Ha jól emlékszem, Pompeiiről gimnáziumi történelemtanárnőmtől hallottam először. Van valahol a távoli Itáliában egy város, amit kétezer évvel ezelőtt betemetett a láva és a hamu, ami egyúttal konzerválta az utcákat és házakat, sőt bizonyos fokig az embereket is. Sokakat álmában ért a halál, és még ma is olyan pózban fekszenek a házak mélyén, mint anno, szólt a történet. Jó sztori, gondoltam, aztán sokáig ennyiben is maradt a dolog.

Úgy hozta a sors, hogy az ókori városba csak három évtizeddel később, idén nyáron jutottam el. Az út ma már nem bonyolult és nem is drága: ha rugalmasak vagyunk, a közeli Nápolyba már 25 ezer forintért kifoghatunk retúr repjegyeket, onnan pedig a Circumvesuviana helyi vasút fél óra alatt kivisz Pompeiibe. Szálljunk fel a Nápolyból Sorrentóba tartó vonatra, majd szálljunk le Pompei Scavi-Villa dei Misteri megállónál, amely gyakorlatilag az ókori város lábához épült.

A vonat általában zsúfolt, de az ár felettébb baráti, oda-vissza 6-7 euró. A belépő Pompeiibe kicsit drágább, 20-24 euró attól függően, hogy hol vesszük a jegyet és mit akarunk látni.

Mi az idegenvezetőről (plusz 24 euró) lemondunk, és inkább magunk vágunk neki a városnak – nem bánjuk meg, pedig akkor még nem is sejtjük, hogy mekkora fába vágtuk a fejszénket.

A betemetett város

Egy helyi útikönyv szerint a közeli Vezúv Kr.u. 79. augusztus 24-én kora délután tört ki, lávája és hamuja 6-7 méter vastagon temette be a 20 ezer lakosú várost. Néhány évszázad alatt a neve és a helye is feledésbe merült, az újrafelfedezésére egészen a 17-18. századig kellett várni.

Az első valódi feltárás a 18. század közepén indult meg, jelentősebb előrelépés ezen a téren pedig az 1860-as évektől történt. Mostanáig a város négyötödét sikerült kiásni, de „csak” 1150 holttestet találtak meg – a lakosok többsége tehát feltehetően el tudott menekülni.

Pompeii nem egy szabadtéri múzeum, még csak nem is romok vagy ritkásan fennmaradt épületek halmaza. Pompeii egy valós méretű város, utcákkal, terekkel, középületekkel, lakóházakkal, templomokkal, színházakkal, fürdőkkel, villákkal, stadionnal, pékséggel, bordéllyal.

Bejárásához minimum ugyanannyi idő kell – órák, de inkább egy egész nap –, mint egy ma is élő városhoz. A bejáratnál kapott térképen 89 célpont van jelölve: Apolló templomába éppúgy ellátogathatunk, mint az amfiteátrumba, vagy benézhetünk bármelyik magánházba.

A kapun belépve azonnal megcsap a történelem szaga – a mandulafenyőkkel szegélyezett sétányokat, a hatalmas kövekkel kirakott utcákat járva úgy érzem magam, mintha egy időgép visszavitt volna az ókorba. Ezek az utak és járdák már kétezer évvel ezelőtt itt voltak – az eredeti tetők már nincsenek meg, de a házak falai még állnak. Beléphetünk az ajtókon, körbesétálhatjuk az átriumokat (az ókori római házak központját jelentő négyszögű udvar), beleshetünk a lakószobákba. Kellemesen borzongató élmény.

Gladiátorjáték, színház és Julia háza

Délután három óra, Pompeii leghosszabb utcáján, a 900 méteres Via dell Abbondanzán állunk. Alapból izzasztó a meleg, az utcakövek és a házfalak pedig sugározzák magukból a hőséget. Mintha egy modernkori gladiátorjátékba vagy kegyetlen túlélőshow-ba csöppentünk volna. Szinte versenyt futunk a többi látogatóval a falak melletti, árnyékos helyekért, ahol jó egy időre megpihenni.  

Az a benyomásom, hogy aki víz nélkül téved ide, az életével játszik – kutak ugyan elvétve vannak, de nincsenek jelölve a térképen, és a büfére is csak véletlenül találok rá. Áldom a sorsot, hogy elhoztam a szerkesztőségi piros baseballsapkát, amely megment a hőgutától. A hőség ellenére sem fáradok, talán a hely mágiájának köszönhetően.

Megnézzük a kis- és nagyszínházat – félköralakban a nézőtér felül, alul a színpad.

Aztán elgyaloglunk a város legkeletibb részén található amfiteátrumhoz. Kr. e. 80-ban építették, ez a világ legrégebbi ismert amfiteátruma. Gigantikus építmény, anno 20 ezren is elfértek benne, és meglepően jó állapotban van – simán lehetne még gladiátorjátékokat tartani benne. Modern korunkban azonban már másra használják: adott itt koncertet a Pink Floyd (közönség nélkül), David Gilmour (közönség előtt) és a King Crimson is.

Az amfiteátrumtól kőhajításnyira található Julia Felix háza. Julia állítólag egy gazdag helyi hölgy volt, aki valamilyen okból mégis bérbe adta gyönyörű lakóépületeleinek és fürdőinek egy részét. A házhoz egy pompás kert is tartozott halastóval, kis hidakkal. A kert most is megvan (bár a füvet már ideje lenne levágni), a halastónak és a hidaknak nem látni nyomát.

Aztán egyedül sétálok kicsit a kertben, majd belépek a házba. Julia nincs otthon. Hogy is lenne, hiszen már 2000 éve halott. Olyan érzésem támad, mintha egy zombi apokalipszis túlélője lennék.    

Kihalt utcákon, tereken, házakban bolyongunk, a csendet csak az „új lakók”, a turisták lépteinek zaja és az idegenvezetők hangja töri meg.

Betévedek a bordélyba is – természetesen itt sem fogad senki. Kétemeletes épület, nem messze az egyik közfürdőtől, tíz kicsi szobával. A szobák bejárata felett halványan még kivehetők a freskók, amelyeken egy férfi és egy nő látható különböző szexuális helyzetekben. Más szoba, más pozíció – a kéjhölgyek itt nem árultak zsákbamacskát. „Ez az erotika McDonald’sa”, poénkodik egy német idegenvezető.

Akik nem menekültek

Felkeresem a Menekülők Kertjét is. Itt felnőttek és gyerekek próbáltak menedéket keresni, de a vulkán mérges gázai megfojtották őket. Összesen 13 holttestet, pontosabban azok lenyomatát találták meg ezen a helyen (maguk a holttestek már lebomlottak). Hasonló testlenyomatokat láthatunk kiállítva a Palestra Grandéban is.

A látvány mélyen megérint – emberek oldalt, hátukon vagy hasukon fekve, egyedül vagy egymáshoz bújva a végzet órájában.

A sort még hosszan lehetne folytatni a politikai és vallási élet központi terével, a Fórummal vagy éppen a Misztériumok Villájával – de mindenre sajnos nem jut időnk.

Pompeii mágikus hely – minden diáknak (és nem diáknak) nagyon ajánlom a meglátogatását. Hogy lássák: a történelem nem egy dögunalmas tananyag, hanem egy élő, varázslatos, ízes-szagos dolog, aminek itt mindenki a részese lehet.

Folytatjuk. A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.