Nyugat-Szahara státusza a mai napig zavaros még az ott élőknek is. Mi sem jelzi ezt jobban, mint a beszélgetésünk egy helyi étteremtulajdonossal, aki egy-két sör után már „Sahara Occidental”-ként, vagyis Nyugat-Szaharaként utalt a területre, majd amikor mi tettük ugyanezt, felháborodva közölte: „Ez Marokkói-Szahara!” Miután rámutattunk, hogy csak az ő szavait ismételtük meg, nem győzött elnézést kérni, és tréfásan arra utalt, hogy ezért biztosan elviszik a rendőrök.
„Afrika utolsó gyarmatának” is nevezik Nyugat-Szaharát, amely hivatalosan a mai napig nem tartozik egyetlen országhoz sem, de függetlennek sem mondhatjuk: nagy részét Marokkó ellenőrzi, a világ nagy része viszont nem ismeri el ezt.
Az egykori spanyol gyarmat szinte napra pontosan 50 éve szabadult fel hivatalosan az európai megszállás alól – hogy aztán rögtön újabb megszállók érkezzenek ide. Háborúk és gerillaharcok után Marokkó úgy-ahogy megszilárdította uralmát az úgynevezett „déli tartományokban”; mesterséges lakosságcserével, infrastrukturális beruházásokkal és diplomáciai manőverekkel, többek közt Donald Trumpot is az ügy mellé állítva.
Senkiföldje 2.0
És egyre több pénzt pumpál a területbe. Ez leginkább a maroknyi városon látszik: a két legnagyobb, El-Ajún és Dakhla gyakorlatilag egy nagy építési terület. Még nagyon az út elején járnak, de egyértelmű, hogy itt hamarosan lesz valami.
Fotó: Rhédey Gábor
Az európai és főleg a magyar turisták még nagyon ritkák errefelé, ilyen szempontból is terra incognita Nyugat-Szahara. Csak azért nem írhatom, hogy mi voltunk itt az első magyarok, mert a Budapest-Bamako Rally résztvevői rendszeres látogatók – ahogy azt egy gyönyörű, kézzel faragott tábla is bizonyítja a Ráktérítőnél. De erről majd később.
Nyugat-Szahara éles váltás Marokkó északi részéhez képest. Felfedezőutunk kiindulópontja Marrákes volt, és ez a nagyváros a rövid látogatás ellenére sokat megmutatott magából.
A forgalmas, zajos szuk (vagyis bazár) a megszokott portékákkal és tukmálással, a főtér a frissen facsart gyümölcslevekkel, kígyóbűvölőkkel, majmos fotót kínálókkal, mindenhonnan kiálló kábelekkel, félig kövezett utakkal és félig falazott házakkal, az európai közönséget megcélzó, alkoholt aranyáron mérő bárokkal: klasszikus észak-afrikai turistacélpont.
Furcsa volt innen megérkezni a senkiföldjére, ami a szó minden értelmében az. El-Ajún repülőtere egy közepes méretű buszváróra emlékeztet, az ember csak átsétál rajta, még azt sem kérdezik meg, ugyan mi szél hozta.
Pedig Marrákesben még felhúzott szemöldökkel faggattak a reptéri útlevélvizsgálatnál, hogy mi a fenének megyek én El-Ajúnba…
Persze egy ilyen kérdés mindig egyfajta visszaigazolás, hogy ismét kellőképpen „egzotikus” desztinációt választottunk.
Fotó: Durucz Dávid
El-Ajún a legnagyobb város Nyugat-Szaharában, kvázi főváros szerepet tölt be. Mintegy 300 ezren élnek itt a körülbelül 600 ezer nyugat-szaharaiból. Az arányok érzékeltetésére: ez az összlakosság egy 266 ezer négyzetkilométeres területen oszlik el, a bőséges hely tehát erősen „lötyög” a népességen – ennél csak Grönlandot lakják ritkábban.
A városnak különösebb látványosságai nincsenek; az nem nagy fegyvertény, hogy itt van a legnagyobb mecset Nyugat-Szaharában – hol máshol lenne? Belvárosa viszont meglepően modern és fiatalos, váratlanul még egy gördeszkaparkba is belefutottunk. És vannak görkorisok is, akik nem szívbajosak: gyakran az autókba kapaszkodva fuvaroztatják magukat az úton.
