Pontosan megmondták az amerikaiak, mi fog történni négy éve, de Zelenszkij sem hitt nekik

Négy éve az egész világot sokkolták a felvételek, amelyeken azt láthattuk, hogy az orosz haderő nyílt támadást indított egy szuverén, európai ország, Ukrajna ellen. De nem mindenkit egyformán sokkoltak ezek a képek. Talán még sokan emlékeznek arra, hogy 2021 végén, illetve 2022 első két hónapjában az amerikai és brit hírszerzés egyre nyíltabban és egyre frusztráltabban adta ki az újabb és újabb figyelmeztetéseit arról, Oroszország tényleg meg fogja támadni Ukrajnát, Putyin célja pedig nem kevesebb, mint az ukrán államiság megszüntetése. Ehhez képest a világ, az Európai Unió, de még Ukrajna is szinte teljesen felkészületlenül szembesült február 24-én hajnalban azzal, hogy valóban orosz rakéták zuhognak Kijevre és orosz tankok dübörögnek át a határon.

A The Guardian több mint száz, egykori és jelenlegi hírszerzési tisztviselőkkel, politikusokkal és más figurákkal készített interjú alapján foglalta össze, mi is történt a színfalak mögött a háborúhoz vezető hetekben, hónapokban. Honnan tudta olyan biztosan az amerikai (és brit) hírszerzés, hogy mi fog történni – és miért nem hittek nekik oly sokan? És mi volt az, amiben ennek ellenére is hatalmasat tévedtek az angolszász hírszerzők – komoly következményekkel?

Érezték, hogy baj lesz

William „Bill” Burns, a CIA akkori igazgatója 2021 novemberében Moszkvába utazott, hogy személyesen beszéljen Putyinnal. Az amerikai hírszerzés az ezt megelőző hetekben egyre több információt gyűjött arról, hogy Putyin Ukrajna megtámadására készül. Burns, aki korábban moszkvai nagykövet volt, személyesen és jól ismerte az orosz elnököt, és úgy gondolta, egy személyes találkozón jobban meg tudja ítélni Putyin szándékait, illetve esetleg le tudja beszélni a támadás megindításáról.

De nem tudott az orosz elnök színe elé kerülni, csak egy biztonságos telefonvonalat kapott hozzá egy moszkvai épületből. Amikor Burns előadta aggodalmait, Putyin témát váltott, és a saját sérelmeit kezdte sorolni. Burns úgy tért haza, hogy sokkal jobban aggasztotta egy orosz támadás lehetősége, mint korábban.

„Biden gyakran tett fel igen-nem kérdéseket, és amikor visszaértem, megkérdezte, hogy Putyin szerintem megteszi-e. Azt feleltem, igen”

– emlékszik vissza Burns.

Honnan tudták?

Persze az amerikai hírszerzés nem csak a CIA igazgatójának megérzései alapján lett egyre biztosabb abban, hogy Putyin valóban Ukrajnába küldi a haderejét. Sok találgatás született arról, hogy mi volt az információ forrása. Ugyan elképzelhető, hogy az amerikaiaknak volt, vagy esetleg még mindig van egy téglája Putyin belsőbb köreiben (és ha így van, akkor erről nyilván senki nem fog nyíltan beszélni), az elmondások szerint sok apró mozaikdarab adta ki a teljes képet.

(A tégla-elméletnek az is ellentmond, hogy Putyin alig néhány emberrel osztotta meg a terveit, az értesülések szerint például olyanok is csak az utolsó órákban értesültek a támadás megindításáról, mint Szergej Lavrov külügyminiszter, vagy éppen a hírszerzés és a hadsereg felső szintű vezetői.)

Az orosz csapatok mozgásáról és készülődéséről készült műholdfelvételek százai, elektronikus hírszerzési eszközökkel elkapott árulkodó beszélgetések orosz katonák és tisztviselők között, oroszországi ügynökök jelentései – egyik sem volt perdöntő bizonyíték, de együttesen már elegek voltak arra, hogy 2021 végére szinte biztosak legyenek az amerikai és a velük szoros együttműködésben dolgozó brit hírszerzők abban, hogy Putyin tényleg támadni fog.

