A legírebb sziget, ahol több a whisky, mint az ivóvíz

A „smaragd sziget”, vagyis Írország a világ egyik legjobban brandelt állama. Az ír népzenét, ír whiskey-t, ír kocsmákat és a Guinness sört mindenki ismeri – ezek ráadásul általában együtt találhatók meg, a Föld szinte bármely pontján. És bár a márkává válás közhelyessé is tehetné a jó dolgokat, és igyekeztem ezeken túlmutató tapasztalatokat is szerezni, az utazás tanulsága az lett, hogy mindez tényleg nagyon jó, és ott helyben a legjobb.

Mert megvolt az őszinte találkozás azzal, amiből kinőtt: az ír táj, történelem és kultúra mindent túlélő erejével.

Ez a landolás után rögtön elkezdődött. A reptéren az összes szöveg kétnyelvű volt, felül az ír, alul az angol. A miheztartás végett. És nem is kell találgatni, hogy melyik sör reklámja jött először szembe.

Ahol a sörben az igazság

Úgy voltunk vele, hogy addig nem érkeztünk meg igazán, amíg egy rendes ír pubban el nem fogyasztjuk az első pint Guinnessünket, egy kiadós Full Irish kíséretében. Erre a dublini főpályaudvaron került sor, tulajdonképpen a restiben – bár talán nem kellene így hívnom ezt a grandiózus, elegáns helyet, ahol makulátlanul öltözött idős urak olvassák a napilapjukat és hallgatják a zsebrádiójukat, antik hatású karosszékekben.

A sör olyan volt, amilyennek lennie kellett. Nem meglepő, de fontos megemlíteni: minden, általunk felkeresett helyen jól csapolták a Guinnesst. Alighanem felvételi alapkövetelmény a „pull” művészetének ismerete. A világhírű sört ugyanis nem simán csak öntik, hanem „húzzák”: a 45 fokos szögben megdöntött poharat először háromnegyedig töltik a fogantyú meghúzásával, hagyják pihenni 1-2 percig, majd a kar nyomásával helyezik rá a koronát: a krémes, fehér habot.

Az első tökéletes Guinness az asztalunkra került, így már jó hangulatban fogtunk neki a hagyományos ír villásreggelinek. Aki szereti az English Breakfast nevű gasztrotalálmányt, annak annyit tudok mondani, hogy ez annak a szegényebb kistestvére, kevesebb finom hússal. Van helyette nagyon bánatos színű, fűrészpor ízű „kolbász”, meg kétféle (!) véres hurka, amitől kicsit tartottam, de kellemetlen helyett végül semmilyen íze volt. Éhesek azért nem maradtunk, és én később még adtam pár esélyt ennek az ételnek. Konkluzió: maradok az angol változatnál.

Mint ahogy maradhattunk volna Dublinnál is, hiszen az sem jár rosszul, aki a fővárost választja, és ott kószál pubról-pubra egy kiadós városnézés után. Itt pont annyira megéri alaposan megnézni a meseszép utcákat és az ír nép épített örökségét, mint a pohár fenekét. 

De mi még ennél is autentikusabb ír élményekre vágytunk.

Utazás a kelta múltba

Nyugatra mentünk, az ország peremére, a Gaeltachtba: ez az összefoglaló neve azoknak az egyre zsugorodó régióknak, ahol nemcsak hivatalos nyelv az ír, de konkrétan az ott élők anyanyelve is. A célállomás Inishmore volt, az Aran-szigetek legnagyobbika – a maga 31 négyzetkilométerével.

Ez egy kalandos út, amelynek az első fele bántóan sima és unalmas. Galwayig az ír vasút vendégszeretetét élveztük, ahol felháborítóan profi minden: a szerelvények tiszták, kényelmesek, gyorsak, és még a nevünket is kiírják, hogy biztosan jó helyre üljünk. Mégis egy világ omlott össze bennünk, amikor kiderült, hogy itt bizony nem fogjuk nyakló nélkül vedelni a finom ír söröket: a vonatokon szigorú alkoholtilalom van érvényben – ezt a több mint két órát akár Szaúd-Arábiában is tölthettük volna.

