Tunéziába rengeteg magyar látogat évtizedek óta. Ezek jórészt szervezett, csoportos utazások, amelyek során a kötelező látnivalókon túl csak a szállodával és a tengerparttal ismerkednek meg a turisták. És bár ez nem az én világom, vannak kétségtelen előnyei. Nem kell például leküzdeni a közlekedéssel vagy a kommunikációval járó kihívásokat, ezekből ugyanis akad bőven.

Ezt rögtön érkezéskor megtapasztalhattuk, amikor kiszolgáltatott helyzetünket üzembiztosan kihasználták a reptéri taxis hiénák.

Wifi és megfizethető mobilnet híján applikációval nem tudtunk autót szerezni, ehhez jött a nulla helyismeret és a roppant csekély francia nyelvtudás – mindezek egyenes következményeként az ezeréves roncsokkal várakozó, dörzsölt személyfuvarozók karmai közé sodródtunk.

Persze előre rákérdeztünk az árra, de miután sokalltuk, egy hatósági embernek látszó illető odalépett, és jelezte: ezen autók valamelyikét kell (!) igénybe vennünk. Olajozott gépezetnek tűnt, ahogy a rosszarcú taxisok és az egyenruhások a gyanútlan turistákat a muzeális értékű járművek felé terelik. Később, első szállásadónkkal társalogva kiderült: ezek a figurák a helyieket is átverik a pofátlanul magas árral, amikor csak tudják.

Nem szerzett tehát jó pontot Tunézia az első benyomásokkal. Ráadásul még aznap újabb kellemetlen szituációba kerültünk, a taxisok után a turistákat szintén ostoba fejőstehénnek néző bóvliárusoknak köszönhetően. A jó hír, hogy ezzel az ilyen élményeket le is tudtuk már az érkezés napján. Na de hogy is volt azzal a „vízibusszal”?

Ehhez először a HÉV-ről kell pár szót ejtenem. A közösségi közlekedésnek ez a módja itthon is egyre kalandosabb, és ültem én már a Pompeii felé tartó csoda HÉV-en is, úgyhogy nehéz meglepni ebben a műfajban. Azért csak sikerült.

Külcsín és belbecs terén is lenne mit hosszan taglalni a tunéziai járművekkel kapcsolatban, de én a leginkább „egzotikus” vonást emelném ki: az ajtók meglehetősen lazán záródnak, ezt kihasználva az utasok gyakran indulás után vagy érkezés előtt feltépik ezeket, és kedvük-vérmérsékletük szerint ki-be ugrálnak a szerelvény oldalán tátongó nyíláson. Kis észak-afrikai rodeó.

De mi nem ilyen izgalmakra vágytunk, úgyhogy szürke európai nyárspolgárként szálltunk le a járatról, Sidi Bou Said meseszép kisvárosában.

Kék-fehér épületei miatt sokan Santorinihez (görög sziget – a szerk.) hasonlítják, de kellemes kis utcácskáival saját jogán is figyelemre méltó ez a múltbeli képeslapként rögzített, hosszú sétákra csábító hely.

Újabban a menőbb tunéziai lagzikat is itt tartják: mi is belefutottunk egy hangos, vidám esküvői menetbe – a násznép fele európai eleganciával, a másik fele helyi népviseletben vonult-táncolt el körülöttünk Sidi Bou Said főutcáján.

Ezt jó volt átélni, azt viszont már nagyon nem, hogy a szuveníres boltsoron kettőt sem lehetett úgy lépni, hogy valaki ne próbálja meg eladni nekünk a pofátlanul árazott, borzalmas minőségű portékáit.

Amikor már elviselhetetlenül régóta nyaggattak, beadtam a derekam, és kinéztem valamit, ami tényleg érdekelt egy kicsit: egy ostáblát, amit Tunéziában “sís-bís” néven ismernek.

A boltban kaphatónál kisebb verzió érdekelt volna – kisvártatva hoztak is egy toldozott-foldozott, rosszul ragasztott példányt, majd a polcon porosodó, csúnya fatevéket is a földre söpörve feltépték a nagyobb tábla fóliáját, hogy onnan pótoljam a figurákat.

Nem kell ahhoz backgammon-nagymesternek lenni, hogy tudja az ember: nagy korongokkal nem lehet negyedakkora felületen játszani. És akkor még nem is beszéltem a dobókockákról, amiknél ötödikben technika órán szebbet faragtam, és én bizony nem kék golyóstollal rajzoltam fel rá a pontokat. Egyszerűen hülyének néztek, vitatva a vitathatatlant. Hosszas értetlenkedés után végül egy farostlemezből kókányolt hűtőmágnessel váltottam ki magam a bóvlik poklából.

Persze ez ott is már inkább vicces volt, mint bosszantó, hiszen ilyennel máshol eddig nem találkoztam, de ezután már mindenre felkészültem lelkileg.

Nem tudtak meghatni a három történelmi korszakkal ezelőtti magyar kifejezésekkel sem. De azért nagyon drukkoltam, hogy Karthágó ne legyen hasonló “lehúzós” élmény.