Ahogy aztán közeledett 2022 februárjának vége, a jelek egyre sűrűsödtek, a harckészültségben az ukrán határok körül táboroztatott orosz katonáktól, az elfogott kommunikációkban feltűnő újabb és újabb, egyre egyértelműbb elszólásokon át az orosz hírszerzés Ukrajnán belüli lázas tevékenységéig. Az angolszász hírszerzők tehát egyre biztosabbak voltak a dolgukban, sőt az orosz támadás utóbb eléggé pontosnak bizonyult forgatókönyvét is fel tudták vázolni, például a végül véres kudarcnak bizonyuló, a Kijev melletti Hosztomel repülőtér elleni orosz légideszant-támadásról is előre tudtak.

És szokatlan módon tudásukat megosztották a publikummal is. Burns – nyilván nem egyedül – úgy döntött, hogy a készülő orosz támadásról szóló információkat kevés szűréssel, és szinte azonnal világgá kürtölik. A Guardiannek nyilatkozó hírszerzők felidézték, hogy elképedve látták a velük bizalmasan megosztott információkat szinte teljes egészében megjelenni a másnapi újságokban. Az amerikai hírszerzésnél abban reménykedtek, hogy ez visszatarthatja Putyint, illetve segíthet felkészülni arra, ha mégis bekövetkezik a támadás.

Eljátszották a bizalmat

Csakhogy nagyon kevesen hittek nekik. A saját vezetőiket nagyjából sikerült meggyőzniük, de európai szövetségeseik szkeptikusak maradtak. A Guardiannak nyilatkozók szerint ebben nagyon nagy szerepe volt annak, ami az Irak ellen megindított 2003-as amerikai támadás előtt történt. Vagyis hogy az amerikai hírszerzés később hamisnak bizonyult információkat adott ki arról, Szaddám Husszein tömegpusztító fegyvereket gyárt. A bizalom hiánya ezúttal hibának bizonyult.

A nyugati hírszerzők – és ennél fogva a vezető nyugati politikusok is – észlelték persze az orosz készülődést, de úgy ítélték meg, hogy ez csak egyike Putyin szokásos nyomásgyakorlós, hibrid háborúsdi játszmáinak, és az utolsó pillanatban majd – némi engedmények kicsikarása után – félrerántja a kormányt az orosz elnök. Alapvető hibája volt a nyugat-európai vezetőknek, hogy Putyint lelke mélyén szigorúan racionális, számító politikusnak tartották. Mivel – helyesen – úgy ítélték meg, hogy a harctéren történtektől függetlenül egy Ukrajna elleni nyílt támadás katasztrofális következményekkel járna Oroszország számára is, úgy számoltak, hogy ezt Putyin egyszerűen nem teheti meg.

„Azt hiszem, az ő kiindulási pontjuk az volt: ’Miért tenné?’ Mi meg abból indultunk ki: „Miért ne tenné?’ És ez az egyszerű szemantikai különbség gyökeresen eltérő következtetésekhez vezetett” –

magyarázza egy brit hírszerző a franciákkal és a németekkel kialakult véleménykülönbség okát.

Érdekes kérdés egyébként az is, Putyin mikor juthatott végső döntésre. Erre most sem tudnak pontos választ adni a nyugati hírszerzők. A legvalószínűbbnek azt tartják, hogy a gondolat először még 2020 elején születhetett meg benne, majd a Covid alatt, teljes elzárkózásban élve Putyin rengeteg könyvet olvasott az orosz történelemről, és egyre jobban elkezdte foglalkoztatni a saját helye az orosz történelemben. 2021 tavaszán már megkezdődött az orosz erők átcsoportosítása az ukrán határok közelébe, de aztán nyár elején úgy tűnt, Putyin visszakozik. Nem sokkal később aztán egy esszéjében az orosz elnök úgy fogalmazott, hogy „Ukrajna valódi szuverenitása csak Oroszországgal partnerségben lehetséges”, majd újra megkezdődött a csapatösszevonás az ukrán határokon. Ekkor már valójában nemigen volt visszaút.

Zelenszkij nyugalomra intett

Visszatérve a támadás előtti hónapokra, az amerikai és brit hírszerzők természetesen nemcsak a nyugat-európai szövetségeseiket, de az ukrán vezetést is igyekeztek meggyőzni arról, hogy valóban támadás készülődik az országuk ellen. De itt is csak részsikereket értek el. Maga Zelenszkij ukrán elnök az invázió megindulása előtti utolsó napokig meg volt győződve arról, hogy az orosz készülődés csupán nyomásgyakorlás.