Meccshangulat, sör nélkül
A fő sport persze a foci, ebből a szempontból tényleg marokkói terület: minden sikátorban és minden nagyobb utcában, ahol pár percig nem jártak autók, rúgták a bőrt a srácok, mint nálunk a régi szép időkben. Ha épp nem fociztak, akkor focizni mentek, hangosan, nevetgélve, labdával a hónuk alatt.
A felnőttek pedig az összes vendéglátóhelyen hatalmas, indokolatlanul sűrűn egymás mellé pakolt tévéken nézték a soha véget nem érő meccsfolyamot. Könnyű elképzelni, milyen őrület lesz itt a 2030-as, részben marokkói rendezésű vb-n.
Persze nem kocsmahangulatra kell készülni, az ugyanis itt nincs. Bár az alkoholfogyasztás legális, a helyiek nem nagyon élnek a lehetőséggel. Az ital itt a kávét és a teát jelenti. A teázók folyamatosan tele vannak, és mivel a belteret a mentaillat mellett a dohányfüst tölti meg, és láthatóan itt zajlik a társasági élet java, európai szemmel ezek a helyek kifejezetten hasonlítanak az italmérésekhez.
Na jó, nem teljesen igaz, hogy nincs kocsma. Egészen közel, a 30 kilométerre lévő El-Marsa kikötővárosban, a Josefina Hotel bárjában már meg tud inni az ember néhány sört. Ez azért annyira nem tragikus távolság, ha azt vesszük, hogy Nyugat-Szaharában legközelebb 500 kilométer után lesz erre lehetősége.
Ezt a helyet nem reklámozzák agyon, mi is csak egy szerencsés véletlennek köszönhetően szereztünk tudomást róla. Mondhatni az égiek segítettek rajtunk.
El-ajúni vezetett túránk első állomása ugyanis egy katolikus templom volt: az Assisi Szent Ferenc katedrális az egyike Nyugat-Szahara összesen kettő ilyen imahelyének. Csak külföldiek látogatják, egy misén legfeljebb 50 hívő gyűlik össze. Még a gyarmatosító spanyolok alapították, de a Miatyánk szövege arabul is megtalálható a templom falán, a misszió tagjairól készült fotók között.
Fotó: Durucz Dávid
És az egyik ilyen régi fényképen szúrtunk ki egy idős spanyol papot, aki egy bárpultnál ülve vidáman sörözget. Innentől kezdve nem volt kérdés, hogy mi lesz a túránk utolsó állomása.
Itt tudtuk meg azt is, hogy miért van megdöbbentően sok kínai turista a városban. Ez számukra is zarándokhely, itt élt ugyanis Sanmao tajvani író és fordító, aki sivatagi élményeiről is remek könyveket írt. Az emlékének szentelt szobában a relikviák mellett egy tevekoponyát és -csípőcsontot is megtekinthetünk és tapinthatunk.
A koponyát Sanmao az önéletrajzi könyve szerint a férjétől kapta – de a csípőcsont szimbolikus jelentőségére hiába kérdeztem rá, a templomtúra vezetője annyit felelt: „Ezt meg csak találtuk a sivatagban.”
Dűne, a sivatagbolygó
Mi pedig elindultunk oda, hiszen ezért jöttünk Nyugat-Szaharába. Dűnéket akartunk látni, kietlen tájakat, a természet könyörtelen erőit; a helyet, ahol folyamatosan küzdeni kell a homokkal, a széllel, a szárazsággal és a hatalmas távolságokkal. És pontosan ezt kaptuk.
Az ember az első dűnéjét sosem felejti el: hatalmas élmény mezítláb felkaptatni a hullámzó, folyamatosan mozgásban lévő homokhegyre, amelynek felszínén minden pillanatban látni, hogy az apró szemcsék áramlása hogyan „költözteti” arrébb ezt a lenyűgöző természeti képződményt. És a tetőn jön az első meglepetés, mert a leheletfinom por alatt, ha a lábfejünkkel lefúrunk, hideg, szilárd homokréteggel találkozunk.
A kilátás és az érzés pedig együtt annyira leírhatatlan, hogy az eufóriámat csak egyféleképp tudtam kifejezni, és megszállottan skandáltam, hogy „Atreides! Atreides!” – mert ott és akkor kizárólag a Dűne-sorozat legerősebb jeleneteire tudtam gondolni.