A kötelező kört jelentő ókori romoknál aztán pont az volt az érdekes, mivel nem (!) tudtak pénz kiszedni a zsebemből. Nem a szuvenírekre gondolok: eddigre rinocéroszbőrt növesztettem, és változatos taktikákkal tartottam távol magamtól mindazokat, akik életem bizniszével kecsegtettek.

Ha tehetem, mindig kerülöm a turistacsoportokat, így itt sem fizettem be vezetett túrára. Ezzel viszont a teljes ismeretlenbe ugrottam fejest, ugyanis gyakorlatilag nulla tájékoztatást kapnak a saját szervezésben érkező látogatók: a legtöbb helyszínen még azt sem írták ki, mit látunk éppen, a hosszú, színes és érdekes történelmi összefoglalókat pedig felejtsük is el.

Így az előzetes ismereteimre támaszkodhattam csupán, illetve utólag kellett összeraknom, hogy például a döbbenetes méretű és ritka jó állapotban megmaradt fürdő ahhoz a császárhoz is kötődik, akit leginkább Hadrianus fala miatt ismerünk.

Ezután a turisták által kevésbé ismert városba, Habib Burgiba államalapító elnök szülőhelyére, Monasztirba utaztunk. Nem is akárhogy! A vonatút a “legszebb” gyerekkori MÁV-os kalandjaimat idézte. Miután nagy nehezen megtaláltuk a vágányunkat, szembesültünk az első intő jellel: a helyiek már eleve kartonlapokkal érkeztek, hogy arra üljenek a peron szélén, amíg várják a meglehetősen bizonytalan indulást.

Nagy nehezen azért elindult a vonat, lett nekünk is kellemesen ragadós műbőr ülőhelyünk, hőérzetre 40 fokban, természetesen klíma nélkül, minimálisan nyitható ablakokkal. Mint kiderült, az ülőfelületek kreatívan felhasználhatók: egy idősebb úr egy szomszédos helyről kiemelve párnaként alkalmazott egyet; máshonnan pedig azért hiányzott, mert azon ült valaki az önkényesen kijelölt dohányzóban – vagyis a szerelvény előterében, ahol, amolyan „hévesen”, mindig nyitva volt az ajtó.

A mosdóba jutás sem volt egyértelmű menet. Egy fiatalember már gyanúsan régóta állt a vécé ajtaja előtt, aztán csekély francia nyelvtudásommal csak rákérdeztem, “szabad-e locsolni”.

Az igenlő válasz után jött a felismerés: azért nem mozdult el órákig az ajtóból, mert a mellékhelyiségben töltötte a telefonját – hát hol máshol lenne az egyetlen használható áramforrás, ugye.

Volt azért jó dolog is a vonaton, mégpedig a mozgó büfé. Finom, friss szendvicsei és jól behűtött üdítői nélkül nehezen vészeltem volna át az utat.

A kaja amúgy is meghatározó élmény volt Tunéziában. Az éttermekben, a street foodban, a reggelikben, de még a sörkorcsolyákban is az ízek elképesztő kombinációit hozzák össze, és valahogy minden működik.

Kaptam bárányt mazsolás-pisztáciás kuszkusszal, édes szezámpasztát csípős harisszakrémmel, mézet és mézédes datolyát sós lepénnyel… na meg dinnyét sörrel. A klasszikus vicc több, italt felszolgáló egységben is valósággá vált előttem, de kaptam sör mellé lédús barackot, és rögtön utána répát meg uborkát is.

A kedvencem viszont egy jóval hétköznapibb párosítás lett, a forró tea mentalevéllel. Ezt a legnagyobb melegben is szívesen ittam – például a strandon, ahol a partot járó árus kínálta potom áron. És ha már tengerpart: Monasztirban meg is mártóztunk, de persze nem egy tucatszálloda magánplázsán. Azon a strandon fürödtünk, ahol a helyiek is. Általában egész családok, mindenki fürdőruhában, kivéve a nőket, akiket a vallási előírásoknak megfelelően ilyenkor is tetőtől talpig bő ruha borított.

A város maga kellemes, üdülőhely történelmi emlékekkel, mint bármely tetszőleges dél-európai nyaralási célpont. De ennyire jól üldögélni és órákon át semmit sem csinálni, méghozzá csoportosan, sehol máshol nem lehet.

Egy teraszos kávézóból békésen szemlélni a világ folyását: ez lett a kedvenc autentikus tunéziai időtöltésem.

És az ott töltött napokban nagyon jól éreztem magam, még ha senki nem is értette, honnan érkeztem. “Ongri”, ”Anglé”: nekik ez hallásra is hasonló volt, meg annyira nem is érdekelte őket a különbség köztem meg egy angol között.

Az sem rontotta el az élményt, hogy a világon mindent el akartak adni nekünk – Monasztirból Tuniszba menet még egy hajadont is felkínáltak útitársamnak. Eljegyzési ajándékként rögtön oda is adhatta volna neki a nyakláncot, amit grátiszba kapott egy rámenős árustól, hogy vigye haza a „madam”-nak. Nagy kár, hogy a láncon a kapocs sosem működött. A tunéziai kaland így minden tekintetben véget ért.

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.