Vannak olyan történelmi dátumok, amelyekről alighanem mindenki tudja, hogy épp mit csinált aznap. Ilyen a New York-i terrortámadások napja, 2001. szeptember 11., és ilyen 2022. február 24. – a nap, amikor Oroszország totális háborút indított Ukrajna ellen.
Aznap reggel, amikor ébredés után ránéztem a telefonomra, nem akartam hinni a szememnek: lángoló ukrán városokról, idegen földön masírozó orosz tankok ezreiről szóltak a hírek. Mintha egy rémálom vált volna valóra. A II. világháború óta most fordult elő először Európában, hogy egy globális nagyhatalom háború útján, vérrel és erőszakkal próbálja érvényesíteni az érdekeit.
A szerkesztőségben hitetlenkedve kérdezgettük egymást arról, hogy mi is történik, egy kolléga pedig nekem szegezte a kérdést: „ugye ide nem jönnek”?
Regionális háború
Nem hiszem, mondtam akkor, és ez szerencsére azóta sem változott. Az orosz-ukrán háború – ami valójában már 2014-ben elkezdődött a Krím orosz bekebelezésével és a donbászi harcok kirobbanásával – regionális háborúnak indult, és az is maradt.
Fotó: MTI/AP/Szergej Gric
Egyetlen más ország területét sem érte katonai támadás, egyetlen más ország sem küldött katonákat a frontra (Észak-Korea kivételével, amely Oroszországot támogatta ily módon titokban), azaz egyetlen ország sem sodródott bele a háborúba – függetlenül attól, hogy segítette-e fegyverrel és pénzzel Ukrajnát vagy sem. A magyar kormány mantrája, miszerint utóbbi szükségszerűen maga után vonja majd az előbbit, mindeddig hamisnak bizonyult.
Egyfajta hibrid háború, főleg a titkosszolgálatok szintjén persze az elmúlt években is dúlt és dúl ma is a Nyugat és Oroszország között, titkos küldetést teljesítő amerikai tisztek jelen voltak és feltételezhetően vannak is Ukrajnában, a nyugati hírszerzések és technológiák pedig a távolból segítik az ukrán hadműveleteket.
Bizonyos tekintetben proxy háború is zajlik, amelyben a Nyugat óriási erőforrásokkal támogatja Ukrajnát azt hangoztatván, hogy ezáltal saját magát, a saját értékrendjét is védi. De mindez nem változtat azon a tényen, hogy a háború „csak” Ukrajna és – kisebb részben – Oroszország területén zajlik.
Több százezer halott
Ami persze így is eléggé tragikus. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök február elején maga jelentette be, hogy négy év alatt összesen 55 ezer ukrán katona vesztette életét a csatatéren. Óriási szám, mintha egy közepes méretű város lakosságát irtották volna ki teljesen. Tekintetbe véve, hogy az áldozatok száma szenzitív adat, szakértők szerint a valós szám ennél is nagyobb lehet.
Az orosz veszteségekről még hivatalos adat sincs, de a BBC és az orosz független Mediazona eddig már 200 ezer orosz halálos áldozatot azonosított. A valós szám ez esetben is nagyobb lehet.
A CNN által idézett tanulmány az ukrán halálos áldozatok számát 100-140 ezerre, az oroszokét 275-325 ezerre teszi. Összesen – a sebesülteket és az eltűnteket is beszámolva – ukrán oldalon 500-600 ezer, az oroszon pedig 1,2 millió áldozatot követelhettek a harcok.
Óriási a nem katonai áldozatok száma is: az ENSZ szerint mintegy 15 ezer ukrán civil vesztette életét az elmúlt négy évben a háború következtében. Az orosz hatóságok pedig több mint ezer orosz civil haláláról számoltak be.
A gazdasági károkat még nehezebb megbecsülni. Az orosz gazdaságot – bár nem omlott össze – nyilvánvalóan egyre súlyosabban érintik az egyre bővülő nyugati szankciók (erről itt írtunk részletesen). Az ukrán vezetés pedig nem is csinál titkot abból, hogy csak nyugati támogatással képes fenntartani az állam működését és finanszírozni a hadseregét. (Az ezt célzó 90 milliárd eurós EU-hitelt kívánja blokkolni Orbán Viktor miniszterelnök addig, amíg Ukrajna nem állítja helyre a szállításokat a Barátság kőolajvezetéken).