A sci-fi-ben szereplő fremenek sokféle homokot különböztetnek meg, és ekkor már éreztem, hogy ennek van valóságalapja. A dűne tetején szálló porhomok alatti vizes homok után hamarosan találkoztam azzal a fajtával, amit „szúróhomoknak” neveztem el: egy olyan részen, ahol körben minden irányban csak sivatag látszott, a felfoghatatlanul erős szélben lehetetlenül apró homokszemek támadtak rám, ezer apró tűként szurkálva a bőröm fedetlenül maradt részeit. Hirtelen mindent megértettem a sivatagi öltözékekkel kapcsolatban: nekem is jól jött volna valami, amit a fejemre tekerhetek.
Aztán ott van még a sokkal tömörebb, reménytelenül járhatatlan sivatagi „úthomok”. Vezetőinknek ezen kellett minden, a főúttól távolabb eső látványossághoz kizötyögniük, és azt kell mondjam, ilyen profi manővereket rallyversenyeken is ritkán látni. Ültem én már nem egyszer sáros „nemúton” átvergődő UAZ-ban, de ez más szint. Szó szerint földöntúli.
A végtelennek tűnő sivatagban igazi meglepetés volt egy békés kis vízesés, amelynek egy szépséghibája akadt: ahol nem volt elég erős a víz áramlása, ott felfelé „esett” az elképesztő szél miatt. És a furcsaságok sora itt még nem ért véget.
A nagyon vegyes saláta
Azt már bekalkuláltam, hogy tevehúst fogok kóstolni, az itt szinte kötelező. A köretre viszont nem voltam felkészülve. Magát a tevehúst tagine formájában fogyasztottuk, vagyis hagyományos marokkói cserépedényben, (javarészt) zöldségágyon sütve.
Már itt is izgalmasnak tűnt a mazsolás párolt káposzta hozzáadása, de teljesen logikus ízkombináció: savanyú az édessel, ahogy vezetőnk is rámutatott.
Fotó: Rhédey Gábor
Van viszont a helyieknek egy olyan szokása is, hogy az étlapon egy saláta mindig az adott vendéglő nevét viseli, és abba aztán mindent beleadnak. Szó szerint.
Az első ilyen nagyon vegyes salátánk tonhalas rizzsel, eperrel, kiwivel, céklával, krumplival, naranccsal, almával, barackkal, majonézes kukoricával és garnélával készült – a felsorolás valószínűleg nem teljes.
És mindez együtt meglepően jól működik! Úgyhogy egy következő ilyen alkalommal már nem elborzadva, csak némi derültséggel mutattunk rá, hogy a tányér egy tetszőlegesen kiválasztott pontján épp narancsos főtt tojás pihen – de a gyümölcsön ezersziget öntettel. Ami először kandikamerás ugratásnak tűnt, végül szélesítette a gasztronómiai látókörünket.
A szél és a szörfösök birodalma
El-Ajúnból a másik nagyvárosba, Dakhlába repültünk, és ez a város Nyugat-Szahara egészen új arcát mutatta meg. Bár papíron jóval kisebb és mindössze feleannyian lakják, mint a kvázi fővárost, sokkal nagyobbnak tűnik. Ennek oka, hogy egy 40 kilométer hosszú, tű alakú félszigeten épült, úgyhogy hiába csak pár utca szélességű, az összbenyomás igencsak impozáns.
Földrajzi adottságai miatt az állandó, brutálisan erős szél jellemzi.
A gőzerővel épülő plázs így aligha a fürdőzők paradicsoma lesz – cserébe a szörf és a kitesurf szerelmesei odavannak érte, a gyönyörű környezetben a tökéletes szél a kite-ernyők mellett a helyi gazdaságot is a magasba repítheti.
A földhözragadtabb élményeik kedvelőinek, amilyenek mi is vagyunk, marad a sivatagi „offroad-show”. Mert bár itt már sokkal több az európai értelemben vett vendéglátóhely, és nagyobb a nyüzsgés a városban, mint El-Ajúnban, minket a Dakhlán kívüli terület, az öböl túloldala érdekelt. A sivatagnak ezen a részén ugyanis még a felfelé eső vízesésnél is izgalmasabb természeti csodák vártak ránk.
