Zsebre vágni Ázsiát – Szingapúr kicsiben is a legnagyobb

Hogyan is képzeljük el Szingapúrt? Azt az országot, amelynek közelebbi-távolabbi szomszédai mind híresek valamiről – hiszen például Angkorvatról vagy Baliról mindenkinek beugrik valami, még ha nem is járt ott soha.

Aki Szingapúrba megy, valami olyasmire készüljön, mintha megkapná egész Ázsiát, belezsúfolva egy apró ékszerdobozba. Egy nagyon drága ékszerdobozba.

Ó, te drága Szingapúr!

A Délkelet-Ázsiában megszokott árakat itt jobb, ha elfelejtjük. Szállás, utazás, étkezés, programok – ezek bizony 5-10-szer annyiba is kerülhetnek, mint például Maláj Borneón.

A szállások pedig még kisebbek is. Leginkább Japánt juttatta eszembe, hogy mennyire takarékosan bánnak a hellyel – de cserébe igyekeznek nagyon praktikus és jópofa megoldásokat alkalmazni. Ilyen a lépcsővel, csúszdával, ablakokkal ellátott emeletes ágy (tehát mini játszóház); illetve az egy légtérben lévő hálót és fürdőt elválasztó, legördülő „tévé”, azaz vetítővászon. Kis helyen nagy kaland: a gyerekek így élték meg.

Ami az étkezést illeti, csak az árakra lehet panasz, egyébként világszínvonalú kínai, arab vagy épp indiai kaját vehet magához az ember – városrésztől függően. Jut eszembe: a nagyon hangulatos szingapúri kínai negyed egyedülálló a világon, itt ugyanis egyazon utcában található buddhista és hindu templom, valamint muszlim mecset is. Ez is sokat hozzáad a „zsebre vágni Ázsiát” érzéshez.

Szent helyek minden sarkon

De a tömörítés csupán arra vonatkozik, hogy mennyi minden van egy helyen: magukkal a méretekkel ugyanis nem spóroltak. A „Buddha Foga” nevet viselő szent hely minden, csak nem kicsi. A látképet masszívan uraló épületet belülről is meg lehet csodálni, és érdemes is (a nyáriasan öltözött hölgyekre egyébként belépéskor rögtön kendőket adnak).

A szerzetesek a legnagyobb tömegtől sem zavartatva végzik lelki gyakorlataikat, sugárzik róluk, hogy tényleg létezik a belső béke.

Kisebb, de szintén impozáns – és mellbevágóan színpompás – látványt nyújt a közeli Sri Mariamman hindu templom, amelynek árnyékában szerényen, de ízlésesen húzódik meg a főként indiai muszlimoknak épült Masjid Jamae mecset.

A kicsiny Szingapúr nagyságát még jobban megmutatják a kifejezetten a világ elkápráztatását célzó épületek. És bár tudtam, hogy előre megfontolt szándékkal le akarnak nyűgözni, és erre lelkileg fel is készültem, mégis sikerült nekik. Leginkább a Gardens by the Bay nevű csodahellyel, ami olyan, mintha nem ezen a bolygón lenne, vagy legalábbis nem ebben az évszázadban.

Városi dzsungel a jövőből

Egyszerre dzsungel, egyszerre sci-fi város. A világító-zenélő „szuperfák” a természet és a hightech élet lenyűgöző fúziói: nemcsak Szingapúr hiperfejlettségét mutatják, de azt is, hogy a városállam egy ideje minden erejével igyekszik teret adni a természetnek. És ebben a környéken és világszinten is élen jár: csaknem 50 százaléka (!) zöldterület, és több évtizedes munkával burjánzó erdőket növesztettek (vagy épp óvtak meg) a lakó- és üzleti negyedek körül, ameddig a szem ellát.

Kevés hely van a világon, ahol ennyire jó sétálgatni. Minden négyzetcentiméter tökéletesen tervezett, mégis üdítően természetes. Ha valamit muszáj kiemelnem, az a Cloud Forest nevű „dzsungeldóm”: a világ legmagasabb beltéri vízesése (tessék, még egy rekord!) körül a Föld minden egzotikus tájáról összeválogatott buja növényzet szédíti el azt, akit a 80 százalékos páratartalom nem szédített el eléggé. Hosszú, kanyargós, tériszonyosokat próbára tevő lombkorona sétányával megmutatta a gyerekeknek, milyen az igazi játszva tanulás.

A szuperfák mellett talán a legtöbbször fotózott jelképe Szingapúrnak a Marina Bay Sands luxusszálloda, amely úgy néz ki, mintha három óriásoszlop tartana egy hatalmas, lapos hajót. Kívülről sokkal izgalmasabb látvány, mint belülről – de tény, hogy elképesztő építészeti és várostervezési teljesítmény, nem mellesleg remek kiindulópont az öböl és a kertek felfedezéséhez.