Ezután várt még ránk egy órányi kisbuszos utazás az egyre ritkábban lakott, egyre vadregényesebb nyugati tájon, hogy eljussunk egy egészen apró repülőtérre. Akkor éreztem, hogy tényleg különleges élmény vár rám, amikor előkerült a mérleg. Hát igen, ez kisrepülő lesz, biztos a poggyászokat kell lemérni – gondoltam én. Mázli, hogy csak egy hátizsákkal jöttünk – tettem hozzá gondolatban. Aztán egyszercsak a mázsálón találtam magam. Mert ez bizony annyira kicsi repülőgép volt, hogy a pilótán kívül csak hárman utazhattak rajta. Legalábbis a mi súlykategóriánkból.

Az alig pár perces utazás leírhatatlan volt. Egészen más érzés, amikor egy nagy utasszállítón ül az ember, rutinszerűen, mintha csak egy távolsági buszon utazna, 10 ezer méterre a felhők közül néha talán előbukkanó tájtól.

Mi itt magunk körül éreztük a repülőgépet, átéltük minden egyes rezdülését, hangosan hallottuk a leginkább régi keleti autókéhoz hasonlító zörejeit, és közben szinte karnyújtásnyira volt tőlünk a pillanatokra végtelennek tűnő tenger. Leszállás után még sokáig az élmény hatása alatt voltam.

Az ősi ír nyelv utolsó bástyája

Aztán szép komótosan felkaptattunk a reptér (másik oldalt pedig a temető) felett elhelyezkedő szállásunkra. Házigazdánkkal egyeztettünk a programterveinkről – vagyis lényegében megtudakoltuk, meddig vannak nyitva a pubok a szigeten. Azt mondta, konyha mindenhol este 9-ig van, majd kérdésünkre, hogy maga a záróra mikor jön el, csak ennyit felelt mosolyogva: „Irish hours”. Nyers fordításban: amíg van vendég, üzemelnek a sörcsapok is.

A kiejtésében volt valami furcsa, amit elsőre nem tudtam hová tenni. Arra számítottam, hogy ízes ír dialektust hallok majd, mint a jól ismert dalokban és filmekben. De ő nem „íres kiejtéssel” beszélte az angolt, mint a főszigeten élők – hanem második, tanult nyelvként.

Ekkor esett le igazán, hogy nekik tényleg a hétköznapi valóságuk az az ősi ír nyelv, amely a dublini reptéren még „csak” kultúraőrző és megkülönböztető funkciót töltött be.

Inishmore a gaeilge, az ír kelta nyelv utolsó bástyáinak egyike; apró, de annál jelentősebb stratégiai központja. Nyári egyeteme folyamatosan tele van az írül tanuló nyelvőrzőkkel, akik hónapokig csiszolják a tudásukat itt, az anyanyelvi beszélők között. Velük ellentétben mi megelégedtünk annyival, hogy megtudtuk: a whisky szó az „uisce beatha”, vagyis „az élet vize” kifejezésből ered.

És ha már víz. Inishmore-on folyton esik, de ezzel együtt lehet élni – sőt, érdemes is. Nekik ez szó szerint égi áldás, mivel az esőből összegyűjtött víz az egyetlen édesvíz-forrásuk. A magaslatokra épített tartályokból gravitációs módszerrel juttatják el a vizet a helyi háztartásokba, ahol kincsként vigyáznak minden cseppre. A mi szállásunkon is külön felirat jelezte, hogy ne pazaroljuk a vizet, és ne lepődjünk meg azon, hogy a víznyomás itt annyira ismeretlen fogalom, mint a kétlyukú konnektor.

Áramot a főszigetről kapnak, ahogy szinte minden mást is. Ha például valaki autót vásárol, azt komppal hozzák át, és a jármű többé nem hagyja el a szigetet. Döbbenten hallgattuk azt is, hogy Inishmore földjében nem terem meg semmi, még a krumpli sem: akik ilyesmivel próbálkoztak, mind elbuktak, mert egy vékony földréteg alatt kopár fekete kő borítja az egész szigetet. Ami azt illeti, a földréteg fölött is.