Mi több, attól tartott, hogy amennyiben eluralkodik a háborús pánik az országban, akkor az gazdasági-politikai összeomláshoz vezet, és így Putyin egy puskalövés nélkül eléri célját, azaz az ukrán kormány megdöntését. Ezért aztán Zelenszkij – akit olyan nyugat-európai vezetők is nyugalomra intettek, mint Emmanuel Macron francia elnök vagy Olaf Scholz német kancellár – inkább ingerülten reagált az újabb és újabb, egyre konkrétabb és egyre vészjóslóbb amerikai és brit figyelmeztetésekre, és közben rendre megnyugtatta az ukrán népet, hogy nem kell félniük orosz agressziótól (már persze azon túl, ami már 2014 óta zajlott az ország területén).

Január közepén Zelenszkij még televíziós üzenetben szólt az ukrán néphez, amelyben közölte, hogy őszintén hiszi, nem lesz nagy háború 2022-ben.

„Vegyenek mély levegőt, nyugodjanak le, ne rohanjanak ételt és gyufát felhalmozni”

– tanácsolta a lakosságnak.

Az ukrán hadsereg és hírszerzés vezetőinél azonban valamivel nyitottabb fülekre találtak az angolszászok, akik több alkalommal is személyesen utaztak Kijevbe, hogy a bizonyítékokat bemutatva győzködjék az ukrán vezetőket: készüljenek a legrosszabbra. Valerij Zaluzsnij, az ukrán haderő azóta leváltott, most londoni nagykövetként tevékenykedő főparancsnoka a maga részéről nem osztotta Zelenszkij optimizmusát, és az utolsó hetekben arról győzködte az elnököt, hogy hirdessen hadiállapotot, hogy a haderőt felkészíthessék egy esetleges orosz invázióra – hiába. Politikai felhatalmazás nélkül viszont nem sokat tehetett, még a támadás előtti órákban is a későbbi felelősségrevonást kockáztatva, felhatalmazás nélkül kezdte egységeit stratégiai fontosságú pozíciókba helyezni.

Zelenszkij először akkor kezdte komolyan venni a fenyegetést, amikor néhány nappal az orosz támadás előtt kapott a saját hírszerzésétől egy dossziét, amelyben az ellene tervezett orosz akciókról tájékoztatták (a támadás megindulása után az oroszok többször is megpróbálták elfogni vagy meggyilkolni az ukrán elnököt). De még ekkor is bizonytalan volt, és még február 23-án is a megszokott lakhelyén feküdt le aludni, hogy aztán már az orosz rakéták becsapódásainak káoszában vigyék biztonságos helyre. Tény viszont, hogy Zelenszkij ezután gyorsan feltalálta magát, és kemény kiállásával az ukrán ellenállás jelképe és fókuszpontja lett az első, kritikus heteiben – de ha hallgat az amerikai hírszerzésre, talán kevésbé lettek volna kritikusak azok az első hetek.

Kijevbe várták az oroszokat a nyugatiak

Igaz, az ukrán ellenállás esélyeivel kapcsolatban az angolszász hírszerzők is tévedtek nagyot. Általános vélekedés volt nyugati körökben, hogy az államilag szervezett ukrán fegyveres ellenállás legfeljebb néhány hétig tarthat ki.

„Azt gondoltuk, hogy az oroszok sokkal hatékonyabbak lesznek az elején – elfoglalják Kijevet néhány hét alatt, aztán az ukránok újjászervezik magukat”

– mondja Avril Haines, a Biden-kormányzat hírszerzési igazgatója.

A nyugati elemzők úgy gondolták, az igazi feladat nem az ukrán haderő megerősítése, hanem egy, az orosz megszállást elviselhetetlenül költségessé tévő ukrán partizánmozgalom előkészítése, esetleg egy ukrán emigráns kormány felállítása lehet. Mint tudjuk, hatalmasat tévedtek, Oroszország négy év után sincs közel Kijev elfoglalásához, és a hatalmas áldozatokkal járó háborúban még mindig csak Ukrajna ötödét tudták az ellenőrzésük alá vonni az orosz erők, ennek is nagyobb részét még a háború előtt.