De Szingapúr nemcsak a futurisztikus épületekkel és erdőkkel nyűgözi le a látogatókat, hanem egy sokkal földhözragadtabb, mégis kevés helyen megvalósult vonásával is: ez egy jól működő város.

Metró-polisz, ahol minden működik

Legendásan tiszta, a szemetelést tényleg szigorúan büntetik, ahogy más kihágásokat is. A metrón evés-ivás „ára” például 500 szingapúri dollár, átszámítva csaknem 140 ezer forint.

A duriánt sem látják szívesen a járatokon, de ezt csak a kínai negyedet is érintő vonalakon jelzi tiltó tábla. A „gyümölcsök királyának” is nevezett ínyencség bűne átható illata – amivel nekem amúgy semmi bajom nem volt. Az íze viszont… Letaglózó. Édes helyett umami, és többszöri próbálkozásra sem sikerült megbarátkoznom vele.

Na de vissza a metróhoz! Ami gyakorlatilag egy komplett város a város alatt, egy elképesztően jól szervezett rendszer. Budapesti aggyal felfoghatatlanul nagy és összetett hálózat, léptékében leginkább Londonéhoz hasonlítható – de sokkal utasbarátabb. Kezdve azzal, hogy minden járat és állomás klimatizált, ami a meleg és párás éghajlat miatt alighanem szó szerint életmentő napi szinten.

És bár hatalmas, mégis tökéletesen átlátható. Van például Észak-Déli meg Kelet-Nyugati vonal, illetve Belvárosi Vonal, és a praktikusság kedvéért ezeknek ez is a nevük. Pont azt adják, amit ígérnek, ahogy a Kör is, az egész rendszer kellős közepén, mindent körbefogva és összekötve.

Az összes állomás tökéletesen kitáblázva, a tájékoztató feliratok végig „fogják a kezünket”, eltévedni lehetetlen. A kínai negyedben (és néhány más állomáson) ráadásul nagy, színes csíkok és tradicionális jelképek is segítik az idősebbeket, akik gyengébben látnak, vagy épp demenciában szenvednek: éttermeket például a gőzgombócfőző bambuszkosár ikon irányában érdemes keresni.

És ha már idősek: egyik utazásunkkor mellettem ült egy korosabb maláj úriember, aki pár megálló múltán egyszercsak magyarul szólított meg – ha valamire, erre igazán nem számítottam a hazámtól mintegy 10 ezer kilométerre, pláne egy helyi arctól.

Mint kiderült, nem itt, hanem Ausztráliában él, ahol az ottani magyar közösség egykori vezetője a legjobb barátja, nem mellesleg állandó pingpongpartnere. A tanulság? Kicsi a világ, de Szingapúrban még össze is sűrűsödik.

A fentebb taglalt kényelem nem ért véget a metrókijáratánál: a nagyon sűrűn elhelyezkedő állomások között jellemzően fedett utakon közlekedhetünk, amire a száraz évszakban is gyakran lecsapó eső miatt van szükség.

Állatkert, amit még az állatok is szeretnek

Fedett volt a vizes állatkert összes kültéri útvonala is. Ezek egy folyó két partján futottak, így a bőséges égi áldás ellenére is be tudtuk járni szinte az egészet. Ami már csak azért is méltányos dolog, mert természetesen itt is drága volt a belépő.

Ráadásul a zoo-komplexumot nagyon rafináltan találták ki a derék szingapúriak: nem egy állatkert van, hanem több tematikus, és mindet megvariálták kicsit, hogy egy fő attrakció miatt oda is váltsunk jegyet. Így kerültek a pandák a halak és tengeri tehenek közé, a „Folyó Csodái” fantázianevű egységbe.

De ez a látvány minden dollárt megért: a két gyönyörű állatot ennyire közelről, ilyen tökéletes látószögekből eddig sehol sem figyelhettük meg, pedig nagy „pandaturisták” vagyunk. 

Ahogy ez, úgy az egész állatkert is kifogástalanul működik, amolyan szingapúri módra. És persze nagyon zöld: egy dzsungel közepén van, tehát nem utólag alakították ki az élőhelyeket, hanem beköltöztették (vagy inkább visszavitték?) az állatokat a természetbe.

Hogy ez mennyire élő erdő, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy utunkat keresztezte egy szabadon kószáló, laza egy méteres szalagos varánusz is. De a bekerített részeken élő állatok láttán sem volt olyan érzésünk, hogy szűkösen lennének vagy elvágynának innen.

Oly’ nagyon mi magunk sem vágytunk el Szingapúrból, egyszer mégis el kellett indulnunk haza. Mert ugyebár, ha esetleg nem utaltam volna eleget az árszínvonalra: a városállamba belefér egész Ázsia, de ide egész Ázsia pénze sem elég.

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.