Az ember fogja magát és az asztalra kiterített, nagy alakú térképen kikeresi a Dublintól jó messze, nyugatra vagy délnyugatra lévő körzeteket. Én az utóbbit karikáztam be magamnak és angol nyelvű beszámolók segítségével rátaláltam a Killarney Nemzeti Parkra. Ez egy 26 ezer hektáros terület, tele kopár hegyekkel, szorosokkal, várromokkal (ezeket sokszor castle-nak nevezik arrafelé) és kisebb-nagyobb tavakkal. Az állóvizekből van egy hármas csoport, ami különösen megkapó, egyben izgalmas is, de ez csak később derült ki. Miután beszálltunk Denis motorcsónakjába.
Így hívták a kapitányt, aki széles mosollyal és a nem „benszülöttek” számára is többé-kevésbé érthető ír akcentussal azzal indított: „Önök most a Titanicon vannak, de kapnak egy mentőmellényt. Ráadásul az anyósom a hajó alatt van már, a duty free pedig a mellényeket tároló dobozban, úgyhogy csak nyugi.” Ezt viccnek szánta, majd viccekkel folytatta, de ezeket itt és most nem részletezem, bár az ír humor egy osztállyal biztos jobb, mint az angol.
A Gap of Dunloe (Dunloe-szoros) nevű, többórás túrán először egy másfél órás vízi kirándulás, majd egy 12 kilométeres gyaloglás következett egy meredek és kanyargós úton. Mindez 22 fokos ír kánikulában, aminek a végén teljesen leégtünk, rákvörös lett az arcunk és a nyakunk. Ki gondolta volna, hogy ez lesz a vége, hiszen rendesen fújt az Atlanti-óceán felől érkező szél, de valahogy nem vettük komolyan a felülről érkező sugarakat.
A tavakban amúgy nem lett volna értelme megmártózni, legfeljebb 9-10 fokos volt a víz. Láttunk viszont lazacokat a közeli folyókban, hódok nyomait is. Denis elmondta, hogy őzek, szarvasok és védett madarak is feltűnnek a parkban itt-ott, ezekre nagyon vigyáznak, vadászni tilos őket, erre egyébként vannak kijelölt övezetek, ott már lehet lövöldözni nem védett, kisebb ragadozókra.
Volt egy magányos, ovális szikla, amit Elefántnak hívnak a helyiek. Amint elhaladtunk mellette, kiderült, hogy teste olyan, mint súlyos kedvencünké és persze van ormánya is.
A vízállás helyenként olyan alacsony, hogy a kapitány kénytelen kiszállítani az utasokat az egyik alkalmas helyen, majd egyedül vagy az egyik markos legénnyel együtt áthúzni a csónakot oda, ahol már nem veri a jármű alját a kövecses mederalj. Velünk is megtörtént ez egy középkori híd alatti átjutás után, egyikünk kötelet ragadott és így a csónak túljutott a holtponton.
Tehát jött az említett gyalogtúra, amit akár ki is hagyhattunk volna. Mármint a caplatást, mert fejenként 35 euróért lovaskocsira (jaunting car) pattanhattunk volna, megspórolva a sok meredek emelkedővel tarkított baktatást. De nem tettük, és bár fárasztó volt, egyáltalán nem bántuk meg.
Közben még az is előfordult, hogy egyes útszakaszokon a mellettünk nem túl gyorsan elhaladó lovasszekér hajtója egyszer csak leugrott a bakról és futva tett meg több száz métert, ezáltal is könnyítve a kocsit húzó dolgán. Az egyik távolabbi kanyarban kicsit kárörvendve láthattuk, amint az utasokat is leszállítja, hogy segítsen négylábú szolgálóján.
Gyaloglás közben „szembejöttek” velünk a híres vándorló kövek, ilyenből ezernyi van különféle méretben. Érdekes képződmények is keletkeztek belőlük, ezeket néha kerülgetni kell. Az aszfaltozott utakra azonban nem jutott belőlük, vagy ha igen, akkor a parkot üzemeltetők már elszállították vagy csak odébb „lökték” őket, merthogy autók és edzettebb kerékpárosok is járnak arrafelé, nem csupán szekerek és gyalogos vándorok.
Vannak aztán másfajta „útonállók” is, nekik négy lábuk van, fehérek, bégetnek, folyton ennének és nem nagyon félnek tőlünk, kétlábúaktól. Kisebb noszogatásra azért odébb állnak. Ha nem, akkor vannak jól képzett juhászkutyák.
Mesterségükről külön bemutatót is rendeznek egy másik kiránduló útvonalon (Ring of Kerry), nem messze a nemzeti parktól. Kicsit lehúzósnak éreztük azt a túrát, merthogy a kutyashow-ért – a fejenként 45 eurós alapdíjon felül – még fejenként 7 eurót le kellett tenni, s ez nem volt benne a kiírásban.
De végül nem néztük a pénzt, amúgy ez az egész napos túra az Iveragh-félszigeten akkor éri meg igazán, ha olyan sofőrt fogunk ki, aki nem csak 5-6 perceket enged meg egy-egy megállónál (van belőle vagy 8-9 a 180 kilométeres úton), hanem bóklászhatunk is az atlanti partokon vagy a kilátópontokon. A miénk sajnos kicsit türelmetlen volt, csak találgattuk, hogy hova sietett, talán lejárt a munkaideje?
Titanic-nyomok
De vissza a Titanichoz! Írországban két ismertebb Titanic-emlékhely is van. Az egyik a szigetország északi részén, Belfastban (az írek zöme magáénak tekinti az Egyesült Királyság részét képező Észak-Írországot – a szerk.), a másik a déli végén, Corktól, a lélekszámot tekintve második legnagyobb ír várostól 25 perc vonatútra, egy Cobh nevű kikötővároskában. Elutaztunk oda is.
Ezt a két jegyet nyomták a kezünkbe, így feleségem lett Margaret Rice, jómagam Jeremiah Burke (mindkettő létezett személy, akik odavesztek a tengeren), s felszállhattunk az „elsüllyeszthetetlen” RMS Titanicra. Sajátos időutazásunk így kezdődött, valójában egy izgalmas interaktív kiállításra fizettünk be az egykori viktoriánus vasútállomás szépen helyreállított fogadócsarnokában.
Cobh az ír kivándorlók sírásokkal és egyben reményekkel teli városkája volt, milliók indultak innen Amerikába és Kanadába. Összesen 3,5 millióan hagyták el az országot a szegénység, a nagy éhínség és a háborúk idején.
Ebben a kikötőben állt meg utoljára a Titanic, amire "rajtunk" kívül 121 ír is felszállt, de egyikük sem élte túl. Cobh egy másik nagy hajó, az RMS Lusitania miatt is ismertté vált, ugyanis ide vitték a német tengeralattjáró által 1915-ben megtorpedózott vízi jármű katasztrófájának túlélőit. Az áldozatokért többek között a kikötő fölé magasodó Szent Colman székesegyházban mondtak imákat a helyiek, s ezt a szokást mind a mai napig tartják.
A Világjáró korábbi cikkeit itt olvashatják.
Kellemetlen meglepetés az amerikai gazdaságból.