Kőhalom állott, most is az áll ott

Az errefelé védjegyszerű hosszú kőfalak, amelyek kijelölik az utakat és a birtokhatárokat, nagyon is gyakorlatias okból alakultak ki: hogy a kövek ne legyenek szanaszét. Férfiak egész nemzedékei töltötték életük jelentős részét kövek pakolgatásával. Kísérőnk elmondása szerint egy híres képviselőjüknek emellett 11 gyerek nemzésére is jutott ideje, „szóval azért nem MINDIG a falakat építette”...

Épültek itt immár többezer éves, masszív kőerődök is, méghozzá a legjobb kilátópontokon, a szigetnek az Atlanti-óceán által csapdosott, szédítően magas, függőlegesen lehasított sziklapereme tetején.

És persze templomok, köztük a leghíresebb a korai kereszténységhez kötődő, ókori római alapokon nyugvó épületegyüttes, amely a „Hét templom” nevet viseli – valójában két templom és öt lakóépület romjait foglalja magába. A sírokat jelölő kelta keresztek erdejében, a szakadó esőben az ember könnyen elfelejti, hogy 2025-öt írunk.

Mert itt bizonyos értelemben tényleg megállt az idő. A táj, a szürke ég alatt elterülő végtelen zöld mezőkkel, természetesen fogadja be (avagy vissza) a fekete kőfalakat, amelyeket ma is szakadatlanul építenek ezek a szigetlakók. Akik még az őseik nyelvét beszélik. És évszázadok óta ugyanazt a sört isszák, és ugyanazokat a dalokat éneklik.

Low Lie the Fields of Athenry

Bevallom, előzetesen azt vártam, hogy itt aztán majd minden pubban hangosan daloljuk együtt a Dubliners és a Pogues világslágereit, sőt, talán az emberek még autóvezetés vagy biciklizés közben is ír folkdalokat dúdolnak vagy fütyülnek. Röviden: nem kellett csalódnom. A legszebb pillanat az volt, amikor a vonatunk megállt Athenry-nál, és idős hölgyek egy csoportja rákezdett a Fields of Athenry című népdalra, ami túlzás nélkül az írek nem hivatalos himnusza, majd többen is csatlakoztak hozzájuk, természetesen jelen sorok írója is. Emlékeztetőül: mindezt egy szigorúan alkoholmentes vonaton!

Egy inishmore-i kocsmában pedig életem egyik legnagyobb buliját éltem át a zseniális házizenekarral, amely hosszú órákon és Guinnessek még hosszabb során át játszott – amíg csak az „Irish hours” tartott.

Eső után szivárvány

Biztosan a turisták lelkesedése is hozzájárult, hogy mindig, mindenhol szólt a dal. Nem férnek el sokan az amúgy 800 lelket számláló szigeten, így egy idő után mi is arcról ismertünk minden látogatót. Ők jellemzően ír-amerikaiak voltak, akik visszatértek az óhazába, hogy megmártózzanak az ősök kultúrájában.

Kaptak is belőle bőven, ahogy az esőből is – ami néha vízszintesen esett, ez a jelenség is megbízhatóan érkezik Írországban, újabb X a képzeletbeli bingószelvényünkön. És mások rossz példájából okulva eszünkbe véshettük, hogy az észak-atlanti szélben és esőben nem érdemes esernyővel bajlódni, abból ugyanis igen hamar szomorú-homorú roncs lesz.

Írtam már pár nem túl hízelgő szót a Full Irish-ról, de most igazságot szolgáltatok a helyi konyhának. A cudar időjárásért cserébe a szigetlét előnye, hogy mindig van friss tengeri herkentyű. Az ételek mindig az aznapi fogásból készültek, így pedig a fish&chips íze is klasszisokkal jobb volt, mint a sós vizet sosem látott városok kínálatában. És még ott volt a chowder, vagyis a tenger gyümölcseiből főzött krémes, laktató leves – édes barnakenyérrel és zsíros vajjal, mert a hideg ellen nemcsak külső, belső védőréteg is kell!

Itt hűvös az idő nyáron is, és tényleg rengeteget esik az eső, de egyrészt az inishmore-iak 15 fokban is boldogan mártóznak meg a tengerben, másrészt meg: ahol eső van, ott szivárvány is. És mi van a szivárvány tövében? A koboldok ott őrzik az aranyukat. Bár azt pont nem találtam meg, az írek összes többi kincséből bőven kijutott nekem. Sláinte!

A Világjáró többi cikkét itt olvashatja.