészen új szögből megcsodálva a felhőkarcolók során.
Ismét megállapítva, hogy nincs okom a panaszra, hiszen éppen kávézom, miközben elhaladunk a Pálma mellett, a távolban pedig feltűnik a Burdzs al-Arab, az a bizonyos vitorlaformájú, ikonikus szálloda, amely a Jumeira Beach strandtól nagyjából 300 méterre, egy mesterséges szigeten várja látogatóit.
A varázslat kertje
Utolsó dubaji napunkra még két látványosság is befér, így a reggelt a város mágikus kertjében indítjuk: a Dubai Miracle Garden 2013-ban nyitott Valentin-napon, és csak a téli hónapokban látogatható.
A virágparadicsomban járva a színek egészen lenyűgöznek, a virágköltemények pedig egészen változatos témájúak: a városi légitársaság, az Emirates virágba borított repülőjétől kezdve a kastélyokon át a táncoló balerinákig és a mesefigurákig mindenfélét megalkottak.
Ahol virágok vannak, ott vannak pillangók is, igaz, egy másik házban: a lepkeházba belépve elsőre kicsit furcsállva nézzük az uralkodócsalád tagjainak lepkeszárnyakból készült portréját. Beljebb haladva azonban akadnak élő lepkék is, egy virágparadicsomban szálldosnak ide-oda, rászállva az ezt lelkesen fogadó látogatókra is.
Jó volt „dubajozni”
A magyar nyelvben bizonyos szépségkirálynők és modellek a városban űzött tevékenységei miatt a „dubajozás” szó hírhedt lett, de most engedjék meg, hogy ne átvitt értelmében használjam: Dubajban turistának lenni jó. A város gyönyörű, az emberek, akikkel egy turista érintkezik, rendkívül kedvesek, az öltözködési követelmények betartása pedig egy kis józan ésszel egyáltalán nem okoz gondot.
A szervezet szerint az maga a megadás.