E súlyos félreértékelés egyik fő oka az volt, hogy az angolszász hírszerzők is rá voltak utalva az oroszok saját értékelésére a haderejük képességeiről. És mivel Oroszországban évszázados hagyománya van a helyzetet megszépítő, a ranglétrán felfele történő ferdítésnek, az orosz vezetésnek sem volt messze sem reális képe a dolgok állásáról. Ráadásul a győzhetetlen orosz seregeket, a megszállókat örömmel üdvözlő ukránokat vizionáló orosz propaganda hatásai alól sem maguk az oroszok, sem a világ többi része nem tudta teljesen kivonni magát. Tény az is, hogy részben elbizakodottságból, részben pont a képességek hiánya miatt az oroszok rengeteget hibáztak mind a „különleges katonai művelet” megtervezése, mind annak végrehajtása során.

„A fele abból adódott, hogy felülbecsültük az orosz katonai teljesítményt és lebecsültük az ukrán haderőt. De a másik fele abból, hogy az oroszok közel sem úgy hajtották végre a műveletet, ahogy számítottunk rá, és ahogy a józan ész diktálta volna”

– magyarázza Micheal Kofman, a washingtoni Carnegie Endowement elemzője.

Ez azonban további súlyos következményekkel járt Ukrajna felkészültsége szempontjából. Mivel Nyugaton úgy gondolták, háború esetén a meccs előre le van futva, a nyugati államok nem akartak értékes technikát kitenni az orosz kézre kerülés veszélyének. Ezért aztán a háború előtt alig kapott Ukrajna nehézfegyverzetet, amellyel még hatékonyabban szállhatott volna szembe az orosz inváziós erőkkel. Pedig egy még döntőbb kezdeti orosz vereség esetleg a háború gyors feladására is késztethette volna Putyint, egy jóval erősebb ukrán haderő pedig az egész inváziós terv újragondolására is.

Amikor Olekszij Reznyikov, akkor kinevezett (és 2023 szeptemberében leváltott) ukrán védelmi miniszter 2021 novemberében Washingtonban járt, a saját jobb meggyőződése ellenére – mert ő sem hitt a közelgő orosz támadásban – több és jobb fegyverszállítmányokat kért, kemény visszautasítást kapott.

„Képzeld el, hogy egy szomszédod azzal jön haza, olyan rákdiagnózist kapott, hogy három napja van hátra. Együttérzésed ajánlod fel, de nem adnál neki drága gyógyszereket”

– meséli a washingtoni hangulatról Reznyikov.

Nem elég jól tudni

Persze így, a háború ötödik évébe lépve már mindez utólagos okoskodás csupán. A tanulságokat majd a történészeknek, vagy éppenséggel az ukrán választóknak kell majd levonnia a történtekből (Zelenszkij legerősebbnek tartott kihívója egy választáson éppen Zaluzsnij lehet, aki indulása esetén biztosan nem fogja kihagyni a ziccert, hogy elmondja, a polgári lakosság és a hadsereg felkészülésének Zelenszkij tamáskodása miatti elmaradása mennyi anyagi és emberéletben mérhető veszteséget okozott Ukrajnának).

De egy-két következtetést már most le lehet vonni. Szokás mondani, hogy mai világunk az információ hatalmáról szól. Hozzá kell tenni azonban, hogy e példa alapján nem mindig elég rendelkezni a megfelelő információval, a tudást hitelesen kell tudni kommunikálni is, különben az egész nem sokat ér.

A másik tanulság pedig talán az lehet, hogy a világ olyan korba lépett, amikor a legrosszabb forgatókönyvek igenis megvalósulhatnak. Ezért készülni is kell ezekre. Lehet szidni vagy gúnyolni azokat az európai vezetőket, akik egy Oroszország elleni háború rémét festik a falakra, de egyrészt az Ukrajnában négy éve történtek fényében érthető, ha némileg túl akarják kompenzálni az akkori hibájukat, másrészt jobb, ha még egyszer senki nem esik abba a hibába, hogy kizárjon egy lehetőséget, csak azért, mert minden korábbi tapasztalatnak és a józan észnek is ellentmond.