A kávé mindent megold
Szerencsére rátermett vezetőnk volt, aki minden eshetőségre felkészült. A túrát rögtön egy nagyon fontos megállóval kezdte: egy mozgó kávéárusnál. A sűrű, édes fekete nedűből nekünk is vásárolt, de ahogy pakolt befelé, azt láttuk, hogy a szükséges mennyiség négyszerese van nála.
Kérdeztük, hogy ő issza-e majd meg ezt a sok kávét. Mire teljes természetességgel közölte: „Ezt a rendőröknek viszem, hogy ne büntessenek meg az ablakok miatt!”
Amelyek nagy része sötétített volt, a szélvédő pedig törött. Ki tudja, melyik számít itt nagyobb szabálysértésnek…
Fotó: Rhédey Gábor
Később egyértelművé vált, hogy a kávé a sivatag valutája. Egy másik turistacsoport autója többször is bajba került, és a túravezetők a senkiföldjén csak egymásra számíthatnak. A mi emberünknél minden volt, ami kellett, és időt-energiát nem kímélve kisegítette kollégáját – majd bejelentette a túra rendkívüli megállóját: a legközelebbi benzinkutat, ahol mi más, mint kávé formájában hálálják meg neki a szívességet, nekünk pedig a türelmet.
Panaszra nem lehetett okunk, itt ugyanis elkésni sehonnan sem lehet, és különben is, pont az ilyen élmények mutatják meg a szaharai lét lényegét.
Azt, hogy amikor hosszú kilométereken át csak az út és a homok van, az ember mindössze a saját szívósságában bízhat, meg a sorstársaiban.
Láttunk aztán meseszép, dűnétől ölelt lagúnát és lagúnával övezett dűnét is – mert a sivatagnak ezer arca tud lenni. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy a homoktengert hányszor váltották kősivatagok és (ha nem is buja, de) növényzettel tarkított részek.
Elképesztő ökoszisztéma működik itt Afrika peremén, de még így is egészen váratlan képződmény volt a sós tavak rendszere, az Imlili. Dakhlától immár 100 kilométernyire, ugyanennyi sivatag után senki sem számít virgoncul fickándozó halakra, amelyek az őskor óta úszkálnak ezekben a tavacskákban.
Fotó: Durucz Dávid
Kenyérdarabokat szívesen fogadnak, arra robbanásszerűen odagyűlnek, ez nagyon látványos tud lenni.
De a bevállalósabbak a lábukat is felkínálhatják nekik étkezésre: a halpedikűrnek ennél egzotikusabb helyszínt aligha lehetne találni.
Hátra volt még a kvintesszenciális szaharai élmény, egy őslakos sátor meglátogatása. De előbb egy kötelező megálló: a Ráktérítőt jelző tábla. Erről, vezetőnk legnagyobb sajnálatára, csak a magyar matrica hiányzott a sok más nemzeté mellől.
Fotó: Rhédey Gábor
Most viszont mi leptük meg őt, matrica ugyanis tényleg nem volt – „csak” egy gyönyörű, faragott tábla, Ráktérítő felirattal, amelyet a 2024-es Budapest-Bamako rally résztvevői hagytak a helyszínen. Minden elismerésünk az övék, a körülmények láttán tényleg igazi győztes mindenki, aki végigmegy ezeken a rázós szakaszokon.
Időn kívüli élmény: a teaszertartás
És akkor eljött a szaharai teaszertartás ideje. Igen, mi is beálltunk a sorba, a magukat Arábiai Lawrence-nek képzelő nyugati turisták közé, és tetőtől-talpig a sivatagi őslakosok öltözetében vártuk a mentás frissítőt.
Amit hosszú perceken át öntöttek, először jó egy méter magasból a faszénen melegített kannából, majd egyik pohárból a másikba, végtelen türelemmel és méltósággal.
Mint kiderült, a lényeg a sűrű, fehér hab képzése, ami frissen tartja az italt.
És tényleg, életem egyik legjobb teáját fogyasztottam el ott, egy sivatagi sátorban, kendőkbe burkolózva, ki tudja, hány órán át. Az idő megállt, itt így megy ez. Nem sietünk sehová, a homok megvár, legfeljebb kicsit arrébb megy. A lényeg, hogy tea legyen. És persze kávé, vészhelyzet esetére.
Világjáró rovatunk többi cikkét itt olvashatja.
A 30 százalék hangzatos, de ennyit nem spórolnak. 