És akkor az újjáépítés költségeiről, az óriási társadalmi traumáról, valamint a nem kevésbé súlyos természeti károkról még nem is beszéltünk.
Ellentétes háborús célok
De mikor lesz mindennek vége? Ezt jelenleg megjósolni sem lehet – az orosz és az ukrán álláspontok közötti ellentétek ugyanis kibékíthetetlenek. És ezen sem Donald Trump amerikai elnök, sem más kívülálló nem tud segíteni, maximum nyomást gyakorolhat egyik vagy másik félre a kompromisszum érdekében.
Mit akar Moszkva? Az egyik fő követelésként négy kelet-ukrajnai megyét: Luhanszkot és Donyecket teljes egészében (a kettőt együtt Donbászként is emlegetik), valamint Zaporizzsja és Herszon egy részét.
Ezeket a megyéket 2022 őszén önkényesen annektálta Oroszország az ottani oroszokra és egy „népszavazásra” hivatkozva, de – Luhanszkot kivéve – nem tudta teljes egészében elfoglalni: a donyecki, a zaporizzsjai és a herszoni régió egy kisebb, de számottevő része jelenleg is ukrán ellenőrzés alatt áll.
A hivatalos orosz követelések között szerepel az ukrán hadsereg jelentős meggyengítése, az ukrán NATO-tagság megakadályozása és az „európai biztonsági egyensúly” helyreállítása – utóbbi lényegében az észak-atlanti szövetség terjeszkedésének megállítását jelenti (és ez még a finomabb értelmezés). Moszkva, bár igazi áttörést nem tudott elérni, a kisebb-nagyobb kelet-ukrajnai sikerek láttán katonailag nyeregben érzi magát.
Mit akar Kijev? A lényegét tekintve biztonsági garanciákat és nemzeti szuverenitást.
Az előbbi elérésére, úgy tűnik, van esély: az Egyesült Államok – esetleg európai támogatással – adott esetben hajlandó lenne olyan katonai garanciákat nyújtani, amelyek megvédenék a megmaradt Ukrajnát egy esetleges újabb orosz katonai agressziótól. Ez elviekben NATO-szintű garanciákkal érne fel, NATO-tagság nélkül.
A szuverenitás visszaállítására Ukrajna nemzetközileg elismert teljes területén viszont esély sincs. A Krím visszaszerzése már fel sem merül, és az orosz megszállás alatt lévő kelet-ukrajnai területek visszafoglalása sem reális jelen helyzetben. A kijevi vezetés kénytelen-kelletlen már azt is elfogadná, ha az új határokat a jelenlegi frontvonalak mentén húznák meg – azaz ha jogilag nem is, de a gyakorlatban lemondana az ország mintegy ötödéről.
Az említett, még ukrán kézen lévő donyecki terület, ezen belül a hosszú évek alatt kiépített védelmi vonal feladása – ez szintén az orosz követelések között szerepel – viszont érthető módon továbbra is vörös vonal Zelenszkij számára.
Kérdés, hogy ezt az ellentétet az amerikai kompromisszumos javaslat (demilitarizált zóna és szabadkereskedelmi övezet létrehozása) képes lesz-e feloldani.
Területet a békéért?
A hogyan tovább persze számos tényezőtől függ. Például attól, hogy lesznek-e elnökválasztások tavasszal Ukrajnában, és lesz-e népszavazás a tervezett békemegállapodásról, ahogy azt Washington kéri a biztonsági garanciákért cserébe a kiszivárgott hírek szerint.
Mindezt az ukrán elnök egyelőre nem jelentette be. A négyéves évfordulón sugárzott videóüzenetében inkább arra kérte Donald Trumpot, hogy látogasson el Kijevbe. Arról is beszélt, hogy az ukrán embereket nem törte meg a háború, és mindent megtesznek majd a békéért és az igazságos rendezésért. A közelmúlt háromoldalú (orosz-ukrán-amerikai) tárgyalásai egyelőre nem hoztak áttörést.
A háborús fáradtság ugyanakkor az ukránokat is elérte: Kijev egyre több nyugati támogatásra szorul, egy friss kutatás szerint pedig egyre több ukrán áldozna be területeket a békéért cserébe.
Az orosz emberi és gazdasági erőforrások szintén végesek, a szankciók hatnak, az orosz energiaexport zuhan – mindez pedig, reméljük, szintén közelebb hozhatja a háború végét.
A Nagyító több cikkét itt olvashatják.
Sikeresen indították a Szarmat rakétát. 
